Lassan vége az ingyenes zenehallgatásnak

GettyImages-166908723
2016.04.25. 16:00
Egyre többen hallgatunk zenét streamingszolgáltatásokon keresztül, és szép lassan a zeneipar is kezd ráébredni, hogy az elhaló lemezeladások után ez lehet a financiális fellendülés egyetlen útja. Még sincs minden rendben, mert a kiadók és a szolgáltatók kihasználják az internetes jogrendszer adta kiskapukat, és így pont a zenészek húzzák a legrövidebbet. Ezért két éve az egyik magyar jogkezelő próbapert indított a Deezer ellen, és a bíróság nemrég az Előadóművészi Jogvédő Irodának adott igazat első fokon. Az ügy precedensértékű lehet itthon, de a helyzet megértéséhez feltétlenül érdemes megnézni a globális tendenciákat. Nagyon úgy néz ki, hogy mindenkinek kezd elege lenni a Youtube-ból és az ingyenes zenehallgatásból, mert annyira alacsonyak miatta az előadóknak kifizetett jogdíjak. Tíz pontba szedve megpróbáljuk elmagyarázni, miért fontos mérföldkő a per és a győzelem, illetve milyen folyamatok zajlanak a háttérben, ami hosszú távon mindenkit érint, aki az interneten szokott zenét hallgatni.

Pár hónapja az Előadóművészi Jogvédő Iroda (EJI) beperelte a Deezer streamingszolgáltatót, mondván, a piacra lépésük óta nem fizettek a zenék után az előadóknak. Azóta kijött az elsőfokú ítélet, ami az EJI-nek adott igazat. A sok szempontból precedensértékű ítélet nagyon komoly hiányosságokra mutat rá a magyar zeneiparban, és ember legyen a talpán, aki a zenei jogdíjak közismerten bonyolult világában képes igazságot tenni. Mi most megpróbáltuk, és tíz kérdés segítségével elmondunk mindent, amit erről az ügyről tudni kell.

1. Mi ez az egész?

A zeneijogdíj-szervezetek nagy hármasa (Artisjus, Mahasz, EJI) közül a legkevésbé ismert, az EJI 2014 decemberében pert indított a Deezer ellen, mert szerintük az online szolgáltató a 2012-es piacra lépése óta nem fizetett jogdíjat az előadóknak. Az időzítés, a kommunikáció és különböző szakmai vélemények alapján valami nagyon nem stimmelt az ügy hátterében, de azóta sokat nem is lehetett hallani a perről. Két hete aztán érkezett egy közlemény, miszerint a bíróság első fokon a EJI-nek adott igazat.

2. Mi az az EJI?

Az Előadóművészi Jogvédő Iroda egy olyan államilag feljogosított szervezet, aminek feladata az előadókat megillető jogdíj beszedése és eljuttatása a megfelelő személyeknek. Az előadói jogdíjat zene esetében azok kapják, akik mondjuk egy adott dalban valamilyen hangszeren játszanak vagy énekelnek. Ez internetes felhasználások esetén az előfizetői díjak 25 százalékát teszik ki. A jelenlegi magyar szerzői jogi törvény szerint az EJI feladata elszámoltatni a streamingszolgáltatókat és minden más felhasználót, hogy a befizetendő pénzek valóban eljutnak az előadókhoz. Nemzetközi szinten különleges helyzetben vannak, mert máshol is léteznek ugyan hasonló szervezetek, de olyan szinte csak Magyarországon van, hogy törvényileg is megszabják, hogy ezzel a jogdíjjal kapcsolatban melyik szervezet megkerülhetetlen.

Az EJI alanyi jogon képvisel minden előadót Magyarországon Michael Jacksontól Bródy Jánoson át a komolyzenészekig.

Bár a képviselet automatikusan jár, igény esetén lemondhat róla az előadó, hogy saját maga, a kiadója vagy egy másik szervezet szedje be a neki járó előadói jogdíjat. Ha mégis él ezzel a lehetőséggel, akkor elég regisztrálni magát a szervezethez, és az EJI tudni fogja, hogy mennyi pénz jár az előadónak, sőt, több évre visszamenőleg is ki tudja fizetni, ha addig nem tudott róla, hogy neki ilyen és olyan alkotásokért jár pénzt.

3. Mi a baj a Deezerrel?

Alapvetően semmi, de a globálisan is érdekes részekről legyen szó kicsit később. A Deezer is egyike az elmúlt években felbukkant zenei streamingszolgáltatóknak, mint a Spotify vagy a Google Music. Havi 1700 forintért több millió dal közül lehet válogatni, de a szolgáltatás ingyenesen is használható reklámokért és korlátozott felhasználói élményért cserébe. Ahogy minden más szolgáltatónak (rádió, tévé, stb.), úgy a Deezernek is fizetnie kell jogdíjakat, többek között az előadóknak, akiknek a zenéi szerepelnek a katalógusukban. Igen ám, de a nyugati gyakorlatot követve a Deezer ezeket a pénzeket nem az EJI-n keresztül fizette be, hanem direktbe megegyezett a kiadókkal és az online tartalom aggregátorokkal (olyan cégek, amelyek kifejezetten internetes publikálásban segítenek a zenészeknek, kiadóknak), hogy nekik fizet, aztán majd szépen eljuttatják az előadóiknak. A kiadók és aggregátorok pedig az előadókkal kötött szerződésre hivatkozva köthettek ilyen megállapodást. 

Ebből a folyamatból kimaradt az EJI, amiről viszont kimondja a jelenleg érvényes magyar törvény, hogy megkerülhetetlen az ilyen esetekben.

A Deezer oldaláról Sebestény-Gallasz Enikőt, a WMMusicDistribution Kft. ügyvezetőjét kérdeztük, aki elmondta, hogy egy korábbi megállapodás alapján dönthettek úgy a kiadók, hogy direkt a streamingesekkel egyeztetnek. Kiadói kérésre az EJI annyival egészítette ki a saját engedélyezési feltételeit, hogy ha a hangfelvétel-tulajdonos (legtöbb esetben a kiadó) nyilatkozik arról, hogy közvetlenül fizeti ki az előadói jogdíjat a zenészeinek, akkor jogosult az online szolgáltatóval is megállapodni. Akkor hiába tűnt megengedőnek az EJI, mert  ez a pont kikerült azóta a szabályozásból.

4. Miért nem állapodhatnak meg a kiadók a Deezerrel az EJI nélkül?

Bár korábban valóban volt egy ilyen kitétel, az EJI nem véletlenül vette ki ezt a részt a megállapodásból. A 2000-es évek elején már lehetett érzékelni, hogy az internetet túl sokáig nem ignorálhatják a kiadók. Akkor viszont még öt major kiadó szerepelt a magyar piacon (ma összesen egynek van itthoni kirendeltsége), és hiába próbált kompromisszumos megoldást találni az EJI, egy bizonyos szint alá nem mehettek. „Mi annyit akartunk, hogy az előadók megkapják a nekik járó pénzüket a kiadóktól” – mondja Békés Gergely jogtanácsos azzal kapcsolatban, hogy miért került a megegyezésbe anno ez a kitétel. „Minden megoldásban partnerek voltunk, de a rendes elszámoláshoz ragaszkodtunk” – mesél Békés arról az időszakról, amikor nemhogy Deezer, de még Facebook és Youtube sem volt. Az EJI annyit várt el, hogy számoljanak el a kiadók a kifizetett jogdíjakkal, de a nagykiadók ezt nem tették meg, így kizárólag jogi úton lehetett volna rajtuk behajtani a követeléseket. Egy EJI kontra mind az öt major kiadó per nagyjából úgy nézett volna ki, mintha Torghelle Sándor egymagában próbálná megverni a teljes olasz védelmet.

A major kiadók között olyan nagy hatalmú multinacionális cégeket kell érteni, mint a Sony, a Warner vagy a Universal, amelyeknek semmibe sem kerül a legdrágább ügyvédi irodát felbérelni, hogy aztán évekig elhúzódhasson a per. Az EJI azonban semmiképp sem akarta jogi útra terelni a dolgokat, valami köztes megoldást kerestek, amivel kapcsolatban Tomori Pál igazgató meg is jegyezte, hogy utólag kicsit bánja, hogy annak idején annyira puhák voltak a majorökkel szemben. Ezért is került ki ez a záradék végül, mert a kiadók még ennek ellenére sem voltak hajlandóak figyelembe venni az EJI szerepét, hogy rendesen lepapírozzák, mégis mennyit és kinek fizetnek előadói jogdíj címen. Fontos ismét hangsúlyozni, hogy ha valaki lemondott az EJI képviseletéről, akkor nyugodtan átruházhatja ezeket a jogokat a kiadójára. Az már egy sokkal macerásabb kérdés, hogy a nagy kiadók nemcsak magyar zenészeket, hanem világsztárokat és már elhunyt előadókat is képviselnek.

Így hiába kötött 1969-ben mondjuk a Pink Floyd lemezszerződést egy kiadóval, attól még a magyar jogszabályok szerint a dalaik előadóit illeti meg az előadói jogdíj, és csak akkor kezelheti ezt más az EJI-n kívül, ha arról külön megállapodik az előadóval.

5. Tehát itt igazából a kiadók a szemetek?

Igen és nem. A nemzetközi gyakorlatban teljesen megszokott, hogy a kiadók egyezkednek a streamingesekkel, ráadásul szinte sehol sincs olyan törvényileg támogatott előadói jogdíjkezelő, mint nálunk az EJI. Hasonló szervezetek vannak ugyan, de azok piaci és nem törvényi alapon működnek. A Deezer is ezt az eljárást követte, hiszen több tucat országban működik már, és szinte mindenhol ilyen rendszerben dolgoznak.

A kiadók – és itt fontos kiemelni, hogy ez főleg a nagy kiadókra, nem a függetlenekre vonatkozik –  szerepe ott válik problémássá, hogy

  • vagy nem fizetnek az előadóiknak;
  • vagy csak keveset;
  • vagy csak a sztároknak;
  • illetve ugye eddig az EJI sem láthatta, hogy milyen pénzek kikhez kerülnek.

A komoly gondok tehát a kiadóknál vannak, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden kiadó minden esetben átveri az előadóit, csak a most perre vitt helyzet adott erre lehetőséget.

6. Akkor miért a Deezert, miért nem a kiadókat perlik?

Mert ebben a modellben a dalokat a Deezer és nem a kiadó használja fel, bár persze a háttérben a szolgáltató és a kiadó megállapodása áll. Azt a Deezer képviselője is elmondta, hogy minden pénzt kifizettek, az EJI pedig hangsúlyozta, hogy szó sem lehet kettős fizetésről. Egyszerűen arról van szó, hogy jogerős ítélet esetén el kell számolni a Deezer pénzével a jogtulajdonosoknak, hogy az biztosan eljutott az előadókhoz 2012 óta. Nem véletlenül nevezik az ügyet próbapernek, mert az EJI így akarja végleg rákényszeríteni a kiadókat arra, hogy vagy léptessék ki az előadóikat az EJI-től, vagy akkor rendesen küldjék el a papírokat minden kifizetésről, hogy az EJI által képviselt előadóknak ki tudják osztani a nekik járó jogdíjat. Az EJI képviselői hangsúlyozták, hogy alapvetően nem a magyarországi képviseletekkel, hanem az anyacégekkel van a baj, akik 20 forintról sem hajlandóak lemondani haldokló lemezipar címszóval, de nem is akarnak komolyabban belefolyni olyan marginális piacok jogi ügyeibe, mint a magyar. Ráadásul tele van azzal a szaksajtó, hogy a streamingszolgáltatók nevetséges pénzeket fizetnek, miközben rég látott növekedés észlelhető ismét a zeneiparban. (Erről később bővebben írunk majd.)

7. Most akkor mégis a Deezer a szemét?

Nem. A Spotify vagy a Deezer valóban nem fizet annyit, amennyi a zenészek elvárnának, nem véletlenül vonult ki a Spotifytól nagy dérrel-durral Taylor Swift, emeli fel a hangját a zenei startupok ellen a Metallicától kezdve a Radioheadig mindenki. Az IFPI, vagyis a legnagyobb nemzetközi kiadói szervezet 2015-ös jelentése szerint

  • már hivatalosan is több bevétel származik streamingből, mint fizikai eladásokból, illetve letöltésekből;
  • 3,2%-kal nőtt a kiadók összbevétele;
  • 93%-kal nőtt a zenestreaming használata az Egyesült Államokban;
  • viszont elképesztő eltérés mutatkozik az ingyenes és fizetős streamingszolgáltatások jogdíjbefizetései között.

Itt az utolsó pont a legfontosabb. Az IFPI szerint ugyanis amíg az ingyenesen elérhető (bár egy ideje van már fizetős verzió is) Youtube 900 millió felhasználója 634 millió dolláros (172 milliárd forintos) bevételt termelt, addig az a 68 millió user, aki fizet is havonta valamilyen streaingszolgáltatásért, megközelítőleg 2 milliárd dolláros bevételt termelt a kiadóknak. Nem véletlenül esnek neki egyre nagyobb lendülettel a Google-nek, ami ugyan ragaszkodik hozzá, hogy már 3 millió dollárt hozott össze a kiadóknak, de azt nem hajlandóak elárulni, hogy ezt a pénzt az indulásuk óta vagy csak 2015-ben termelték ki.

A Youtube ingyenes, hirdetéseken alapuló rendszere miatt nagyon kifeszített helyzetben van minden más szolgáltató, hiszen úgy nem lehet rendesen versenyezni, hogy azért pénzt kérnek el, amit más ingyen ad. Ezért használható a Spotify és a Deezer ingyen is, és ezért folyik be jóval kevesebb pénz is az előadóknak. Ezzel kapcsolatban egyre nagyobb az elégedetlenség és egyre több helyen szorgalmazzák a Google számonkérését, de

eddig csak a közismerten kemény német GEMA (az ottani Artisjus) és japán jogvédők érték azt el, hogy a Youtube inkább nem tette elérhetővé az országukban a jogvédett tartalmakat, mintsem minden feltöltött videó miatt bíróságra kelljen járniuk.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az online zenehallgatás most már érzékelhető gazdasági hatással jár, és a következő időszak egyik legfontosabb kérdése kiadói és előadó szempontból is az, hogy miként lehet rávenni arra a Youtube-ot, hogy vagy tegye fizetőssé a jogvédett tartalmait, vagy sürgősen változtasson a jelenleg átláthatatlan monetizációs rendszerén, hogy ilyen nyilvánvaló aránytalanságok ne fordulhassanak elő.

Az már egészen más kérdés, hogy maguk a streamingesek is hibásak a kialakult a helyzetben. Egy tavaly kiszivárgott szerződés a Sony és Spotify között rávilágított arra, hogy egyes cégek súlyos dollármilliókat fizetnek egy-egy major kiadó katalógusáért. Ebben az esetben a Spotify az első évben 9, utána 16 millió dollárt fizetett a Sonynak, de van egy opcionális harmadik év is 17,5 millióért. A szerződés viszont nem köti ki, hogy ezzel a pénzzel mit kell kezdeni a cégnek, és szinte minden iparági forrás alátámasztja azt a jól sejthető tényt, hogy ezt a pénzt bizony a Sony nem osztja vissza az előadóinak, hanem jogi kötelezettség vagy szerződésbeli kikötés híján egyszerűen megtartja magának.

Elég megnézni a francia Adami szervezet ezzel kapcsolatos kimutatását. Eszerint ahhoz, hogy egy előadó 100 eurót keressen a dalával átlagban

  • 14-szer kell lejátszani a számot a rádióban;
  • vagy 100 darab lemezt kell eladni;
  • vagy 250 ezerszer kell lejátszani fizetős streamingen;
  • vagy 1 milliószor (!!!) ingyenes szolgáltatáson keresztül.

Ez lefelé kerekítve 30 ezer forint, vagyis Majka a Belehalok miatt alig kaphatott többet egymillió forintnál a Youtube-tól, ami abból a szempontból egészen megdöbbentően alacsony összeg, hogy a legnézettebb magyar zenei videóról beszélünk a maga közel 38 millió nézettségével.

Ami ennél is súlyosabb az Adami kimutatásában, hogy mennyit kapnak maguk az előadók (tehát nem a szerző, nem a kiadó, hanem a dalban játszó zenész) egy 10 eurós Spotify- vagy Deezer-előfizetésért, ami globálisan sztenderdnek számít.

Mint látható, átlagosan 10-ből 6,5 eurón osztozik 70-30 arányban a kiadó és a szolgáltatás, 2 euró jut az államnak adó formájában, egy eurót kapnak a szerzők, az előadók pedig a maradék fél eurón osztozhatnak.

8. Na, elég legyen már! Hol van ilyenkor a Mahasz?

Sehol, mert ez nem a Mahasz felelőssége. Ugyan lehet érdemes lett volna valamilyen szinten reagálni az EJI közleményére, de a Mahasz még a kiadói jogdíjakat sem szedheti, mert azt a kiadók megoldják maguknak. Ebből a szempontból a Mahasz tehetetlen és nincs ráhatása a történésekre.

9. Akkor hogyan tovább?

Egy jogerős ítélet katasztrofális láncreakciót indítana el. A Deezer visszaperelné a pénzét a kiadóktól, amit aztán a kiadók azzal reagálnának le, hogy feljelentik az előadóikat, akik ezek szerint jogtalanul ruházták át a képviseletüket. Az EJI képviselői szerint azonban erről szó sincs, nem lesz kettős fizetés, és csak annak kell tartania a következményektől, aki nem tudja papírral igazolni, hogy rendesen elszámolt minden érintett előadónak a kifizetett pénzekkel.

Az már egy jóval komolyabb kérdés, hogy a speciális magyar törvények miatt mennyire akar elmenni a Deezer Luxemburgig, illetve várható-e tömeges kivonulás a piacról. A Youtube németországi példája jól mutatja, hogy egy nálunk komolyabb piac is simán ignorálható. Az EJI szerint tömeges kivonulásra és a magyar piac kikerülésére kevés az esély az egyre csak növekvő streamingiparágban, de arra valóban számítanak, hogy a major kiadók ezek után minden előadójukat megpróbálnak rávenni arra, hogy ne kérjék az EJI képviseletét, majd ők megoldják maguktól. A Youtube esete jóval speciálisabb, Békés szerint a jogvédett tartalmak után a Youtube-nak is a mainál sokkal magasabb jogdíjat kellene fizetnie, ami üzletileg kikezdheti az ingyenes elérésen alapuló modelljét. Ezzel kapcsolatban azonban aggodalmamat fejeztem ki Békésnek, miszerint így pont a virális lehetőségektől és az ingyenes hype-től esnek el az előadók, mire meglehetősen kézenfekvő választ adott:

 
„Ha a kiadó vagy előadó úgy érzi, hogy szüksége van az ingyenes felület nyújtotta publicitásra, akkor semmi sem akadályozza meg, hogy bizonyos jogdíjazásról lemondjon ennek érdekében.”

10. Miért érdekel ez bárkit is?

Az előadói és úgy önmagában a zenei jogdíjak rendszere rendkívül átláthatatlan, és felhasználói szinten csak minimálisan érinti az embereket. Az EJI Deezer ellen indított próbapere viszont pont azt a célt szolgálja, hogy ne lehessenek kiszolgáltatva a zenészek a kiadóknak. Itt nem a sztárokról vagy az underground hősökről van szó, hanem egyszerű megélhetési zenészekről, akik sokszor nem is tudnak róla, hogy nekik is jár jogdíj a lejátszásokért.

A nemzetközi jogvédők és más szervezetek is egyre hangosabban kampányolnak a fair internetes felhasználás és a tisztességes jogdíjkifizetések miatt. A helyzet annyiban változott, hogy sokkal kisebb – bár még bőven nem elhanyagolható – a major kiadók lobbiereje, miközben az olyan mamutcégek, mint a Youtube, túl sokáig nem csinálhatja azt, hogy az átláthatatlan hirdetői rendszerére hivatkozva egészen nevetséges összegeket fizet ki jogdíj címen.

Azt már a kiadók is érzik, hogy a lemezeladásokat egyre jobban kezdi pótolni a streamingből származó bevétel, így nekik is érdekük, hogy a Youtube sürgősen változtasson a jelenlegi rendszerén, és mondjuk a kifejezetten az mp3-as kalózkodás kiváltására létrejött Spotifynak se kelljen ingyenes verzióval tartani a versenyt, hogy emiatt ismét a zenészek kaphassanak kevesebb pénzt. 

Az EJI pere tökéletesen illeszkedik ebbe a globális tendenciába, és már csak az a kérdés, hogy az újra erősödni kezdő kiadók, a streamingesek és a szerzői jogrendszer képes-e életszerűen alkalmazkodni a megváltozott internetes zenei fogyasztással járó új monetizációs rendszerhez és jogdíjakhoz. Ezzel kicsit rosszabbul járnának az emberek, mert a teljesen ingyenes zenehallgatás lehet már a végéhez közeledik, cserébe esély nyílik arra, hogy az előadók jóval több pénzhez juthassanak. Már ha a kiadók hagyják.

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Hírek