A jazz és a punk régen gyűlölte egymást

További Stenk cikkek

James Chance zenéje és karizmája sem hétköznapi, így nyilvánvalóan egy interjú sem marad az átlagos körülmények monoton medrében, mely szerint bemutatkozunk, én felteszem a kérdéseket és a joviális alany válaszol. A jazz és punk ötvözetével a hetvenes évek végén robbanó James közel egy órával később érkezett meg. A filmrétegnyi izzadtsággal a homlokán aggodalmaskodó gitárosa mondta, hogy ebből még bármi lehet, de nyugodjunk meg, mert ha késik is, legalább kedves ember. Itt kicsit fellélegeztem, mert mást vártam Marc Masters No Wave bibliája alapján attól az embertől, aki tőmondatokban válaszol, ha olyan kedve van, és egyébként arról is híres, hogy ha úgy ébred fel, összeveri a fél közönséget. James Chance ragaszkodott hozzá, hogy evés közben szeretne velünk beszélgetni, de addig meg se szólalt, amíg nem hoztak a vizespohárnyi Bailey's helyett a pincér által udvariasan felkínált Tokajiból. A beszélgetünket viszont ezután semmi nem szakította meg, még az sem, amit evés néven művelt, ami kimerült a tenyérnyi csirkemell villával való nyomogatásában, és a hozzá köretként kihozott grillzöldségek tologatásában. Miután eleget néztem ezt a produkciót, és bizalmába fogadott, elkezdtük a beszélgetést.

Láttam nemrég egy telefonos videófelvételt, amin az Egyesült Államok egyik legnagyobb lemezbörzéjén tűnik fel szaxofonnal, amit a WFMU rádió szervezett. Sikerült valamit beszerezni amire vadászott, vagy csak szaxofonozni állt be a tömegbe?

Persze! Egy kora hatvanas évekbeli chicagói soul énekes kislemezét. A neve Dee Clark. A Raindrops nevü számáról híres, ami a tinédzserkorom tipikus számai között jól elsimul, de ezen a lemezen inkább jazzesebb érzetű számok vannak. Elég bizarr borítója volt, ami egy multikolor-portré róla. Aztán találtam A Duke/Peacock kiadó ismeretlenebb kislemezei közül pár kincsre, amiket soha nem adtak ki újra.

Ilyenkor új zenéket is próbál felfedezni, vagy csak régóta keresett lemezekre vadászik?

Nagyon ritkán hallgatok meg bármit, amit 1980 után vettek fel, de a legtöbb zene amit hallgatok, azt a negyvenes és hatvanas évek között adták ki. Per pillanat a korai hatvanas évek fekete énekeseit hallgatom, Chuck Jackson, Benny King, meg amit most uptown soulnak meg Chicago soulnak hívnak.

Mi a legkorábbi zenei hatása?

Hallgatóként vagy zenészként?

Szerintem a kettő nem válik el annyira, mert általában a kezdőlökést megadó legkorábbi hatások ott maradnak az ember zenéjében később is.

Az első zene amit hallottam, 1965-ben, tizenkét évesen ért. Akkoriban ezeket a modellrepülőket és hadihajókat rakosgattam össze. Valószínűleg a modellező ragasztó hatására egy teljesen más tudatállapotba kerültem mire összeraktam bármit. Egyszer, amikor unatkoztam, a rádió szólt a konyhában, és elkezdett érdekelni hogy mit játszik a rádió, ami nagyjából megállás nélkül a top 40-es slágerlistát jelentette. Hatodikos lehettem, és minden lány erre volt ráállva, engem meg tulajdonképpen beragasztózva elkezdett érdekelni, hogy a Beatles, meg ezek miért érdekelnek mindenkit. Amikor bekapcsoltam a rádiót, teljesen meg voltam babonázva. Ez 1965 júniusában volt, ami a rock 'n roll és a soul legszebb időszaka volt. Rögtön feladtam a modellezést és vettem egy rádiót, amin egész nyáron csak zenét hallgattam. Elemről ment, úgyhogy vittem magammal mindenhová. Ahogy felébredtem rögtön bekapcsoltam, és az ágyban is addig hallgattam, amíg el nem aludtam. Teljes megszállott voltam ezzel az új világgal kapcsolatban, amiről előtte azt se tudtam, igazán, hogy létezik. Később, a hippi zenekarok is megfogtak. Aztán az első Blood Sweat and Tears Al Cooperrel, Paul Butterfield Blues Band, ami az első fúvós szekció volt, amit valaha hallottam, aztán a jazz, ami Coltrane Love Supreme lemezével kezdődött, de utána jött Monk, Mingus, Parker, Sonny Rollins majd a legradikálisabb free zenék, különösen Albert Ayler.

Azt olvastam hogy sokat utazott, hogy lássa Sun Ra koncertjeit, az mikorra esett?

Az inkább a hetvenes években. 1973-75 között volt, közvetlenül azelőtt, hogy elmentem volna New Yorkba. Nem volt semmilyen jazz klub Milwaukee-ban, de két óra volt Chicagóba menni, és ott a Jazz Showcase nevű helyre jártunk többen. Ott hallottam Sun Ra-t 2-3 alkalommal, de volt Cecil Taylor és Archie Shepp is, meg a teljesen ismeretlen AACM koncertjeire.

Pont kérdezni akartam, hogy az AACM mennyire hatott önre, mert az a fajta kettősség megvan az Art Ensemble of Chicago-ban is, ami az ön zenéjében, hogy néha tud akár táncos és szórakoztató lenni, néha pedig mintha a közönség megfélemlítése lenne a cél.

Pár zenésszel össze is barátkoztam, de már inkább New Yorkban, meg a St. Louis-ban székelő Black Artist Group tagjaiból is szereztem barátokat. Bobo Shaw nagyon jó barátom lett, vagy Luther Thomas, aki később a zenekaromban is játszott a nyolcvanas és kilencvenes években. Ezek a srácok rhythm & blues gyökérrel rendelkeztek, ami az én gyökerem is volt. Mintha ugyanonnan jöttünk volna, és ugyanoda tartanánk.

Sun Ra korai kislemezein is mambo és tradicionális swing számok vannak.

Persze, és ezek zseniális felvételek. Imádom őket.

Szaxofonjátékát nagyban befolyásolta, hogy a hetvenes évek loft szcénájának egyik legfontosabb alakjától, David Murraytől tanult. Vele hogy ismerkedett meg, és mi volt a legfontosabb hatás, amit önre gyakorolt?

Egy koncertjén voltam, aminek a végén bemondta, hogy fogad tanítványokat, aminek a lehetőségére azonnal lecsaptam. Az első alkalommal amikor átmentem hozzá, még mielőtt kivettem volna a szaxofont a tokból rám nézett, és azt mondta:

Te rock 'n roll sztár leszel és nem jazz zenész!

Annyira nem érdekelt, mert akkoriban mindenáron jazz zenész akartam lenni, de persze igaza lett végül.

Mennyire osztja velem azt a nézetet, hogy a punk mozgalom a jazz zenészektől lesték el a DIY módszereket?

Értem amit mondd, de abba bele kell gondolni, hogy pár kivételtől eltekintve, ez a két csoport gyűlölte egymást. CBGB's közönsége gyűlölte a jazzt, pedig a legnagyobb klubok, mint a Tin Palace pár lépésre voltak akkor az East Village-ben és akár össze is járhattak volna.

Nyilván nem volt balhé, mert leszarták egymást, de egymás zenéjét gyűlölték. A legtöbb jazz-zenész lenézi a punkot, sőt még a lenézésnél is jobban megveti. Nem is tekintenek rá zeneként.

De ez megvan a punk részéről is. Ott is van egyfajta sznobizmus, és míg az egyik tábor a zeneiségére és a tudására büszke, addig a másik a primitívsége és nyersessége táplálja ugyanezt a büszkeséget.

Pontosan. Ezek mondják, hogy a jazz egy zenei maszturbáció, meg hogy a jazz zenészek olyanok, akik jól tudnak játszani, de nincs lelkük, mert hosszan szólóznak, meg egyéb baromságok, ami abból adódik hogy általában amit az emberek nem értenek azt gyűlölik. Persze Nels Cline meg a Suicide tagjai természetesen kivételt képeztek már akkor is, és a Television-re is hatott Coltrane.

Volt ez bármiyen konfrontáció gyökere?

Emberekkel? Folyamatosan. Volt jópár barom, akinek maga az nem tetszett, hogy fekete zenét beemelek egy ilyen fehér emberek által uralta területre, mint a punk meg a rockzene. Szerintük ez a fehér emberek zenéje volt, és nem akartak feketékről tudomást venni. Persze nincs mód arra, hogy ezt elkerüljék, meg ha elkezdjük visszafejteni ennek a zenének a történetét, alaposan szarban lennéne. De ezek a hangok egy idő után eltűntek.

Ezek a konforntációk mintha a pályafutásának egy folyamatos kisérőjeként lettek volna jelen. Előszö jazzt vegyített a punkkal, majd a saját stílusát a discoval.

Igen, de ezek mellékes hozományai voltak az akcióimnak. Direkt nem akartam konfrontálódni, legalábbis ezen a téren, mert nem láttam értelmét. Persze ők veszélyeztetve érezték magukat, főleg, hogy ez egy olyan dolog volt, amit ők nem tudtak csinálni. Túlnőtt azon, ahol ők tartottak, viszont én meg sikeres voltam vele. Hozzátenném:

a legtöbb jazzrajongót, aki kiégett hippi volt, én is utáltam, de mondjuk én mindenkit.

Ha már előkerültek ezek a klasszikus klubok, mit gondol New York változásairól? Ezek a klubok rég megszűntek, és New York, ha csak az elmúlt pár évet nézem, riasztóan steril kezd lenni.

Elképesztő, ami megy. Manhattan a gazdagok kiváltságos helye lett, Williamsburg meg azok a helyek, ahol a csórók meg fiatalok laktak, szintén kezd eltűnni, és a mai fiatalok már egyre kijjebb költöznek, ahonnan nem sokkal később megint kiszorulnak addig, amíg már inkább elhagyják a várost. Manapság már mindenki Bushwickban van, ami Brooklyn széle és itt vannak az új klubok is, ide járok már én is inkább fellépni, mert ott van még élet és izgalom, pár helytől eltekintve Manhattanben, de hétvégén tele van az East Village elviselhetetlen idiótákkal.

Hiányzik a veszély?

Igen, egyértelműen. Pedig régen elég kemény dolgok mentek, miközben meg el is lehetett lenni. Akkoriban borzasztóan sok faji feszültség volt. A fiatal feketék közül akkoriban sokan elég keményen utálták a fehéreket és az biztos, hogy szarakodni nem lehetett velük semmilyen szinten, amihez elég volt, ha fehérek felmentek Harlembe. Most meg egyenesen odaköltöznek.

Van olyan film vagy könyv, ami a legjobban visszaadja ezt az időszakot?

A Downtown 81 egészen jó, bár kicsit gyenge film, viszont a Foreigner, Amos Poe filmje, illetve tipikusan a No Wave filmek jól visszadják. A Foreigner egy francia srácról szól, aki Franciaországból jön egyfajta kémként, és szép lassan megőrül.

Azt mondta 1979-ben, hogy leginkább abban a folyamatos elégedetlenségben hisz, ha egyáltalán hisz bármiben.

A legrosszabb dolog a világon, ami lehet, az az ha elégedett vagy. Ezt a mai napig így gondolom. Muszáj kritikusnak lenned, különben nagyképű seggfej leszel.

Ez az elégedetlenség az ami tüzeli a zenéjét, vagy változik az idő során a motivációja?

Annak idején ez több volt mint elégedetlenség. Gyűlölet és harag volt inkább, ami motivált.

Még mindig gyűlöl dolgokat?

Már nem vagyok ennyire fűtött, és nem tartom a haragomat egy folyamatos forrásponton. Ott van persze minden úgy mint régen, de ma már inkább a felszín alatt tartom, és nem tör ki annyira. A zenémben viszont keményen ott van.

Ehhez a cikkhez ajánljuk

Bookline

Nyáry Krisztián
Itt kávéztak ők

8991 Ft

Csatári Bence
Kóbor

8100 Ft