A popzene királynője nem tud hibázni

Megjelent Beyoncé új nagylemeze, és a világ egyik fele arról beszél, hogy vajon a dalok közé rejtve mondja el az énekesnő, milyen magánéleti gondjai vannak férjével, a Rapsztár Jay Z-vel, a másik fele meg azon csodálkozik, hogy a Lemonade egy meglepően klassz poplemez. A hét lemezében egyébként egy másik nagy hiphop/r&b sztár, Drake kevésbé jól sikerült albumáról is írunk, de lesz még King Gizzard and the Wizard Lizard, Iamyank és Mongooz and the Magnet is.

Kevés népszerűbb női szupersztárt lehet mondani Amerikában Beyoncénél, ráadásul Jay Z-vel tényleg olyan párost alkotnak, mintha ők lennének az uralkodói család az afroamerikai popkultúrában. Pont ezért a Lemonade nemcsak egy szimpla hatodik stúdióalbum, hanem külön esemény, HBO-s bejelentéssel, dalokhoz készített vizuális világgal. Már most minden arról szól, hogy vajon Beyoncé mennyire utal Jay Z nőügyeire, hogyan áll ki a feminizmus mellett vagy éppen használja fel kereskedelmi célra. Ott tartunk, hogy külön hírértéke van annak, hogy egy Superhead becenevű nő magára ismert az egyik dalban, hogy aztán elmesélje hogyan kapta le Jay Z-t három perc alatt egy Mercedes hátsó ülésén a malibui naplementével a háttérben.

A probléma csak annyi, hogy Kanye-Kardashian és Jay Z-Beyoncé típusú popkirályi családok magánélete lehet elképesztően érdekli az amerikai sajtót, de innen Kelet-Európában nehéz nem teljesen leszarni, hogy a Méhkirálynő és drága rapsztár férje milyen családi belüli viszályokat dolgozott fel Beyoncé új lemezén. Részünkről ezzel le is zárnák a Lemonade magánéleti bulvárértékét, és inkább mesélünk a lemezről, mert a dübörgő pr-gépezet egy valóban elég fasza albumot takar.

Sokan arra számítottak, hogy a Beyoncé hasonlóan jellegtelen, pár éves trendeket lopkodó sorlemezt ad csak ki, aminek inkább közéleti, mintsem zenei értéke legyen. Ilyen volt például Rihanna legutóbbi lemeze, ugyebár. Ezzel szemben a Lemonade egy igazi grandiózus poplemez, aminek nincs szüksége nyíltan nyúlni semmit, inkább megveszi magának azt az egy tucat embert, akik 2016-ban tudják hogyan releváns, nem töltelék dalokat írni egy Beyoncé kaliberű szupersztárnak. Mindezt úgy, hogy közben a klasszikus hiphop mintázást sem elfelejtve egészen érdekes együttesektől emeltek át egy-egy hangot kezdve a Led Zeppelin When The Levee Breaksétől a Yeah Yeah Yeahsen és az Animal Collective-en keresztül egészen King Crimsonig. Bónuszként beszállt közreműködőnek vagy producernek Jack White, Ezra Koenig a Vampire Weekendből, Kendrick Lamar, James Blake, The Weeknd és persze Diplo, aki nélkül lassan egy mára valami is adó popsztár sem kezd albumfelvételhez.

Ilyen lehetőséggel baromi égő lett volna unalmas semmit gyártani, de a Lemonade-en alig akadt gyenge dal. Az egész alapvetően egy R&B album, de annak a létező összes mutacióját felvonultatja. Van itt vonósokkal megtámogatott lassúzás (Pray You Catch Me, Love Drought), némi jamaicai énekléssel feldobott mondóka (Hold Up), az old school rhythm and bluest megidéző, Jack White-tal és Led Zeppelinnel megátmogatott Don't Hurt Yourself, basszus nehéz, trap cinekkel és pörgetésekkel szétpakolt újiskolás R&B (Sorry) és Grammy-kompatibilis indie R&B (6 Inch, Forward) is.

Egy-egy alkalommal ugyan előbújik a végig hibátlanul éneklő Beyoncéból a Destiny's Child (All Night, Freedom), és akadnak olyan dalok (Sandcastles, Daddy Lessons), amiket mintha direkt énekes tehetségkutatókhoz írtak volna, amit majd a zsűri könnyzuhatagával kísérve énekel ki magából egy 36 éves idahói postás az America's Got Talent elődöntőjében. A végén még oda is csapnak mindenkinek a Formationnel, hogy ha eddig valaki azt hitte volna, hogy Beyoncé A-listás produceri csapata nem tud tökéletes atlantai klubrapet, annak most jól megmutassák, hogy tévednek.

Valahogy így kell 2016-ban a szó legklasszikusabb értelmében popzenét csinálni. Beyoncé nem Jay Z, nem Kanye West, pláne nem Kendrick Lamar, ezért senki sem várja, hogy Death Gripset koppintson, vagy bármi komolyabbat is innováljon. Toplistás szórakoztatóipari termékként pontosan ilyen zenéket vár mindenki, és Beyoncé, mint az amerikai szórakoztatóipar egyik csúcsa tökéletesen tisztában van vele, hogy bizonyos szintű háttérrel és infrastruktúrával miként kell kiszolgálni a legnagyobb tömeget. És kicsit a fanyalgókat is. (sajó)

Drake: Views (4/10)

A Views borítóján Drake a torontói CN Tower szélén dekkol, és én úgy képzelem, hogy nézi egyrészt Kanada legmenőbb városát, másrészt meg azt a birodalmat, amit azóta teremtett, mióta megjelent a Best I Ever Had 2010-ben, és gyakorlatilag előlépett az érzelmes, törődő, de azért nagypofájú mainstream rap hercegévé. Úgy képzelem, hogy nézi a birodalmat és kurvára unja, mert a Views egy marha unalmas album, 80 (!) percnyi önsajnáltatás, aminek a végére biggyesztett Hotline Bling sem olyan, mint a tavalyi év egyik legjobb száma, hanem valami sokkal érdektelenebb.

Drake-nek mindig is az volt a fő arca, hogy ő a szenvelgő, kicsit béndzsa csávó, aki nem tud mit kezdeni azzal, hogy ő röhejesen híres, de közben meg oltogat mindenkit, aki nála kevésbé az, de ezt legalább érdekes alapokra tette. Vagy Kanye-módra néha teljesen elszállt az arca (Worst Behavior) vagy hatalmasakat kamuzott (Started From The Bottom, ja, tökre bottom az, ha egy kanadai tinisorozat szereplője vagy fiatalkorodban), de mindig fenn tudta tartani az ember figyelmét. A Views-on egy ilyen pillanat sincs, maximum az, hogy csinált egy dancehall számot (One Dance), meg behúzta maga mellé Rihannát (Too Good), de szerintem Drake kicsit olyan, mintha saját maga pluginja lenne, tökmindegy, milyen alapra teszi az ember, ugyanaz a búvalbaszott lesz. De ha valaki már 5 éve búvalbaszott, és legalább ennyi ideje híres, akkor kitalálhatna valami mást. Mondjuk adjon ki egy albumot, amin a Hotline Bling van repeaten 80 percig, azzal jobban jártunk volna. (klág)

King Gizzard and the Lizard Wizard:  Nonagon Infinity  (6/10)

Durván két év alatt már az ötödik lemezüket adják ki King Gizzardék, akik az őrült tempójú dalszerzés mellett ráadásul szinte állandóan koncerteznek is. A tavalyi Paper Mâché Dream Balloon című albumukat (ez volt a második nagylemezük 2015-ben) eléggé bírtuk, és tökéletesen egyetértettünk a Nirvana-könyvéről ismert Everett True-val (ő mutatta be Kurt Cobaint Courtney Love-nak egy Butthole Surfers-koncerten), aki szerint a munkamániás, szünetre képtelen ausztrál zenekar olyan, mintha a rágógumipopot játszó The Archies nevű fiktív rajzfilmzenekar veszettül bebélyegezett volna.

A most megjelent Nonagon Infinity viszont egyáltalán nem ilyen, sokkal inkább azokra az arcokra emlékeztet, akik az amerikai tini- és/vagy college-filmekben sapkával a fejükön büdös zokniktól és kanszagtól levegőtlen koliszobákban szmokiznak köhécselve, miközben tempós rockzene üvölt a hangfalakból. Aki egy kicsit is hasonló figurának érzi magát, vagy hozzám hasonlóan várja az új Richard Linklater-filmet, az Everybody Wants Some-ot, az bizonyára imádna fogja a Nonagon Infinityt, mindenki másnak viszont valószínűleg borzasztó monoton lesz, amit hall. (kovács d.)

Iamyank: Hiraeth (8/10)

Iamyank már valamennyire ismerős lehet azoknak, akik mélyrehatóbban figyelik az itthoni elektronikus zenei producerek munkáit, de csak nemrég készült el az első rendes nagylemeze. A műfaji alapon érdeklődőknek nehéz dolga van egyértelmű skatulyákba helyezni a lemezt, mert a Hiraeth alapvetően egy szerzői album, ami innen-onnan építkezik az elmúlt években megsokszorozódó újszerű szubzsánerekből, mint a future garage, footwork vagy posztdubstep. Ugyan külön-külön ki lehet emelni jobb dalokat, mint a zseniálisan lüktető, kicsit footwork-szerű No Light, a klasszikus Ninja Tune-os downtempók hangulatát idéző No Air vagy a 2-stepes Close To Us, az albumnak van egy jól érezhető narratívája, amit lehet érdemes inkább egyben figyelni.

A Hiraeth abszolút hangulatzene, ami leginkább hosszútávú, sokszori hallgatás után kezd kibontakozni. Egy picit azért sajnálom, hogy némi hangmintákon kívül egyáltalán nincs vokál a lemezen, bár nem vagyok biztos benne, hogy feltétlenül. Ahogy Yank az interjúnkban is utalt rá, nagyon jól hallani, hogy session zenészek és élő hangszerek lettek rengeteg helyen felhasználva, amitől valahogy természetesebbnek hat a Hiraeth hangzása. A gyönyörűen szóló mélyekről nem is beszélve, nekem nincs egy túl bonyolult hangrendszeremen, de még azon is kihallottam tisztán mindent úgy, ahogy kell. Simán ott van az idei év kiemelkedő megjelenései között itthonról. (sajó)

Mongooz and the Magnet: Please Be Naked (5/10)

A Mongooz and the Magnet egy egészen egzotikus terméke a pécsi zenei életnek, de erről már elég sokat írtunk mi is. Most sokkal fontosabb, hogy a haveri rock and roll egy teljes lemezen mennyire állja meg a helyét. Sajnos kevésbé, hiába hallani minden hangon, minden leütésen, hogy a három zenész valószínűleg még a levegőt is egyszerre veszi, és állatira élvezik a zenélést együtt. Ez élőben különösen hasznos tud lenni, de felvételen azért jó lenne tudni, hogy mi van még a vintage hangzáson, és a funky, poprockos számokon kívül, amiket már milliárdszor hallottunk más zenekaroktól az '50-es évek óta. Magnus remek énekes, és valószínűleg ezért is képes még úgy is kitűnni a Mongooz a többi zenekar közül, hogy alapvetően szinte minden számuk csak egy stílusgyakorlat, amire jól lehet bulizni, de újdonságnak még csak szikráját sem lehet észrevenni.

Pedig elég jó a popzenei érzékük, dalokat is tudnak írni, de nem ugyanaz unalomig ismételt témákat újra egymás mellé rakosgatni, mint ilyen alap képességekkel valami izgalmasat, szokatlant létrehozni. Biztos vagyok benne, hogy király bulikat csinálhatnak, de ehhez eddig sem kellett két dalnál többet hallani. Most már azt is szeretném tudni, hogy mit akarnak ezzel az egésszel azon túl, hogy a régi rock and roll még mindig jó buli. Aki viszont szimplán szórakozni akar némi vintage rockzenére, annak lehet alapból nem is kell több. (sajó)