A keresztény punk, aki megmentette Szíria vallásos énekeit

GettyImages-489096064
2016.04.02. 01:57
Jason Hamacher élete minden, csak nem klisés. Keresztény családba született, innen talált rá a punk-hardcore szubkultúrára, és a mai napig ez a két eltérő közeg határozza meg az életét. Menyasszonyát fiatalon elvesztette, majd amikor zenekarai is feloszlottak, egy turné után nyakába vette az arab országokat. Egy félrehallott telefonbeszélgetés és William Darlymple egyik könyve adta az ötletet, hogy Szíriában keresztény énekeket vegyen fel. Közben kitört a háború és kis hezitálás után elkezdte felvételeit, fényképeit és élményeit megosztani. Interjú.

A Washingtoni punk-hardcore színtér dobosaként és motorjaként kutatod és dokumentálod a szír keresztények kultúráját. Milyen kapcsolatban állsz a kereszténységgel?

Egy floridai baptista családban nőttem fel, úgyhogy a keresztény kultúra gyerekkorom óta az életem része. Szüleim viszont nem voltak tipikus konzervatív keresztények, mint amilyeneknek az emberek a baptistákat ismerik. Amennyire csak lehet, mérsékeltek voltak.

Ettől még aggódtak, amikor meglátták a Sepultura meg Kreator kazettákat a polcomon, de nem vették el őket.

Aztán ahogy ebben a környezetben felnőttem, folyamatosan ez volt a problémám, ami felnőttkoromban is folytatódott, hogy nem tudtam, valóban hívő vagyok, vagy csak kimosták az agyamat, vagy a kettő kombinációja dolgozik bennem, és akkor milyen arányban. Aztán felrázott, hogy elkezdtem egymás után a legfontosabb dolgokat elveszíteni 23 évesen. Volt egy barátnőm, akit el akartam jegyezni, és kiderült, hogy rákos és meg fog halni. Előtte nem sokkal feloszlott a fő zenekarom, a Battery, majd decemberben a másik, a Frodus is. Utóbbival arról beszéltünk volna egy próba előtt, hogy két nagyobb kiadó közül melyik adja ki a lemezünket. Ehhez képest a másik két srác azzal fogadott, hogy ők kilépnek, és vége a zenekarnak.

Szüleimmel aznap volt egy beszélgetésem, mert nem tudtam úgy létezni, hogy épp egy munkahelyen vagyok, miközben nem messze egy szobában a barátnőm haldoklik. Megegyeztek, hogy átsegítenek ezen az időszakon minden tekintetben, így felmondtam a munkahelyemen, és úgy gondoltam, hogy legalább a zene és a zenekarom ott lesz mellettem. Ha nem is úgy, mint a filmekben, amikor térdre rogyva üvölt az ember, hogy Istenem, miért történik meg mindez, és miért velem, de nagyon sok kérdés merült fel bennem ebben az időszakban ezekkel a tapasztalatokkal. 

A hitedben ez megerősített, vagy inkább kétségbe vonta? 

Amikor tragédiák történnek, meg az ember az Iszlám Államról hall híreket, elég nehéz bármilyen racionalitást találni a világ dolgait illetően, akár egy vallás segítségével is. Amit soha nem értettem, hogy miért próbálják az emberek ezeket a veszteségeket egy istenségre kivetíteni és azon keresztül feldolgozni, ahelyett, hogy maguk a legtisztább formában feldolgoznák. Egyfajta tapaszként használták a vallást és Istent, hogy majd ő mindent tud. Ahelyett, hogy kicsit hagynák hogy vérezzen az a seb, rögtön bekötözik és nem tudom miért. Én függetlenül kezelem a hitemet ezektől az eseményektől, és folyton kétkedő, de mégis hívő embernek tartom magam.

Hogyan találkoztál a szír kultúrával?

Az első találkozásom 2001-ben volt az arab kultúrával, Szíria és a zene egy kicsit később jött. Egy háromhetes turné után Egyiptomba mentem egy teljes hónapra, hogy elvonuljak. Ezen az úton elmentem Jordániába és Izraelbe is. Nem volt semmi tervem, csak bolyongtam. Akartam menni tovább Libanonba, Szíriába és Törökországba, de közben az unokatestvérem meghalt egy motoros balesetben, így megszakítottam az utat. Az említett turné végén megvettem a reptéren William Darlymple a Szent hegyen című könyvét, csak mert tetszett a borítója. Aztán ledobtam egy sarokba, és évekig nem is olvastam. A következő évben elvesztettem az állásomat, az International Noise Conspiracy-vel turnéztam Amerikában és Európában. Akkor a turné után eljutottam Szíriába és Törökországba, a kultúrával akkor találkoztam először igazán.

Egy év múlva lepucoltam a könyvespolcomat, és megtaláltam Darlymple könyvét, ami azokon a helyeken játszódik, ahol én is jártam. Ezután eltelt megint két és fél év, amikor kaptam egy telefonhívást, amiben az akkori zenekarom egyik tagja mondta, hogy keressek rá szerb énekekre az interneten, mert lehet, hogy valami ilyesmivel feldobhatnánk a zenénket.

Mivel alig volt térerő, én szíriai énekeknek hallottam, és akkor beugrott megint Darlymple könyve, és elhatároztam, hogy visszamegyek és dokumentálom ezt a szegmensét a szír kultúrának. 

Elég nehéz lehet úgy elindulni, hogy nem beszélsz arabul. Hogyan sikerült beindítani a kutatást? 

Írtam Darlymplenek, hogy szeretnék felvételeket szerezni azokról a zenékről, amikről a könyvében ír. Nem volt semmilyen felvétele, viszont megadta, hogy mit kell mondani a taxisoknak, hogy odavigyenek, ahol ezeket az énekeket meg tudom hallgatni élőben, ha eljutok Aleppoba. Valamiért azt hittem, hogy ezek nagy kolostorok lesznek a sivatag közepén, de közben kiderült, hogy katolikus templomokról van szó a város központi részén. Közben beugrott, hogy az INC turnén voltam szír templomokban, és hogy nekik biztos van ezekről az énekekről valami felvételük. Egy érsek két nap múlva felhívott, hogy ha legközelebb New Yorkban járok, üljünk le. Azt mondta, hogy nincs meg az a zene, amit keresek, csak valami hasonló.

Amit én keresek, arról nincs felvételük és ekkor értettem meg, hogy valószínűleg senki nem vette még fel ezeket az énekeket, ami teljesen őrültségnek hatott, ismerve a kultúrának a mély gyökereit.

Felajánlottam, hogy önkéntesként felvenném az énekeket. Egy év múlva már Aleppoban voltam.

Mennyire ért kultúrsokk, akár azokhoz képest, amit az arab világból előtte láttál?

A legsokkolóbb élmény akkor ért, amikor megérkeztem a reptérre, és egy olyan dologgal találkoztam, ami a nyugati világban elképzelhetetlen. Senki nem jött értem, és leültem, hogy kitaláljam, merre kell elindulnom. Volt pár telefonszámom, de nem volt megszervezve semmi. Ekkor felnéztem a TV-re, és azt látom, hogy az iszlám vezetője és az aleppoi érsek együtt tartanak beszédet, amiben közösen ítélik el a dán karikaturista elleni lázongásokat, ami akkoriban ment. Teljesen le voltam döbbenve, hogy ezt bevállalták. Szíriára a gonosz metszéspontjaként szoktak hivatkozni. Irán, Szíria, Észak-Korea, mindig azzal kerülnek be a hírekbe, ha valami borzalomról lehet beszámolni velük kapcsolatban. Itt meg ezek az emberek élőben beszélnek, a legnézettebb csatornán, mint két teljesen más vallású ember, mégis elsöprő erővel, azonos állásponton. Szerintem ez egy nagyon erős megmozdulás volt. Persze később az emberek, akikkel találkoztam, mondták, hogy ez az egész egy politikai színjáték része, de az, hogy két ennyire radikálisan eltérő vallási vezető egysége fontos politikai erővé tud válni, az önmagában sem egy olyan dolog, ami mondjuk az én országomban megtörténik. Sokkoló volt, mert mint megtudtam, Aleppo annak idején a demográfiailag a legvegyesebb város volt az egész térségben. 

Milyen volt először hallani ezeket az énekeket? 

Az első út inkább egy felfedező út volt, amire nem is egyedül mentem, hanem vittem egy barátomat, hogy segítsen ezekben a terekben rögzíteni. Megnéztük és meghallgattuk a templomokat, illetve sokat kísérleteztünk a terekkel. Az első interakcióm az énekekkel egy péntek esti szokásos ima volt. Elképesztő volt ülni és hallgatni a zenét abban a tudatban, hogy ez az, ahogy a legkorábbi misék és imák szóltak 1800 évvel ezelőtt, és ezek az utolsó emberek, akik ezt művelik. Nagyon súlyos erőként nyomott le a földbe. 

Ezek az általunk ismert legkorábbi keresztény énekek? 

Teoretikusan igen. Persze vannak viták különböző iskolák és felekezetek között, hogy ki volt előbb, de vitán felüli, hogy az Edesszai Grófság és azon belül Urfa területéről származnak a mostani keresztény tradícióknak a legközelebbi ősei. 

Ezzel sokan nincsenek tisztában, ahogy azzal sem, hogy a világ által potenciális terroristának megbélyegzett emberek nagy része szír keresztény, aki pont a radikális iszlamistáktól menekül. 

Az pedig a legnagyobb poén, hogy Jézus minden bizonnyal szír volt. Mondják persze mindennek, még talán magyarnak is, de Pilátus a mai Szíria területén uralkodott.

Antiokheia pedig most egy török határhoz közeli rész, ahonnan eredeztetik a katolikus vallást, és ez Aleppotól 1, 5 óra autóval. Annyi ilyen és ehhez hasonló részlet van, de az emberek ezeken átugranak, mert azokat a határokat veszik alapul, amelyek az elmúlt száz évben érvényesek, de a történelmi Szíria egy sokkal nagyobb terület, mint amiről most beszélünk. Szíria palesztin részéről és a libanoni szír hegyekről beszélünk azokban az időkben, nem Libanonról, meg Izraelről meg Palesztináról. Amikor a konzervatív és jobboldali emberek szírek ellen hergelnek, a saját vallásuk ellen teszik mindezt, anélkül hogy történelmileg fontos tények ismeretében lennének. Ezért is teszek az általam kiadott lemezekbe térképeket, hogy jelezzem az akkori határokat, hogy az emberek ne mai térképeken keressék a városokat, területeket. 

Ha már a kiadványokat említetted, mi a története annak, hogy egyáltalán elkezdtél a felvételekkel foglalkozni? Az első felvételeidből egy lemeznyi anyagot rögtön átvett a Smithsonian Folkways, ami a legnagyobb népzenei gyűjtemények egyike a világon.

A Smithsonian lemez teljesen a saját útját járja. Én elvégeztem a dolgomat, felvettem, kevertem, masztereltem, megírtam az esszét hozzá, úgyhogy nálunk van a fiókban és arra vár, hogy kezdjenek vele valamit. Ha jól tudom, most épp a borítót készítik. Ezen a lemezen Urfa ősi keresztény énekei lesznek hallhatóak. Ezzel kezdődött egyáltalán, hogy elkezdjem rögzíteni a térség és a keresztény kultúra vallásos énekeit. Figyelemmel kísérték a munkámat az elejétől kezdve, öt évvel ezelőtt rábólintottak a megjelenésre. Ez azóta hol áll, hol pedig halad. Most épp halad.

Mi motivált a saját kiadványoknál? 

Nem akartam kiadással foglalkozni. Egy barátom egy nap meglátogatott Richmondból. Amit addig a pontig csináltam, az a fent említett felvétel volt, amit célzottan a Smithsoniannek készítettem, és egy fotókönyv Alepporól. Ezeket mind részmunkában készítettem, mindenféle határidők meg külső nyomás nélkül, éveken át. Aztán kitört a háború. Elkezdett minden napról-napra rosszabb lenni, és mindent letettem 2011-ben szimplán szolidaritásból.

Nem akartam dolgozni és publikálni, miközben harcoltak az emberek egymással. Közben a helyzet egyre rosszabb lett, és akkor rájöttem, hogy kötelességem megmutatni Aleppot az embereknek valódi színében.

Leültem, és elkezdtem képeket nézegetni. Közben elkezdtem beszélgetni egy ottani ismerősömmel, amikor kitört Aleppoban a háború. Azzal búcsúzott, hogy mennie kell, mert az utcájában egyre többet lövöldöznek, és nem tudja, hogy túl fogja-e élni az estét, de arra kér, hogy mutassam meg a világnak, milyen emberek voltak ők igazán, és segítsek abban, hogy az embereknek ne egy torzított képük legyen róluk. 

Az említett richmondi barátom szólt, hogy húzzak bele, mert egy csomó olyan dolgon ülök, amit fontos lenne az embereknek látni és hallani. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, profitálni akarok a helyzetből, de meggyőzött, hogy olyan tudás birtokában vagyok, amiből az emberek sokat tanulhatnak, Így arra jutottam, hogy ezeket kifejezetten káros visszatartani. Felvetette, hogy a Smithsonian-nen kívül adjak ki én lemezeket. Visszakerestem a felvételeket, és találtam kilenc különböző felvételt azon túl, amit eddig készítettem. Nehéz volt a kezdet, mert akkor saját lemezt nem adtam ki több mint húsz éve, és fogalmam sem volt, hogy van-e célközönség, illetve hogyan érem el őket. A barátom biztatására fogtam, kiválasztottam a négy legjobb felvételt, és elkezdtem velük dolgozni. Felkerestem közben a Dischordot, és Ian McKye ajánlotta az Electric Cowbellt, akik világzenével foglalkoznak. Jim Thompsonnal összejöttünk, és egyből megkérdeztem tőle, hogy honnan ismeri Ian-t, erre kiderül, hogy a Gwar dobosa volt, amikor a Gwar még inkább punk zenét játszott, de kilépett a metálos váltásnál, és utána szép lassan inkább világzenei dolgok érdekelték. Jimmel azóta is együtt dolgozunk és minden kiadványomnál segített. 

Van valamiféle közös pont a punk hardcore zenével? 

Ezen sokat agyaltam, és arra jutottam, hogy a megközelítés és hozzáállás ami a leginkább közös.

Aki templomba megy, nem a legnagyobb mestere ezeknek az énekeknek, ahogy a punkzenészek se a legvirtuózabb zenészek általában, a közönség meg pláne.

Persze itt is, ahogy punk koncerteken néha egészen elképesztő zenészeket lehet látni és hallani, vannak olyan mesterek, akik szinte az összes éneket tudják. Volt olyan ének, amit egész Szíriában négy ember ismert. Ez az ő önkifejezési módjuk, függetlenül attól, hogy szimplán minden vasárnap, vagy egész életükben minden nap ápolják a hagyományt, és életben tartják az énekeket. 

Van egy másik analógia is. Nyilván voltál hardcore koncerteken, és biztos megesett, hogy beszabadult néha 4-5 ember, aki verekszik és el tudják cseszni a legtöbb ember jókedvét, mégis ott van a 4-5 ember felszínessége alatt egy teljes és gazdag kultúra, ami képes volt megújulni és és aktívnak maradni. Most képzeld el, hogy minden klubot lerombolnának és minden koncertszervezőt kivégeznének. Ha belegondolunk és párhuzamot vonunk azzal, hogy mi lenne, ha nálunk ilyen történne, sokkal őrültebbnek hangzik az egész, és jobban megértjük a súlyosságát. Gregroius számomra az ottani Ian McKye. Képzeld el, ha Ian-t elrabolják, azért amit leírt a Minor Threat és Fugazi szövegekben, és mondjuk évekig nem hallunk róla. Elképesztő. Ezen a héten lógtam egy sráccal, aki az érsek jobbkeze volt, ő beszélt vele legutoljára, két perccel azelőtt, hogy elrabolták. A mai napig nem hajlandó elhagyni Szíriát. Azt mondta, hogy: "Most komolyan hagyjam, hogy pár erőszakos bűnöző rákényszerítsen, hogy elhagyjam a házamat? Maradok!"

Gyerekkoromban sokat vittek templomba a szüleim, és amikor feltettem a Forty Martyrs lemezt, amin az aleppói örmény keresztények énekei vannak,  nem tűnt annyira eltérőnek attól, amit én hallottam annak idején a templomokban. Pár hajlítást leszámítva, azonosak voltak azokkal a zsoltárokkal, amelyeket annak idején hallgatnom kellett. 

Ezt jól látod, és ez azért van, mert az összes tradíció közül az örmény áll a legközelebb a nyugati kereszténységhez a keleti orthodox egyházak közül. A káldeus és szír ortodox keresztény énekeknél a legtöbb ember azt hinné, hogy iszlám énekek. Az örménynél a skálák, a hangok és még az énekhang is sokkal közelebb áll a nyugati kultúrához.  

unnamed (5)
Fotó: Jason Hamacher / Lost Origins

Mennyire tudsz kommunikálni az ottani emberekkel? Van-e bármi probléma azzal, hogy bizonyos dolgokat azért nem tudsz felszínre hozni, mert nyelvi korlátokba ütközöl? 

Nem beszélek arabul vagy asszírül, ugyan sokat segítene, ha egy nyelvet beszélnék az ottaniakkal, de kommunikálni és beszélni egy nyelvet két teljesen különböző dolog számomra. Az évek alatt megtanultam egyszerűen kommunikálni, amit Európában kezdtem még a turnékon, amikor nem volt GPS és eltévedtem például. Akkoriban minden este más nyelvű városban játszottunk. Az ember megedződik és kialakul egyfajta képesség, hogy minimális beszéddel tudjon kommunikálni, aztán azon is múlik a másik fél mennyire képes kommunikálni, mert sokszor eljutottam olyan emberekhez, akik beszélnek angolul, hiszen Szíriában, a háború előtti iskolákban tanították az angol nyelvet. Nem éreztem, hogy bármilyen gát lenne az, hogy nem beszélünk azonos nyelvet. 

Egyik legfőbb segítőd pont ez a Gregorius Yohanna Ibrahim érsek volt, akit 2013-ban elraboltak, és nem lehet tudni a sorsáról semmit.  

2010-ben beszéltem vele utoljára, amikor az első gyermekem is megszületett. Pont előtte voltam kint pár hetet, és utána elég sok minden történt, beleértve az arab tavaszt. Egy kicsit sok volt egyszerre apának lenni, az apasággal foglalkozni, de közben látni, hogy a hely, ami nagyon a szívemhez nőtt, min megy keresztül, és hogy darabjaira esik. Frusztrál, hogy ez a hely közel sem az volt, mint amit a média mutatott belőle. Gregorius mellett egy antoikhiai és egy ferences szerzetest raboltak el (a ferences szerzetest, Dhiya Aziz atyát júliusban sértetlenül elengedték - a szerk). Akkoriban nagyon sok embert raboltak el, végeztek ki, akik nagyon fontos vezetők voltak. Ott volt Paolo atya, aki damaszkusz szélén egy kolostorban élt, aki befogadott. Őt is elrabolták és azt beszélik, hogy kivégezték, de erre a mai napig nincs bizonyíték. Az első lemezem anyagán éneklő Nava csoport tagjai már rég elmenekültek, a csapat egyik fele Törökországban van, a másik Párizs környékén kapott menedékjogot. 

A Washington Postban volt egy nagyon felkavaró cikk, amiben összehasonlítod a háború előtti képeidet nemrég készült képekkel. 

Nagyon nehéz látnom ezeket a dolgokat.

Eredetileg azért mentem oda, hogy dokumentáljak egy felfedezetlen virágzó kultúrát, és ebből az lett, hogy megmentettem egy töredékét, amit szinte a szemem láttára rombolnak le és irtanak ki.

Ráadásul nem csak a hellyel, de a helyi emberekkel is nagyon szoros kötődést éreztem. Ezt nagyon nehéz feldolgozni. Mondok egy példát. Épp középiskolásoknak tartottam egy előadást vasárnap, kerestem egy nagyon erős idézetet Paolo atyától, aki sokat beszélt más vallások elfogadásának fontosságáról,és ahogy kerestem, feljöttek cikkek amiben az elrablásáról és kivégzéséről írnak. Ezt úgy tudtam meg, hogy ott állt velem szemben egy teremnyi gyerek. Akkor határoztam el, hogy elég és leállok ezeknek a híreknek az olvasásával, mert teljesen tönkreteszem magam. Az én feladatom, hogy beszéljek, hogy minél több ember megismerje, amit megmentettem ebből a kultúrából, ami most a halállal egyenlő, de amikor ott jártam, az élettel volt. Persze ez is nehéz és komoly felelősség, hogy tulajdonképpen rajtam keresztül tud a világ betekintést nyerni ebbe a kultúrába. 

z Washington Post cikk sokkal keményebb lett volna és drámaibb. "Aleppo destroyed" néven kerestem képkeresőben újabb felvételeketmés utána végigmentem a saját képeimen, hogy megtaláljam a közös pontokat. A  legbrutálisabb képeknél nem találták meg a szerzőket, így nem tudták őket az újságban lehozni. Így is erősre sikeredett, de az eredeti cikk sokkal brutálisabb és sokkolóbb volt. 

Mivel a keleti és a nyugati kereszténységgel elsőkézből vannak tapasztalataid érdekelne, hogy szerinted mi az alapvető különbség a kettő között.

Ha a gyakorlatias dolgoktól és a teoretikus dolgoktól eltekintünk akkor nagyjából semmi. Abban is megegyezik, hogy míg az emberek szeretnek minden közel-keleti embert vallási fanatikusként beállítani, ott se mindenki hívő és ott se minden hívő megy állandóan templomba. Van, aki nem jár, van, aki naponta, van, aki hetente, vagy aki havonta, van, aki csak ünnepnapokon. Ez nekem is érdekes felfedezés volt, látni hogy az ősi tradíciók kultúrája egyébként mennyire része a mindennapjainknak és mennyire hatott azokra a templomokra, amelyekbe ahová én is járok. Van egy csoport, akiket összehoz a vallás és eldöntötték, hogy együtt imádkoznak. A hét többi napján ők is a templomon kívüli világban szocializálódnak, ami ugyanolyan sokrétű, mint a mi világunk a templomokon kívül. A zenében, módszerekben és teoretikus elemekben vannak különbségek. 

Mik a terveid a közeljövőben? Lesz a következő Record Store Day-re új lemezed?

Lesz következő lemez, a címe Stairway to Heaven - Daranian chanting from Aleppo lesz. A könyvet is megpróbálom összerántani, egy videót forgatok az előadásaimat képző anyagokból, hogy teljes egészében meg tudják hallgatni, akik szeretnék akár a jelenlétem nélkül is. 

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!