Hallgassuk meg a reneszánsz Scootert!

Vannak tehetséges sportolók, zenészek, tudósok, akiknek egyetlen pechjük, hogy pont egy nagy zsenivel éltek egy időben. Máskülönben biztos nagy hírük lehetne a világban, de így csak xy kortársaiként emlegetik őket. Ilyen korszak a XV., XVI. század fordulója is és ilyenek azok a zeneszerzők is, akiket Josquin kortársaiként szoktunk emlegetni. Múltcore-t most velük folytatjuk, meg persze egy csomó jó zenével! 

Nem lenne nehéz összerakni egy franko-flamand zenészéletrajz-generátort, mely automatikusan legyártana egy korabeli muzsikuskarriert. A születési hely valami kis németalföldi település, rövid képzés és kezdeti évek valamelyik környékbeli katedrálisban, azután irány Itália: a Sforzák Milánója, az Esték Ferrarája, a Mediciek Firenzéje vagy Rómában a pápai kórus. A munkahelyváltásba belefér még a francia király vagy a burgundi herceg udvara is. Valamennyien énekesek voltak: a zeneszerzés és az előadás akkoriban nem vált el egymástól, ahogy mondjuk a jazzben vagy a rockban sem igazán.

A legösszetartóbb zenei színtér

A hasonló pályát bejáró kortársak természetesen ismerték, és furcsa módon véres rivalizálás helyett meg is becsülték egymást. Innen a messzi távolból nézve ez volt talán a legösszetartóbb zenei színtér az európai történelemben. Beatrix királynénk nevelője, Johannes Tinctoris csak könyvében emlékszik meg minden jelentős kortársáról, Loyset Compère azonban énekbe is foglalta stílusának legmenőbb sztárjait (Dufay, Ockeghem, Busnois, Tinctoris, Josquin) és néhány helyi énekest, mindegyikre Szűz Mária áldását kérve. (A dalszöveget itt olvashatjátok.)

Épp úgy, ahogy mondjuk a Scooter első slágerében, a Hyper, hyperben is felsorol vagy ötven, általuk nagyra tartott dj-t. (Na jó, Szűz Mária áldását nem kérték rájuk, meg aztán némelyik dj halálosan meg is sértődött, hogy mit keres a neve egy ilyen kommersz, gagyi számban, de ez már egy másik történet).

Compère amúgy közvetlen kapcsolatba is került Josquinnel, a zene fejedelmével, amikor mindketten Milánóban szolgáltak. Versenyre keltek ugyanis, hogy melyikük tudd jobb frottolát írni a Scaramella kezdetű dalból.

Ez lett Josquiné:

Ez pedig Compère-é:

Hogy melyik lett a jobb? Nehéz eldönteni, főleg, hogy sok múlik a hangszerelésen, hisz akkoriban bármelyik énekszólamot szinte bármilyen hangszerre ki lehetett cserélni. A Hilliard Ensemble már többször ajánlott dupla Jousquin-cédéjén egybeszerkesztették a két változatot, érdemes meghallgatni.

Isaac, az alkalmazkodóművész

Két hete szóba került egy anekdota, mely szerint a ferrarai herceg titkára inkább Heinrich Isaacot ajánlotta urának Josquin helyett, mert nem csak olcsóbb, de jóval alkalmazkodóbb is, ráadásul nem csak azt írja meg, amihez épp kedve van, hanem bármit, amit kérnek tőle.

Általában ebből azt szokta leszűrni az utókor, hogy a zene fejedelme egy igazi önfejű művészegyéniség volt: nem jött ki senkivel és akkor alkotott, amikor kedve szottyant. Vannak, akik szerint viszont ez a levél azt bizonyítja, hogy Isaac volt kivételesen simulékony fickó, aki elütött az átlagos zenészektől.

Lehet, hogy igazuk van, hiszen zenéjében egészen biztos az volt: nem csak a hagyományos flamand stílusban alkotott maradandót. Német földön tökéletes német zenét írt...

...olaszon tökéletes olaszt.

Mintha nem is egy szerzőtől hallanánk műveket.

Aki Josquin helyett halt meg

Isaac végül nem került a ferrarai udvarba, Hercules herceg inkább Josquint választotta. Ám amikor kitört a pestis, a zene fejedelme odébbállt 1504-ben. Helyette a maga korában szintén szupersztárnak számító Jacob Obrecht érkezett. Életében akkor járt másodszor Itáliában, első alkalommal is ugyanitt volt, ugyanis a herceg már korábban próbálta megszerezni a zenészt, de akkor hiába fogadta előkelő vendégként, a flamand zeneszerző inkább hazatért. Hogy ezúttal miért maradt itt, nem tudni, de nem volt szerencséje:  egy éven belül a pestis áldozata lett.

Hasonlóképp járt egy másik kortársuk, Alexander Agricola is, aki a burgundi uralkodóval látogatott Spanyolországba 1506-ban, s ott őt is elvitte a fekete halál.

Bár ez alapján elsőre úgy tűnik, a pestis

valójában csoda, hogy csak ennyire kevés szerző vesztette életét ily módon. A néhány évente egész Európán végigsöprő járvány ugyanis több millió áldozatot követelt. Jó hetven évvel később ez végzett Padovában Bakfark Bálinttal is, na de ne szaladjunk előre az időben.

Josquin kortársainak sorát hosszan lehetne még folytatni, hiszen van köztük nem egy jelentős zeneszerző, például Pierre de la Rue, aki a pletykák szerint Mátyás udvarában is szolgált, s még sokan mások.

Ha nincs időtök elmélyedni mindegyik másod- és harmadgenerációs franko-flamand szerző életművében (ahogy mondjuk nekem sem), akkor érdemes valami válogatáscédét keresni.

Elképesztően gazdag a választék, leginkább valamelyik királyi udvar vagy híres festő kortársaiként eladva, mert mondjuk Leonardo mégiscsak nagyobb húzónév a piacon, mint a fenti szerzők. A legjobb szerintem azonban még több mint 40 év távlatából is a David Munrow vezette Early Music Consort of London 1975-ben megjelent, The Art of the Netherlands című dupla lemeze. 

Abból az időből származik, amikor még nem volt muszáj valami ritkasággal előrukkolni a kiadóknak és az együtteseknek, mert szinte szűz terület volt az egész reneszánsz, így simán ki lehetett válogatni a remekműveket. Ez az album egyik nagy előnye: olyan keresztmetszet a korról, amiben szinte minden műfajból és minden fontos szerzőtől ízelítőt kapunk. Itt meg lehet hallgatni az egészet.

A jövő héten pedig búcsút intünk a flamandoknak egy időre és egy magyar előadóval folytatjuk, aki nem írt túl jó zenéket ugyan, és költőnek sem valami nagy szám, mégis nagyon szeretem. Tartsatok velünk akkor is, kövessétek a Múltcore-t a Facebookon!