Padlót súroltam a laktanyában, amikor a dalom szólt a rádióból

Kezdjünk talán azzal, ami minket is összehozott: a Szomorú vasárnappal. Ön találkozott a Jávor Lászlóval, aki nemcsak bűnügyi riporter volt, hanem a dal szövegírója is egyben.

Így van, a kilencvenes évek elején részt vettem a cannes-i Midemen, és megtudtam, hogy ő is Franciaországban él, méghozzá Cannes-tól alig pár percre lakik. Ekkor már idős, beteg ember volt, egy nővér hozta el Cannes-ba, ahol többször is beszélgettünk. Egy rendkívül kedves és nyitott, csupaszív ember volt, aki nagyon szeretett mesélni. Még valamikor a háború előtt hagyta el Magyarországot, amikor a Szomorú vasárnapot már külföldön is jól ismerték. Ekkor azonban már nem újságíró volt, hanem festőművész, és nyilván a dal sikere is jól jövedelmezett, hiszen olyan nagy nevek is énekelték, mint Marilyn Monroe, Paul Robeson, Billie Holiday vagy Ricky Nelson. 

Van egy olyan elmélet, amely szerint eleinte Seressék egyik ismerőse, egy bűnügyi fotóriporter tette oda az öngyilkosok holtteste mellé a dal kottáját, és ennek a marketingfogásnak köszönhető, hogy akkora sláger lett a Szomorú vasárnap. Ez igaz?

Igen, de senki sem szeretné lerombolni azt a szép mítoszt, ami a dal körül kialakult – teszem hozzá, én sem. A Szomorú vasárnapot még Amerikában is az öngyilkosok dalaként ismerik, pedig az emberek tömegével egész biztosan nem vetettek véget az életüknek a dal hatására. Ahhoz hogy a dal kottáját több holttest mellett is megtalálták, valószínűleg Jávornak is köze volt. A Szomorú vasárnap a hájpnak köszönhetően lett a leghíresebb magyar dal a könnyűzene történetében, a második legismertebbhez pedig nekem is közöm volt: 1980-ban adtam el Sylvie Vartannak Máté Péter és S. Nagy István Elmegyek című dalát, ami aztán Nicolas címmel járta be a világot.

Hogyan került valaki akkoriban olyan pozícióba, hogy dalokkal kereskedjen?

1977-ben kért fel a Zeneműkiadó, hogy magyar számokat promotáljak, kínálgassak külföldön. Legalábbis erről szólt az első tizenöt év, aztán az is a feladatommá vált, hogy külföldi slágereket importáljak, és ezekből kovácsoljak hazai sikert. Például Zámbó Jimmy nagysikerű Jimmy's Roussos című lemeze is az én ötletem volt: megvettem Demis Roussos slágereinek magyar jogait, és fölkínáltam a Warnernek, akik azonnal ráharaptak, ahogy Jimmy is. A lemez aztán óriási siker lett. Ennek később született egy follow-upja is, így Andrea Bocelli Time To Say Goodbye-ját aztán Zámbó Jimmy Miklósa Erikával énekelte. Egyébként 1965-ben, 18 évesen, két út állt előttem: vagy újságírógyakornok leszek az Esti Hírlapnál, vagy a zenére koncentrálok. Bár a zene mellett döntöttem, néhány évig azért, a nyolcvanas évek végén, a Variety (New York) és a Der Musikmarkt (München) budapesti tudósítója is voltam.

De miért pont magát találta meg a  Zeneműkiadó ?

Azért kerestek meg, mert tudták, hogy beszélek nyelveket, jól kommunikálok satöbbi, és felkértek, hogy legyek promóciós menedzser. Akkoriban ez a szó persze még nem volt ismert Magyarországon, ők csak azt kérték, hogy reklámozzam a magyar zenét, én meg kitaláltam, hogy akkor international promotion manager leszek. Akkortól kezdtem el járni a cannes-i Midemre, ami egy évente megrendezett hatalmas szakmai vásár, ahol aztán Jávor Lászlóval is találkoztam. Itt építettem ki a kapcsolatrendszerem, lemezcégek és kiadók képviselőivel, szövegírókkal, producerekkel és persze művészekkel ismerkedtem meg – olyanokkal, mint Demis Roussos, Don Williams, Johnny Cash vagy Tina Charles. 

Mi alapján döntötte el, hogy kiket karol fel?

Teljesen szabad kezet kaptam. Ezt egyrészt azzal indokolták, hogy magam is szerző vagyok, másrészt már gyerekkoromtól aktívan hallgattam a zenét, vagyis a lexikális tudásom is rendben volt. A későbbiekben is figyeltem, hogy milyen új felvételek születnek, és igyekeztem kiválogatni azokat a dallamokat, amelyekről úgy gondoltam, hogy egy külföldi énekes valamelyik másik nyelven is el tudja énekelni. Valójában a személyes ízlésemet és a szakmai szempontokat egyeztettem.

És mennyire követte mondjuk a magyar underground fejleményeit?

Kevésbé, hiszen nem volt gyakorlati értelme. Ott van például Cseh Tamás, aki igazán ragyogó előadóművész volt, stílusteremtő dalszerző – Bereményi Gézával együtt –, de idegennyelvű zenei piacokon nem eladható ez a fajta zenei anyag. Ugyanez érvényes például a Bizottság vagy az URH dalaira is, amelyek zeneileg egyszerűen soványak. Szövegükben és filozófiájukban nekünk, magyaroknak ugyan mondanak valamint, de a külföldieknek nagyjából semmit.

És egy Európa Kiadó például?

Én őket is ugyanebbe a kategóriába sorolom. Az egy dolog, hogy valami Magyarországon helytáll, az meg egy másik, hogy mit lehet külföldön értékesíteni.

Én slágereket kerestem, szép, fülbemászó dallamokat, amelyeket fütyülni vagy dúdolni lehet.

Olyanokat, mint Máté Péter Elmegyekje, amit Olaszországban, Németországban és a világ bármely pontján is azonnal értenek, szeretnek.

A magyar country-t azonban felkarolta. E nnek volt értelme?

Valamennyi eredményt azért sikerült elérnem vele. A country & western mintájára megalkottam a country & eastern kifejezést, ami a kelet-európai, és főleg a magyar country-zenekarokat jelölte, mint a Fonográf, a Bojtorján vagy a 100 Folk Celsius. Jó felvételek születtek, a Melody Makerben megjelent a Fonográf együttes Greyhound című kislemezének egészoldalas fotója, de nagyobb áttörést nem sikerült elérnünk.

A Bojtorján viszont megszólalhatott a Wembley country fesztiválon, a frankfurti fesztiválon, aztán ennek köszönhetően kijutottak Amerikába is, bár ekkor már nem én menedzseltem őket. Apró érdekesség, hogy amikor Londonba mentünk, felvettem a kapcsolatot Hoffman Dezsővel (Dezo Hoffmann), aki korábban a Beatles hivatalos fotósa volt. Fölmentem hozzá a stúdiójába, aztán együtt elmentünk a fesztiválnak otthont adó sportcsarnok környékére, ott fotózta a Bojtorjánt. Egy-két órát töltöttünk csupán együtt, de azt mondhatom, hogy egy kedélyes, jópofa ember volt, jót beszélgettünk.

Miben különbözött a munkája Erdős Péterétől?

Bár annak mondták, Erdős Péter nem popmenedzser volt, hanem a Hungaroton sajtóosztályának vezetője, legalábbis ez volt a hivatalos titulusa. Egy főnök volt, aki fontos döntéseket hozott. Történetesen, hogy mely előadóknak jelenhet meg lemeze, miközben azok dalszövegeit is kontrollálta. Én ezt nem nevezném popmenedzserségnek. Szerintem egy popmenedzser egy zeneműkiadónál vagy lemezcégnél elsősorban zenével foglalkozik, zenét ad el, felhívja a figyelmet az új dalokra, zenekarokra, produkciókra, az ő munkakörének pedig semmi köze nem volt ehhez.

Ön mennyire tartja kártékonynak az ő munkásságát?

Akinek nem adta ki a lemezét, vagy akit hátráltatott, az bizonyára okkal szidja, de akit felkarolt és támogatott, az nem hiszem, hogy rossz szívvel gondolna vissza rá. Összességében azt lehet mondani, hogy nagyon sok lemez megjelent az ő idején, méghozzá nagyon magas példányszámban, ami persze a Hungaroton monopol helyzetének is köszönhető.

Ezek szerint jó szakembernek gondolta Erdőst?

Én nem mondanám őt szakembernek, zenei szakembernek legalábbis semmiképp. Sőt, úgy gondolom, hogy ő a zenéhez egyáltalán nem értett, de neki nem is ez volt a dolga. Ő egy kontrollember volt, akinek minden átment a kezén.

Az ön pályája azonban nem popmenedzserként indult, hanem zeneszerzőként. Hogy került a zene közelébe?

1965 nyarán készültem egy balatoni hétvégére. 18 éves voltam. Az még egy ártatlanabb kor volt, és anyám féltett a balatoni kalandoktól: ital, cigaretta, nők. Egyik alkalommal azzal jött haza a Garay piacról, hogy cseh turisták árulnak egy dobozgitárt, és ha vállalom, hogy lemondom a hétvégét, akkor megkapom tőle. Úgyhogy végül otthon maradtam.

Játszani viszont nem tudtam, csak bohóckodtam rajta, és egy később nagyon híressé váló embernek köszönhetem, hogy aztán megtanultam gitározni. Ő Montágh Imre logopédus-beszédtanár volt, akihez akkoriban beszédjavításra jártam. Amikor megtudta, hogy van egy gitárom, csak nem tudok rajta játszani, azonnal felvette a telefont, és öt percen belül intézett nekem egy tanárt.

Ennek köszönhetően kezdtem el dalokat írni, jártam a várost, megismerkedtem ma már klasszikusnak számító szövegírókkal: társszerzőm volt például S. Nagy István, ifjabb Kalmár Tibor, Szenes Iván, Vándor Kálmán és G. Dénes György, azaz Zsüti is. Olvastam például egy könyvet Garai Imrétől, aki akkoriban már csak szövegíróként dolgozott, az volt a címe: Hogyan születik a sláger? Úgy éreztem, nekem ezt az ember meg kell ismernem, úgyhogy felcsaptam a telefonkönyvet, és tárcsáztam, mire ő felhívott a Zichy Jenő utcai lakásába, elővett egy dossziét, és mondta, hogy itt vannak ezek a dalszövegek, próbáljak meg hozzájuk dallamot írni. Nézegettem a szövegeket, de nem igazán tetszettek, aztán a köteg alján találtam egyet, ami úgy kezdődött:

Soha, soha nem vártam igaz szerelmet tőled…

Hopp, ez tetszik, gondoltam akkor, úgyhogy már hazafelé, a hetvenes trolin dúdolgatni kezdtem, otthon pedig leültem a gitárral, és rövidesen megszületett a dallam. Utána telefonáltam egyet Imre bácsinak, hogy elkészült a dal, mire ő azt mondta, jó, akkor adjam be a Sanzonbizottságnak. A dalt aztán elfogadták, bekerült a rádióhoz, úgyhogy felhívtam a könnyűzenei osztályt, hogy megérdeklődjem, ki fogja majd játszani.

Titkon azt reméltem, hogy legalább egy Koós János vagy egy Aradszky László, de mondták, hogy a Juventus együttes, aminek – megmondom őszintén – akkor nem örültem annyira. A felvétel azonban nagyon jól sikerült, a dalnak óriási visszhangja lett, igazi sláger született, a Juventus együttes megelőzte a slágerlistán az akkori három nagyot: az Illést, a Metrót és az Omegát. Játszották mindenütt, ahol zene szólt akkoriban: stadionokban, korcsolyapályán, bárokban, presszókban, esküvőkön és a Magyar Rádió kívánságműsoraiban. 22 éves voltam ekkor, és nagyon büszke. Aztán történt egy drámai dolog: behívtak katonának. Ennek is volt azonban haszna, mivel ott születtek a legjobb dalaim.

Például?

Volt egy dalom, aminek már a szövegét is én írtam, és ezt szintén beadtam a sanzonbizottságnak, de többször is visszautasították, aztán mivel minden egyes próbálkozásnál átírtam kicsit, végül elfogadták. Ekkor felvettem a kapcsolatot Delhusa Gjonnal, hogy énekelje el nekem. Ő ekkoriban egy felfutó, kezdő sztár volt, aki ugyan maga is szerző volt, mégis elfogadta az ajánlatot. A rádió eleinte tiltakozott a közreműködésünk ellen, aztán ketten bementünk, és neki rá kellett írnia a kottára, hogy vállalja az éneklést. Ez lett a második legtöbbet játszott dalom, a Csak fújt közben a szél.

A popmenedzserkedést mikor hagyta abba?

2007 nyarán a kertben dolgoztam, amikor kaptam egy infarktust. Azt követően köszöntem el a munkától. Az utolsó 6-8 évben egyébként háttérzenével foglalkoztam. Ezt ugyan nemcsak én csinálom, de én kezdtem el Magyarországon, miután megkeresett egy osztrák üzletember, aki elmondta, hogy háttérzenével foglalkoznak, ami tévében, filmekben és különböző műsorokban megy. Mindenféle szignálokat, hangkulisszákat, szélfújást és hasonlókat mutatott nekem, én meg mondtam, hogy rendben, akkor vágjunk bele. Magyarországon is volt már tévé akkor régóta, de ilyen célokra csak összeszedtek innen-onnan régi instrumentális felvételeket, amelyek nyilvánvalóan nem erre a célra készültek.

Olvastam nemrég egy interjút Csabai Tiborral, aki olyan zenekarok roadja volt, mint a Syrius, a Hungária, az Omega és persze a Juventus. Ő azt állította ebben a cikkben, hogy a Véget ért egy fejezetet nem igazán szerette játszani a zenekar, mégis muszáj volt nekik, annyira imádta a közönség.

Valószínűleg nem rosszindulatból, de Csabai Tibor több dologban is tévedett ebben az interjúban. Például a dal címére is rosszul emlékezett: nem Véget ért egy szerelem volt, hanem Véget ért egy fejezet. Ezen kívül ő úgy tudja, hogy azért fogadták el ezt a dalomat, mert a Magyar Rádió Könnyűzenei Osztályán jó barátom volt Bolba Lajos. Amikor a dal felvételre került 1969 nyarán – azokban a napokban, amikor az első ember a Holdra lépett –, talán még nem is ismertem, nemhogy jó barátok lettünk volna. Néhány évvel később viszont, amikor popmenedzser lettem, valóban nagyon jó viszonyban voltam vele, sőt, az én javaslatom, ötletem alapján a Magyar Rádió készített egy többéves sorozatot Nosztalgiahullám címmel, amely bemutatta az ötveneses, hatvanas évek amerikai és angol pop és rock előadóit. Én írtam a műsor szövegét, sőt, a Nosztalgiahullám szót is én találtam ki 1980-ban. De akkor sem protekciósként jutottam be a rádióba!

Azt hogy a Juventus nem játszotta szívesen a dalomat, azt nem tudtam, ebből az interjúból derült ki számomra, a közönség viszont imádta, ez lett a legsikeresebb daluk. De valahol érthető, hogy nem játszották szívesen, hiszen a zenekarok általában a saját szerzeményeiket szokták előadni, illetve mivel tényleg nagy sláger volt, sokszor kellett játszaniuk, valószínűleg tényleg a könyökükön jött már ki egy idő után.

Azt soha nem fájlalta, hogy legtöbbször nem maga állt ki a dalaival a színpadra, hanem valaki más?

Egy kicsit azért igen, hiszen nagyszerű érzés, amikor az embert megtapsolják, de én inkább egy magamnak való, introvertált ember voltam. Viszont a hetvenes évek elején azért haknizgattam is egy ideig, főleg vidéki művelődési és kultúrházakban, presszókban, vendéglőkben léptünk fel. Szóval belekóstoltam ebbe is, de nem éreztem magam egy Elvis Presley-nek, és még sokat is kellett volna tanulnom, ahhoz meg – bevallom őszintén – nem volt olyan sok kedvem. Úgy éreztem, hogy jobb zeneszerző vagyok, mint előadó.

Persze egészen szürreális helyzetek is adódtak ebből: például amikor a Véget ért egy fejezet sláger lett, én pont akkor lettem katona, úgyhogy előfordult olyan is, hogy amikor épp súroltam a padlót, az én dalom szólt a rádióból. Aztán jól rám is szóltak, hogy mit képzelek, ne lustálkodjak. Ez komikus és egyben furcsa érzés volt.