Egyszerűen jobban érdekli az embereket a zeném az interneten

Évek óta a legjobb fiatal producerek között tartják számon itthon, mégsem játszik ezrek előtt. Az új nagylemeze apropóján beszélgettünk Iamyankkel arról, hogy miért olyan nehéz Magyarországon elektronikus zenei producerként átlépni az ingerküszöböt, hogyan lehet a saját művészeti értékrendet a rövid távú anyagi haszonszerzés elé helyezni, és mi került kétmillió forintba az új albumán. Ráadásul a Hiraeth című nagylemez teljes egészében meg is hallgatható nálunk. 

Pár évvel ezelőtt tűnt fel Iamyank a magyar könnyűzenében, amikor még úgy tűnt, hogy a dubstep után a glitch hop lesz a következő nagy trend. Azóta tudjuk, hogy ez nem történt meg, helyette mindent letarolt a trap, a glitch hop műfaj megmaradt amolyan marginális érdekességnek. A rövid életű magyar szereplők így kénytelenek voltak más irányokat venni, az addig a dalkészítéshez klubzenei mentalitással álló Iamyank pedig szakított a maszkos karakterével és a konkrét műfaji korlátokkal, és inkább a lassú építkezés mellett döntött. 2011-ben a budapesti imPro School producerképzésére összerakott vizsgafeladata lett az első publikált száma, azóta pedig már oktatóként dolgozik az iskolában, ahol idén már kifejezetten népszerű együttesek tagjai is megfordulnak, hogy jobban megértsék a szoftveres zeneírás működését.

Székesfehérváron nőtt fel, és eleinte dobosnak készült, de egy idő után eljutott arra pontra, hogy ezt a karrierlehetőséget elengedje. Pedig egy alkalommal a helyi rapszíntérből egyre jobban kiemelkedő Fluorral is fellépett egy nagyon kicsi helyi klubban dobosként.

Éreztem magamon, hogy nincs bennem az az alázat, hogy egy hangszeren igazán jó lehessek

– meséli arról az időszakról, amikor a dobszerkó mellé szép lassan más hangszereket is vett, és eldöntötte, hogy másként áll a zenéléshez. Végül akkor kezdte el érdekelni a producerkedés, amikor kiderült, hogy számítógéppel nem csak Tiestót lehet csinálni.

A félbehagyott egyetemi tanulmányai után egy raktárban kezdett el dolgozni Budapesten, ahol szabadidejében az internetről és könyvekből megtanulta, hogyan kell Flasht programozni, mert úgy gondolta, ezzel lehet pénzt keresni a reklámszakmában. Hamar el is jutott egy ügynökséghez, ahol csak később tudatosult benne, hogy

egészen zseniális emberek kénytelenek kidobni a kukába a fantasztikus ötleteiket, mert a megrendelő valami ősember még abból a korból, amikor a banner számított a legforróbb hirdetési formának.

Azonban még évekig reklámokon dolgozott, mire eljutott a budapesti imPro Schoolig, amit akkor alig pár hónapja nyitott a DJ-ként és producerként ismert AMB, vagyis Deák Ambrus. Yank az itteni tanulmányai vizsgafeladataként készített el a Billie Holiday című számot, amit hamar felkapott a szaksajtó. Ezután kezdett aktívabban producerkedni, majd annyira kitanulta a szoftveres zeneírást, hogy egy-egy órát már ő tartott az iskolában.

Hiába volt azonban egész szép kis követői bázisa a glitch hopnak is Magyarországon, a műfaj végül a földbe állt. Az addig a megjegyezhetőség miatt maszkban zenélő Iamyank is lepattant erről a vonatról, és kevésbé körülírható, műfajilag nehezen bekorlátozható zenéken kezdett dolgozni.

25 évesen eljutott arra a szintre, hogy nem akart olyan lenni, mint a 25 éve a reklámszakmában dolgozó kollégái, akik hiába keresnek jól, de teljesen kiégtek.

Attól féltem, hogy kiöli belőlem az alkotás iránti vágyat a reklámszakma.

Ezért a biztos megélhetést bizonytalanra cserélte, otthagyta a reklámszakmát, de közben zeneileg is kívülre helyzete magát. Ma azért egész szép kis pénzeket lehet keresni, ha az ember beáll a sorba egy adott műfajon (dubstep, drum and bass vagy bármilyen más elektronikus klubzene) belül számokat írni és külföldön kiadni, ami egy ilyen lépés után akár logikus lépés is lehetett volna. Yank azonban egyre nehezebben tudott fix kereteken belül dolgozni.

Most akkor kezdjek el a reklámok után zenében is meghunyászkodni? Folyamatosan csak ez járt a fejemben, mert egyszerűen szenvedtem a klasszikus táncoltatási céllal írt dalokkal. Aztán eljött az a pont, hogy elengedtem a bangereket.

Ezt a váltást egyébként az is jól mutatta, hogy Iamyank szerepelt az Index első dalversenyében is, sőt, a Hegyi Dórival közös Aurora című számuk annyira erősre sikerült, hogy eljutottak vele egészen a döntőig.

A pénz azonban nem a fán terem, és Magyarországon egyébként is nehéz megélni egy olyan zenésznek, aki nem feltétlenül szolgálja ki a közönségét. A civil hivatásból kieső bevételt DJ bulikkal, apróbb produceri munkákkal és alkalmi reklámzeneírással próbálta pótolni. „Voltaképpen megfeleztem a havi költségvetésemet, és azóta sem tartok ott anyagilag, ahol a reklámos időszakban voltam. Viszont sokkal nagyobb élmény, hogy ma kizárólag zenével foglalkozhatok, és így megérte az akkori döntés. Nézd, akkoriban is csak annyi volt a különbség, hogy többet buliztam, jobbakat ettem, és többször hívtam meg a haverokat valami piára, vagyis ugyanúgy elszórtam a pénzt. Most az érdekel egyedül, hogy financiálisan épphogy megmaradjak, és közben olyan zenéken dolgozhassak, ami érdekel.”

Később beszéltünk kicsit a magyar előadók, pontosabban a producerek helyzetéről is. Az imPro például egy olyan hely, ahol minden kurzusról kikerül két-három ügyesebb zenész, de magát az iparágat és az azt körülvevő atmoszférát nem tudják annyira befolyásolni. „Csomóan megkeresnek, hogy dolgozzam velük, de igazából a legtöbbször érzem, hogy taktikai, mintsem művészi motiváció áll a háttérben” – támasztja alá azt az elég szomorú tényt, hogy az önmenedzselő előadók korában a producerek a saját zenéjükön túl mindent kizárólag csak promócióként képesek kezelni, még egy zenei közreműködést is. Pont ezért nem is vállal már semmi ilyet, bár nemrég megkeresték olyan zenészek is, akik már a tradicionális gitárzene oldaláról jönnek.

Azt hiszem, most érett be az a munka, hogy nemcsak reklámfelületként kezelnek, hanem szerzőtársként számítanak rám.

Mindezek ellenére nem igazán látható fesztiválokon. Egyrészről a nagyobb események még mindig abban a béna tévhitben élnek, hogy nagy színpadra csak nagy zenekar illik. „DJ-ként és egyszerű nézőként is voltam már fesztiválokon, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. Nem illenek oda a zenék, amiket szeretek, és igazából az én produkcióm sem. Ezért nem is erőltetek semmi bohóckodást, csak kisebb fesztiválokon lépek fel, de akkor zenekarral és olyan közegnek, akik értékelik az, amit csinálunk” – mondja ezt úgy, hogy egy pillanatig nem tűnik mérgesnek vagy csalódottnak, hanem inkább olyannak, aki reálisan be tudja lőni a saját lehetőségeit.

A Hiraeth album elkészítésére pályázott az NKA Cseh Tamás Programjánál, és végül 2 millió forintot kapott stúdiófelvételekre. Annak ellenére, hogy Magyarországon sokan tabutémaként kezelik, sőt, egyenesen támadják a pályázati pénzből finanszírozott alkotást. A témát egyáltalán nem akarja kerülni, és boldogan elmondta, mi kerül 2 millió forintba egy lemezen.

„Egy hétre kibéreltünk egy stúdiót, és a felvételek után csúcsminőségű vasakon kevertünk egy külön erre a célra kialakított helyen. Az első nagylemezemet nem akartam a szobámban összerakni. Ezenkívül még olyan költségek voltak, mint egy mini dokumentumfilm, az A38 kibérlése, a lemezbemutatóra operatőrök jöttek felvenni az Electronic Beats-koncertet, iszonyatosan profi arculati anyag is készül, és animált teaser videó is. A CD formátumnál sem érték be a legolcsóbb megoldásokkal. Az, hogy az egész nagylemez egy ilyen kerek csomaggá összeálljon, a kétmillió forint majdnem kevés is" – mondja, és hozzáteszi: az ő részéről egyáltalán nem érdekli, hogy ki mit gondol a támogatásról, csak az, hogy lehetőséget kapott, hogy egy profi csapatot hozzon össze maga köré, és létrehozhassa azt, amit megálmodott.

Apróbb részsikereken kívül még mindig nem sikerült a magyar producereknek, zenekaroknak igazán nagy áttörést elérni a nyugati zeneiparban, ami Yank szerint leginkább annak köszönhető, hogy egyre többen dolgoznak inkább már az itthoni piacra. „A fesztiválozással járó pénzügyi gépezet miatt szép lassan kezd befelé és/vagy önismétlődésbe fordulni a szakma. Ebből vannak, akik egész jó megélnek, de hosszú távon az lett a következménye, hogy

nyugati szempontból Magyarországnak nincs zenei arculata.

Szerinte eltűnt az a jellegzetes „Budapest sound”, ami mondjuk Yonderboi idején elszivárgott nyugatra. Ez főleg azért problémás, mert így iszonyatosan nehéz kitűnni a nemzetközi PR-gépezetben, hiszen egy zenei oldal vagy kiadó előbb figyel fel bármire mondjuk Izlandról, mint Magyarországról. „Mi a francért írna mondjuk a brit sajtó egy olyan zenéről, ami éppen a helyi hangzást vagy stílust próbálja lemásolni? Nézd meg a Farbwechsel kiadót itthon, ami ezzel a sötét technóval tudott nyugaton komolyabb érdeklődést kiváltani. Persze egy viszonylag marginális szeletéről beszélünk a zeneiparnak, de ők nagyon jó példa arra, hogy mit kell csinálni, ha valaki tényleg komolyan gondolja a nemzetközi karriert" – majd azért hozzáteszi, hogy a pozitív fejlődés is érezhető itthon, sőt, vannak akik már nem is próbálnak az itthoni piaccal foglalkozni.

Sajnos – tisztelet a kivételnek – a magyar sajtó is csak erősíti a belterjességet a piacon belül, ahelyett, hogy ezeknek a tehetséges feltörekvő előadóknak megfelelő felületet adnának.

Az imPro School oktatójaként már jó pár producerosztály kikerült a kezei közül, de azt azért elmondja, hogy átlagban 24 emberből jó, ha két-három foglalkozik utána továbbra is aktívan a zenéléssel. Kezdő, feltörekvő előadóknak szerinte 2016-ban azon kell igazán agyalni, hogy miként tudnak teljesen leásni a személyiségükben olyannyira, hogy aztán a zenévé alakítva valami igazán unikálisat alkothassanak. „Érdemes megfigyelni, hogy az iszonyatos méretű zenei információs többlet miatt csak azok tudnak kiemelkedni, akiknek a zenéjével elsőre nem tudnak mit kezdeni az emberek, nem tudják mihez hasonlítani, nem tudják korlátok közé szorítani. Mindig lesz igény klubzenére és ha valaki feltétlenül ezen a vonalon akar haladni, akkor szíve joga, de szerintem most pont nem erre tart az elektronikus zene. A kettő között viszont nagyon éles a különbség és szerintem nincs olyan, hogy egy dal egyszerre furcsa, egyedi, paradigmaváltó, és még a diszkókban is működik. A klubzenében már rég ki van kövezve az út, ha valaki komolyabb sikerre vágyik, de pont ezért sokkal többen is járnak rajta. Arról nem is beszélve, hogy akinek pozíciója van, az foggal-körömmel védi a kis saját helyét. Ezzel szemben a szerzői mentalitású zenész-producerek nem tudnak egy fix rendszer szerint érvényesülni, cserébe kifejezetten segítőkészek egymással, és nincs olyan le- és feltaposás, mint a fesztivál-DJ-k világában.

Ezért is szeretem jobban ezt a közeget, mert nem féltik a filléreiket egymástól, hiszen nincs pénze senkinek.

Az átmeneti időszakot olyan öt-hat évre teszi, szerinte ennyi kell ahhoz, hogy kitartással Magyarországon egy elektronikus zenei producer kiépíthesse magának a megfelelő kapcsolati hálót, és rájöjjön, hogyan tud érvényesülni azon a piacon, ami túlságosan függ a nagy fesztiváloktól, a közmédiától és a tehetségkutatóktól. Arra kérdésre viszont, hogy a fizikai vagy online rajongótábora a nagyobb, meglehetősen őszintén válaszol.

Egyszerűen jobban érdekli az embereket a zeném az interneten, mint amikor élőben játszom.

„Könnyebb egy playt vagy egy lájkot nyomni a neten, mint tényleg elmenni egy koncertre. Majd az A38-on kiderül, hogy mennyire érdeklem az embereket. Mindenesetre biztató, hogy a nekem inspirációt jelentő Shigeto vagy Mount Kimbie megtölt Budapesten egy klubot annak ellenére, hogy a hasonló hazai előadókra csak kevesen kíváncsiak. Online hallgató, zenét vásárló, posztokra kommentelő rajongói közegem már van, viszont koncertre járó közönségem nincs. De keményen dolgozunk, hogy felépüljön ez is.”