Harangoztak a stadionrocknak

A zeneipar folyamatos mozgásban van, trendek jönnek és mennek, hol az a menő, ha valakinek gyémántokkal kirakott fehér kesztyűje van, hol meg az, ha kinyúlt pulóverben, zsíros hajjal üvölti a mikrofonba a bánatát. Egy dolog viszont a kezdetek óta nem változott: a turné. Mindenki turnézik, aki komoly pénzt akar csinálni a zenéből, és ugyan vannak olyan előadók, akik inkább online streamekkel oldják meg az ilyesmit, és a rajongókat szavaztatják meg, miket játsszanak, de ez egyelőre még nem a norma, csak egy érdekesség - mint annak idején az a CD nevű izé volt, ugye. 

A turnézásra számos lehetőség van külföldön és itthon is, sőt, ha valaki a világot jelentő deszkákra akar lépni, akkor a hatvan fős pinceklubok és a 200 000-es repülőtéri megakoncertek között mindenféle helyszínt találhat magának. Elméletileg senkit, semmi nem akadályoz meg abban, hogy az eredetileg a zuhany alatt kiüvöltött világfájdalmát megossza a világgal. A baj csak az, hogy a túlkínálat miatt egyre nehezebb eljutni a közönséghez, legalábbis koncert formájában: minden négyzetcentiméternyi színpadi helyre nyolcvanan állnak sorba, miközben a közönség egyre tanácstalanabbul vakarja a kollektív fejét, hogy mégis kik ezek a zenekarok és mit akarnak?

Turné: az elsődleges bevételi forrás

A turné a rockzene aranykorában, a hatvanas és kilencvenes éve közötti időszakban, akkor, amikor a lemez- és CD-kiadás még nem állt bele a földbe, egy szükséges rossz volt, egy promóciós kellék (így is hívták, promóciós turnénak), amivel fel lehetett hívni a figyelmet arra, hogy a zenekar még létezik és van új kiadványa, amit meg lehet venni. Igaz, akadtak olyan zenekarok, amelyek a koncertezést is nagyon komolyan vették, és szinte új művészeti ággá fejlesztették, illetve dehogy újjá, csak a színházat és a rockzenét társították, mint a The Doors vagy a Led Zeppelin.

Ez a 2010-es évekre úgy alakult át, hogy mivel nincs CD-biznisz, a turné lett a legfontosabb bevételi forrás, a mörcspultok (borzasztóan vicces műszó a merchandising azaz ajándéktárgyakat árusító pultokra) jelentősége megnőtt - az a zenekar, amelyik nem visz magával hatféle pólót egy bulira, nem normális, mert szinte mindent el lehet adni a felhevült/kiéhezett rajongóknak.

A zenekari jelenléthez, a köztudatba való bekerülés első lépéseit megtenni ma már dettó nem nagy kaland, nem kell ügynökség, menedzser, egy facebook oldal és egy blog elég, aztán lehet vásárolni a lájkokat és mesterségesen felturbózni a látogatottságot, és erről az ugródeszkáról elrajtolva akármeddig elmehet az ember. A turné meg arra jó, hogy az ezzel megtámogatott imidzset prezentálja, és eladja a terméket, ami ma már nem a fizikális hanghordozó, hanem az élő zene, hiszen minden mást le lehet szedni a netről.

Egy dolog viszont egyre jobban hiányzik: a kiadói támogatás. Míg korábban a lemezcégek egész osztályokat működtettek csak arra, hogy tehetségeket fedezzenek fel, akiket leigazolhattak, és persze hosszú távon kizsigerelhettek a kiadók, ma ilyen már nincsen - ki az a hülye, aki egymillió dollárt beleöl egy teljesen ismeretlen zenekarba, hogy annak lemezanyaga legyen, amiből már senki nem tud úgy kaszálni mint korábban?

Brad Wavra, a Live Nation, a világ egyik legnagyobb koncertszervező cégének turnézással foglalkozó alelnöke szerint a zenekaroknak mára az első számú bevételi forrása a turnézás lett, amin igyekeznek megkeresni azt a pénzt, amit a CD-eladások tulajdonképpeni megszűnésével elbuktak, így a céljukkal a hangulatuk is átalakult, nincs meg már az az érzése az embernek, mint mondjuk a Queen 1986-os magyarországi fellépésén volt, hogy valami megismételhetetlent, különlegeset lát. Ehhez viszont olyan produktum is kell, ami letaglózza az embert, amit látva nem bosszankodik a kifizetett pénz miatt, nem hakninak, pénzszerzésre kihegyezett parasztvaklításnak tekintse a bulit, hanem élménynek. És ehhez kellenek a rocksztárok, akikből mára egyre kevesebb van.

Öregember gazdag ember

2002-ben a The Rolling Stones, egy akkor éppen 40 éve létező zenekar világ körüli turnéra ment, amit 2003-ban fejezett be. Nem egészen 14 hónap alatt 117 koncertet adtak, az összbevételük 313 millió dollár volt. Mindez akkor, amikor a CD-biznisz először rendült meg, és az eladások 10 százalékot zuhantak - Eminem The Eminem Show című albuma az USA-ban csak 7,6 millió példányban kelt el, sopánkodtak is rendesen a kiadójánál. A Stones a turnéra Torontóban készült fel, a helyi jégkorongcsapat, a Maple Leafs arénájában rakták össze a fénycuccot, amit a színpadtechnika többi eleméhez hasonlóan három méretben állítottak össze: stadionokra, sportcsarnonokra (arena) és kisebb rendezvényhelyszínekre/nagyobb klubokra (theater). Mert megtehették, hogy úgy menjenek el turnézni, hogy háromféle programmal, három méretben jelentkeznek, és a setlist 80 nótáját úgy variálják, hogy nem volt két egyforma bulijuk.

2013-ban a Stones 23 koncertet adott, amivel 126 millió dollárt kerestek, ezzel az év hatodik legsikeresebb turnéja volt az övék. 2014-ben 21 koncerttel kerestek 141 milliót, egy évvel később 18 bulival 131 milliót. Érdemes kicsit visszatekinteni is, a nyolcvanas évek 3. legsikeresebb koncertturnéja volt az övék, 1989-90-ben 117 koncerttel kerestek 187 millió dollárt (mai értéken). Öt évvel később, a Voodoo Lounge már 496 milliót hozott 124 koncerttel, szintén az inflációt is figyelembe véve, a csúcsra pedig 2005-2007-ben jutottak fel a The Bigger Bang-gel, ami 144 bulival termelt 637 millió dollárt. Nem véletlenül turnézik tehát a Stones a mai napig, ha valaki képes kifizetni értük átlagosan 70-100 dollárt, jóhogy színpadra állnak, még úgyis, hogy egyikük sem a kicsattanó egészség élő szobra, bár Mick Jagger 72 évesen is lefutna rövid és középtávon is. 

A Stones töretlen népszerűsége (54 éves zenekarról van szó, könyörgöm) nem egyedülálló, és egyben egy sajnálatos kórkép része is. Ugyanazé a kórképé, aminek része az AC/DC új turnéja, vagy a Guns N’ Roses (részben) klasszikus felállásának idei turnéja is. Kifogytunk ugyanis az igazi rockistenekből. Elég csak megnézni az elmúlt három év legsikeresebb turnéit. 2015-ben a listát ugyan Taylor Swift vezeti, de ő popzenész és nem rocker, ahogy a második helyen álló One Direction sem. Az első húszban mellettük ott van a The Rolling Stones (alapítás éve 1962), a U2 (1976), a Fleetwood Mac (1967), a The Grateful Dead (1965), vagy a Rush (1968) és olyan szólisták, mint Kenny Chesney (48 éves), Billy Joel (66), Neil Diamond (75), Madonna (57), Elton John (69). 

2014-ben a listán volt még at Eagles, Paul McCartney, Bruce Sprinsteen, Cher, és a Depeche Mode is, de említhetnénk a Bon Jovit is, ami a maga 1983-as alapításával fiatalosnak tűnik az öreg rockerek között. 2013-ban például az övék volt az év legtöbbet kereső turnéja, de a listán a Stones, Springsteen,  Depeche Mode, Roger Waters, Madonna, Paul McCartney, a Fleetwood Mac és az Iron Maiden is ott tanyázott. Érdemes megnézni a minden idők legjobban kereső turnéit összesítő listát, aminek első tíz helyén egyetlen olyan előadó, Madonna, szerepel, aki nem tekinthető rockzenésznek - a többiek, a The Rolling Stones, a U2, az AC/DC, Roger Waters, Springsteen vagy a The Police igen. Az első húszba egyébként fiatal zenekar vagy előadó csak kettő fért be, Taylor Swift és a One Direction.

Ettől még elég csehül állunk rockistenekben

Az évente legalább 200 napot koncertező Lemmy tavaly halt meg, a Black Sabbath idén turnézik istenbizony utoljára, a régi nagy stadionrockzenekarok közül a Mötley Crüe szerződésbe foglalta, hogy a büdös életbe’ nem állnak egy színpadra közösen. Az olyan zenekarok, mint a Judas Priest vagy a Def Leppard, akik a nyolcvanas-kilencvenes években simán megtöltöttek egy 60 000 fős arénát, már örülnek, ha tízezer fő előtt játszhatnak. Az AC/DC az egyetlen alapító tag Angus Younggal igyekszik turnézni úgy, hogy a zenekar egykori agya, Malcolm Young Alzheimer-kórja, Phil Rudd dobos meg rendőrségi ügyei miatt nem szerepelhet vele, Brian Johnson énekesről meg kiderült, hogy ha nem áll le a melóval, hamarosan megsüketül. 

A Guns N’ Roses ugyan csak 1985-ben alakult, és egyik turnéja sem hozott 250 millió dollárt sem (az alsó határa a top 20-nak), de mégis eseményszámba ment, amikor bejelentették, hogy Axl Rose énekes, Slash gitáros és Duff bőgős, kiegészülve pár, kevéssé izgalmas zenésszel, megint összeáll, és a klasszikus GN’R-korszakot kicsit felidézve, bulinként 3-4 millió dollárért mennek el stadionturnéra. Ja, és Axl az AC/DC-ben is énekelni fog, szintén nem Fekete Lyuk méretű helyszíneken.

A helyzet viszont az, hogy a nagy öreg rockereken kívül talán csak Swift és a One Direction az, (sőt, az utóbbiban kételkednék egy sort még), aki amerikai vagy európai stadionokat meg tud tölteni egyedül, más nem. Ha az USA-t és Európát nem számítjuk, a rockzenekarok a mai napig csak egy kontinensen mehetnek biztosra: Dél-Amerikában, ahol még egy Coldplay is 95 000 fő előtt tud játszani - ez például Olaszországban nem jönne össze nekik.           

Hogy mi lesz azután, hogy az idolok, a példaképek visszavonulnak, és végre Angus Young is belátja, hogy van az a pont, ahol el kell engednie a zenekart, nem tudni. A mai rockzenében nincs olyan fiatal reménység, amelyik egy 100 állomásos világ körüli turnét le tudna vezényelni, de nem azért, mert nincs rá mondjuk pénze, bár az sem lenne túl meglepő, ugye, hanem azért, mert annyian nem kíváncsiak rájuk élőben. Érdekes lenne demográfiai szempontból elemezni egy Bon Jovi vagy egy Springsteen turné közönségét, a medián életkor nemigen menne 45 alá. Mondjuk ami ebben pozitívum, hogy sokkal kevesebben videózzák le a koncertet, mint egy Justin Bieber-bulit, mert az idősebb korosztály még élményért jár koncertre, nem megosztásért. 

A rockzenét persze sokszor temették már, például 1959-ben, írja a popmatters.com, amikor Elvist elvitték katonának, Chuck Berryt sittre vágták, mert fehér nővel kavart, Jerry Lee Lewis elvette a 13 éves unokatestvérét, Buddy Holly és Richie Valens meg meghalt egy repülőgép-szerencsétlenségben. Aztán temették a hatvanas években és a hetvenesben is, elment, Joplin és Hendrix, mi lesz így velünk? A mostani apátia azonban más. Akkor, amikor az számít szenzációnak, hogy az AC/DC-ben Axl Rose fog énekelni, és nem tudnák felsorolni négy olyan zenekart, akik Rihannánál keményebb zenét játszanak, és bátran bevállalnak egy stadionturnét, akkor a rockzene, amit alapvetően arra találtak ki, hogy hangosan, élőben hallgassunk, valóban szarban van. És erről mi, zenerajongók is tehetünk, mert elkényelmesedtünk. Már nem kell órákon át sorban állni a Metallica Load című albumáért a lemezbolt előtt, a megjelenés napján elérhető minden, két kattintással. 

Megosztod, lájkolod, leszarod

A megváltozott zenefogyasztási szokások a koncertjárásra is kihatnak. Közben a fesztiválok látogatottsága egyre nő, mert a mai Instagram-Snapchat-generáció folyamatosan attól retteg, hogy ha nincs ott egy Fontos Eseményen, és azt nem dokumentálja azonnal, jól láthatóan, akkor elfelejtik, kevesebb követője lesz, mint a szomszéd lánynak, és az, lássuk be, tragédia lenne. A koncertturnék csak az öregeknek hoznak jól, egy kisebb zenekar hiába kínlódik, a klubok keretei közül kilépni elképesztően nehéz dolog. Míg korábban a mókuskerék úgy mozgott, hogy az elején a zenekar a kiadótól kapott előlegből felvett egy lemezt és hozzá pár videót, amiket a kiadó - pénzért persze - benyomott a zenetévébe és a rádióba, aztán elzavarta a zenészeket  turnézni, hogy promótálják az albumot, majd a turné után menjenek stúdiózni, ma nincs pénz semmire.

Az anyagokat a zenészek saját maguk veszik fel vagy otthon, vagy egy stúdióban, a kiadó pedig jó, ha 15 000 dollárt fizet érte - minek adna többet, ha így is ráfizetés lesz? A kész album felkerül az online streamingszolgáltatókhoz vagy zeneboltokba, és hőseink mehetnek turnézni, hosszabb időre mint korábban, kisebb helyekre és nem olyan luxi nightlinerben, mint 2000-ben. És ha egy pornófilmremdező keresi meg őket, hogy két nótájuk kellene egy anális kalandhoz, akkor nagyon olcsón odaadják, mert nincs más választásuk.

Az internet népe ráadásul kegyetlen, és elvárja, hogy az új anyagok minál hamarabb felkerüljenek a Spotifyra vagy a Deezerre. Elképzelhetetlen, hogy egy zenekar csak úgy leálljon 3 évre, mert elfelejtik, és az sem működik, hogy nem tartják a kapcsolatot a közönségükkel, ugyanazzal a figyeleméhes generációval, aminek azonnali visszajelzés kell, és aminek tagjai egy 5 perces videót nem hajlandók végignézni, nemhogy egy másfél órás koncertet. 

A turnék kisebb méretűek és extenzívek, ezzel elvesztik különlegességüket, már nem megy eseményszámba az, ha egy zenekar fellép valahol - másnap egy másik fog ugyanott. A nagy turnék bevételeit megsokszorozandó lassan már a legkisebb zenekarok is hajlandók arra, hogy pénzért többletszolgáltatásokat nyújtsanak, a legjobb helyekre több pénzért adják a jegyeket, különleges csomagokat állítanak össze, amikben személyes találkozó, smúzolás, közös fotó is van, elképesztő összegekért. A Mötley Crüe búcsúturnéján egy arany kategóriás csomagban VIP-belépő, poszter, póló, CD, koncert előtti italozás, koncert utáni kaja, közös fotó és személyre szabott ajándéktárgy is volt, mindez 4500 dollárért, ami 1 200 000 forint testvérek között is. Az egyébként az utolsó szálig eladott csomagok (volt drágább és két olcsóbb is) rengeteg pénzt hoztak a zenekarnak. Ilyen VIP-csomagok vannak más zenekaroknál is, a budapesti Black Sabbath-koncertre egy öltözői látogatás 750 000 forintba kerül, és még az sincs garantálva, hogy valamelyik tag éppen ráér velünk beszélgetni vagy sem.

Érdekes kérdés, hogy vajon milyen esélyekkel indulna egy Stones, egy Led Zeppelin vagy egy AC/DC ma. A tehetség ugye megkérdőjelezhetetlen, de kétlem, hogy abban a zajban, ami a mai zeneipart jellemzi, ennyi elég lenne a sikerhez. Nem lenne épeszű kiadó, aki egy Zeppelin-megaturnét megfinanszírozna, mert Bonham fejét nem lehetne eladni az Instagramon. A legutolsó nagy rockzenészgeneráció tagjai most pakolnak be egyik utolsó koncertturnéjukra, ha mág látni akarják őket, most vegyenek jegyet, mert pár év múlva rockzenével már nemigen töltenek meg nagy stadionokat a környéken, márpedig annál jobb érzés nem sok van, amikor az ember 80 000 másikkal együtt üvölti ugyanazokat a sorokat.