Én még ennyi meztelen pasit színpad előtt sohasem láttam

Miközben a magyar zeneipar épp azon dolgozik, hogy valahogy utolérjük a nyugati piacot, sokszor észre sem vesszük azokat, akik már évek óta aktív részesei ennek. Ilyen például az itthon még mindig bőven radar alatt működő Hellfreaks, ami megalakulása után az ötödik koncertjét már külföldön adta, miközben itthon egy rockfesztiválon kívül nem igazán tudnak róluk. Az új nagylemezükkel kapcsolatban beszélgettünk az alternatív modellként is ismert Shakey Sue-val.

Mielőtt még rátérnénk az interjúra, hadd engedjek meg magamnak egy kis kitérőt. 2011–12 környékén lehetett, amikor valahogy megláttam a Hellfreaks Boogie Man című klipjét valakinél. Megdöbbentően sokan látták ahhoz képest, hogy magyarok, és még életemben nem hallottam róluk. Ráadásul a kommentek és a Facebook-posztjaik alatti hozzászólások nagy részét sem magyarok írják. Aztán valahogy el is feledkeztem róluk, hogy aztán egy fotózáson tök véletlenül a zenekar énekesnője, Shakey Sue legyen párom, mint a lány, akit szörnyként elrabolok. Miközben épp a műkörmeimet pakolták fel, Sue-val beszélgettem kicsit, és kiderült, hogy alig 27 évesen, nőként, teljesen önállóan, a semmiből vezet egy olyan zenekart (nemcsak mint frontember, hanem mint menedzser, sajtós és minden más), amit többet hívnak amerikai vagy német fesztiválokra játszani, mint magyarra. Ekkor beszéltük meg, hogy ha lesz új nagylemez, akkor üljünk le beszélgetni, és mesélje már el, hogy mit kell csinálni ma egy magyar zenekarnak, hogy külföldön is érvényesülni tudjon. Ja, és ha valaki feltétlenül látni akarja Szombat Éva fotósorozatát, az nyugodtan kattintson csak ide.

Sue Ausztriában járt óvodába, élete első tíz évét Bécsben töltötte, majd tinédzserként került haza Magyarországra, ahol – saját bevallása szerint – nagyon rossz dobosként kezdett bele a zenélésbe, főleg punkzenekarokban. Végül az egyik énekesnő bénázását megunva állt oda a mikrofonhoz, hogy aztán végleg ott is maradjon. Ebből alakult ki később a Hellfreaks, amit műfajilag psychobillyként szoktak definiálni, de inkább van közelebb a punkrockhoz, mint a rockabillyhez.

BÉCS

Az itthoni rockabillyről sokan mondják, hogy egy kifejezetten zárt, de nagyon összetartó közeg. Volt olyan, hogy kinéztek titeket, mert nem jampi frizurában nyomtatok Bill Haley-számokat?

Tényleg nagyon összetartó, de rendkívül kicsit közeg ez nem csak itthon, de nemzetközi viszonylatban is. Pont ennek köszönhető, hogy olyan hamar kijutottunk külföldre. Az első ilyen koncertünk is úgy jött össze, hogy egy korábban nálunk megforduló francia banda keresett előzenekart a bécsi koncertjükhöz. Mivel Ausztriában sincsenek nagyon 'billy zenekarok, így inkább minket hívtak el Budapestről. 2009–2011 környékéről beszélünk, amikor még volt olyan, hogy MySpace-en találtak meg bandákat, például minket is.

Hasonlókra biztos van még csomó példa másoknál is, de ebből nem következik, hogy a következő stabil hat-hét évben nonstop Európában turnézzanak.

Persze jól jött az is, hogy perfektül beszélek németül és angolul, illetve szinte egyáltalán nem voltak olyan hozzánk hasonló bandák, amiknek lány volt a frontemberük.

BERLIN

Sue-n nagyon látszik, hogy maximalista, amiről sokat elárul, hogy egészen idáig teljesen egyedül, huszonéves nőként végezte el azt a munkát, amit egy közepesen menő zenekarnál is minimum két-három ember csinál. Az elhivatottsága miatt is érezte úgy, hogy mindenképpen ki kell mennie a zenekarral Berlinbe szerencsét próbálni, de ennek az lett a vége, hogy minden tag kilépett, ő pedig alternatív modellként dolgozott pár évig Németországban.

Nem ti lennétek az első magyar zenekar, ami a nagy külföldi próbálkozás közben tagcserén megy át, de az azért elég ritka, hogy a teljes banda kiszálljon az énekes mögül.

Ez úgy nézett ki, hogy kitaláltuk a zenekar, hogy kimegyünk Berlinbe szerencsét próbálni, de végül csak a gitáros jött velem, aki két hónap után inkább hazajött, én pedig kint ragadtam. Ez annak köszönhető, hogy Berlinben iszonyatosan beindult nekem a modellkedés. Már itthon is csináltam, de azt annyira nem szerettem, mert arról szólt a fotózás, hogy az van, amit a megrendelő szeretne. Ezzel alapvetően semmi problémám nincs, hiszen a profi modell körökben ez mindig így megy, de én nem vagyok és nem is voltam profi soha, a pénz pedig nem motivál. Az alternatív modellkedés jobban érdekelt, de ennek akkoriban nem volt kultúrája itthon, miközben mondjuk Németországban nagyon pörög. Oké, a pénz is nagyon jól jött Berlinben, de azt az érzést semmi sem pótolhatja, amikor a legnagyobb punk, rock és metál ruházati márkának, az EMP-nek állható modellt egy fotózáson.

Viszont közben a zenekarod szinte megszűnt létezni.

Borzalmas volt, igen, mert sehogy sem tudtam találni normális embereket.

Berlinben mindenki azt hiszi magáról, hogy zenész meg művész.

Nem ismertem senkit, ezért konkrétan hirdetésekben próbáltam embereket toborozni a bandámba, de tudod, az ilyen hirdetésekre azok jelentkeznek, akik szintén nem ismernek senkit. Így kétféle embertípus jelentkezett általában:

• aki nem tud zenélni, de hatalmas művésznek tartja magát;
• aki meg baromi jól zenélt, az meg biztos, hogy kábítószerfüggő, és alkalmatlan a közös munkára;
• illetve volt egy harmadik fajta is, a csak kicsit kábítószerfüggő zenész, aki cserébe nagyon naiv, és egyáltalán nem szeret dolgozni.

A Hellfreaks közben ugyanúgy ment, mert ha hazamentem, akkor néha próbálgattunk turnézni meg koncertezni külföldön, és még könnyebb is volt onnan szervezni ezeket a bulikat, mint Budapestről.

BUDAPEST

Miért jöttél haza végül?

Elég volt a három év, és már nem okozott örömet, ami kint van. Nagyon hiányzott a zenélés, a régi tagok kiszálltak, illetve összevesztünk, majd hivatalosan is feloszlottunk. Az a fél év, amikor megszűnt a zenekar, nekem nagyon komoly válsággal járt, de ekkor történt az egyik legjobb dolog is, amikor emailben megkerestek az Ink-N-Iron fesztivál szervezői, hogy nem akarunk-e fellépni náluk. Ez egy kaliforniai fesztivál volt Long Beachen (olyan nevekkel a headlinerek között, mint a Pennywise, az Adolescents, Wanda Jackson vagy a UK Subs – a szerk.), és akkor ott ültem a gép előtt, hogy ne már, ha ezt kihagyjuk, akkor megölöm magam. Ekkor kezdődött el a Hellfreaks felélesztése. Egyszerűen muszáj volt kijutnom a zenekarral Amerikába, és a volt dobosunk segítségével találtunk új tagokat, és elkezdtem hazajárni próbákra. Végül rájöttem, hogy Berlinben már nem érezem olyan jól magam, Pesten viszont nagyon, és fél évvel ezelőtt hazaköltöztem.

Az igaz, hogy nincs se menedzseretek, se bookingosotok, hanem a kezdetek óta mindent te intézel egymagad?

Ez így van. Persze megkerestem ezzel kapcsolatban másokat, de rájöttem, hogy sokkal jobban járok, ha inkább mindent én csinálok. Az angol és német nyelvtudásom miatt az első külföldi koncertjeink alatt sikerült olyan kapcsolatokat kialakítanom, hogy utána voltaképpen minden ment magától, és ma már egyáltalán nem okoz gondot egy európai turné leszervezése. Amerika jóval keményebb, mert Európával szemben egyáltalán nem ismerem az adott klubokat, fogalmam sincs a távolságokról, de még lehet a nevüket sem tudom rendesen kiejteni. Végül az utolsó pillanatban jelentkezett egy srác, hogy nem lenne kedvünk itt is fellépni, majd sikerült az ő segítségével tízállomásos turnét csinálni Amerikában. Ez például tök egyedül, csak magamtól lehet nem ment volna.

Most már kicsit túl nagyok vagyunk ahhoz, hogy mindent én csináljak, ezért Domján Gabi basszusgitárosunk is besegít, illetve szeretnénk végre Magyarországon is megjelenni valahogy, amihez jól jön például egy PR-os is. De nagyon nem szeretem ezeket kiadni a kezemből, mert olyan vagyok a zenekarommal, mint egy anyatigris.

Azért kicsit furcsa, hogy itthon bármilyen külföldi mikrosikert felkap a zeneipar, de rólatok hat-hét év után is csak nagyon kevesen tudnak itthon. Ez azért van, mert rögtön külföldön kezdtetek el turnézni, vagy mert a psychobilly-horrorpunk már tényleg annyira rétegműfaj, hogy egyszerűen nem érdekli a koncertszervezőket?

Is-is, de azt azért el kell mondani, hogy alapvetően az egész a mi hibánk, mert amikor elkezdtünk Európában turnézni, akkor egyáltalán nem érdekelt minket, hogy otthon nem foglalkoznak velünk. Miért is érdekelt volna, mehettünk külföldre koncertezni, juhú!

Azután döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk végre Magyarországon is, miután elkészült az harmadik lemez. Ez a psychobilly színtér elképesztően kicsi itthon, nem az van, hogy mindenki ismer mindenkit, hanem konkrétan megtudják egymásról mondani az emberek, hogy ki hol lakik. De az új lemezünk már ettől eléggé eltér, sokkal inkább punkrock, mint eddig bármi, ezért is érezzük úgy, hogy talán ezzel itthon is át el tudjuk majd esetleg érni az ingerküszöböt.

A psychobilly műfajon belül nemzetközileg mennyire számítotok nagy névnek?

Úgy érzem benne vagyunk a top 10-ben, de olyan, ahol csaj a frontember, talán az egész világon is csak még két-három másik zenekar van, ami színvonalban értékelhető. A színtéren belül például Európában mindenhol ismernek, de őszintén szólva én máig nem értem, hogy juthattunk el idáig.

Mennyire tudatosan játszol rá arra, hogy alapvetően egy csinos, szép nő vagy, ami - valljuk be - általában mindig hoz egy kis plusz érdeklődést a zenei produkcióknak? Értem ezt úgy, hogy van saját rajongói oldalad, ahol például a modell képeidet is szoktad posztolni.

A modellkedés mindig hobbi volt, és nem stratégiai lépés. Ráadásul mivel rockzenekarról van szó, a színtéren belül tényleg senkit sem érdekel, mert oké, lehet elsőre jobban megfogja a nézőt egy csinos lány, mint egy ronda, disznófejű énekes, de aztán minden csak azon múlik, hogy mit adsz elő a színpadon. Talán még kicsit kritikusabbak is velem ezért.

Nem ért téged túl sok rossz élmény erőszakos rajongók miatt?

Volt egy-két rázós szitu, de igazán kellemetlen helyzetbe sose kerültem. Már jó pár éve csinálom ezt, és egyszerűen annyi a titok, hogy nagyon határozottnak kell lenni. Egy nem, az nem, és nincs tovább. Vannak olyanok, akikre mondjuk rá van tetoválva a nevem, de a legmeredekebb élményem is inkább vicces volt, mint ijesztő. Egy rostocki punkfesztiválon léptünk fel, ami azzal került be a hírekbe, hogy a főszervező a rendezvény közepén egyszerűen lelépett minden pénzzel úgy, hogy otthagyott mindent. Egyébként állítólag magyar volt a szervező, ami azért elég vicces. Ennyire anarchikus élményem viszont még sose volt, mert volt közönség, de nem voltak szervezők, volt technika, de nem volt technikus, és úgy döntöttünk, hogy akkor is megcsináljuk. Én még ennyi meztelen pasit színpad előtt soha sem láttam, mint ott akkor Rostockban. Konkrétan ott lóbálták.

És te simán tudtál tovább énekelni közben?

Kívülről nem tudom, hogy látszott, de belülről elképesztően jól szórakoztam. Szerencsére tényleg csak nagyon kevés rossz emlékem van a turnékról, és ugyan Magyarországon sajnos elég kevés helyre hívnak, de például a Rockmaratonon minden évben fellépünk, és mindig állati jó érzés. Nagyjából ebből tudjuk azt is lemérni, hogy azért itthon is vannak rajongóink. Angliában például a koncert után odajött hozzánk két magyar srác, hogy a Rockmaratonon láttak minket először, és azóta baromira szeretnek minket.

Attól nem féltek, hogy az éles váltás psychobillyből punkrockba esetleg azzal jár, hogy már jól kiépített nyugati turnékapcsolataitok esetleg a jövőben már nem hívnak fellépni?

Ez ennél jóval bonyolultabb, mert a psychobillysek között is kétféle van. Akik inkább a klasszikus rockabilly irányból jönnek, illetve azok, akik meg inkább punkból. Előbbieknek mi sosem tetszettünk, és az utóbbiak miatt lehet az is, hogy bőven léptünk már fel rock- vagy punkfesztiválokon is, nem csak nagyon tematikus psychobilly eseményeken. Amúgy ezt az új albumot már korábban megturnéztattuk, és abszolút pozitívan fogadta ugyanaz a közeg, ami esetleg kicsit máshoz szokott az elmúlt hat-hét évben.

TURNÉ ÉS TORNA

A beszélgetés vége felé azért csak megpróbáltam Sue-ból kiszedni, hogy mégis hogyan tanulhatnak esetleg más zenekarok a Hellfreaks példájából, de hamar le lettem csillapítva, hogy ez bizony nagy részben a zene műfajától függ. Persze sokaknak nyilvánvaló, hogy nem lehet akármivel dobbantani Európába, de valóban jóval könnyebb az olyan előadóknak és zenekaroknak, akik egy nagyon specifikus műfajon belül mozognak, így alapvetően jóval kisebb konkurenciával kell számolniuk.

Hiába akarsz te poprockkal befutni, ha abból minden országban van még 500 másik, amik ráadásul általában jobbak, profibbak és – ami nagyon fontos – helyiek.

Az amúgy nem merült fel benned, hogy ezt a tudást, tapasztalatot és kapcsolatrendszert kihasználva esetleg más magyar zenekaroknak is segíts?

Olyannyira, hogy már elkezdtem egy booking céget, de az új nagylemez miatt most egy picit még pihentetem. Természetesen az az egyik célom vele, hogy ha egyszer majd nem akarok már színpadra állni, akkor is a zene mellett maradhassak. Azt azért tudni kell, hogy mi sem csak psychobilly klubokban játszunk, sőt, összesen egy darab konkrét psychobilly klubot tudok mondani Európában. Szóval alapvetően ha hangos rockzenéről van szó, ahhoz lehet, ismerem valamennyire a megfelelő 80-től 1000 főig terjedő nyugati helyeket.

Gondolom, ennyi meló mellett civil szakmára nincs szükséged.

Pedig muszáj, nyilván az a cél, hogy egyszer mindannyiunknak megélhetést biztosítson a zenekar. De hát volt olyan, hogy egyszerre zenéltem, jártam egyetemre és készültem a hivatásos sportolónak, szóval kibírom, hogy egyszerre több dolgot kell csinálni.

Ne vedd sértésnek, de így kivarrva, piercingekkel kicsit nehéz elképzelni, hogy valaha válogatott sportoló voltál.

Junior szinten szertornászként készültem arra, hogy egyszer válogatott leszek, felnőtt szinten pedig gumiasztalon már az is lettem. Utóbbit azután kezdtem el, hogy egy porckorongsérv miatti rehabilitáció alatt titokban elkezdtem gyúrni, és mindenképpen tornázni akartam tovább.

Ezt mind zenélés közben?

Hú, az volt a legeslegdurvább időszak. Próbákra jártam a zenekarommal, miközben egy porckorongsérv után folyamatosan edzettem a gumiasztalon mint válogatott, tagja voltam a Face Team nevű akrobatikus sportformációnak, és még az egyik legkeményebbnek számító szakon is tanultam, az ELTE kémia szakán. Végül váltottam a BME-re, és inkább környezetmérnök lettem. Két évig bírtam, és a sportot nagyon nehezen engedtem el, de annyira tönkrement mindenem, hogy azóta is gyógytornára járok, és gond van a derekammal. Egyébként a környezetmérnöki karrierem egyetlen értékelhető pontja, hogy az új albumon van egy környezetvédéssel kapcsolatos szám is.

Nemrég hazaköltözött magyarként mennyire inspirál például a jelenlegi közéleti hangulat és politikai helyzet?

Nagyon, de szerintem nincs is olyan punkzenekar, aki ne lenne ezzel így. Konkrétan a magyar állapotokkal kapcsolatos szám nincs a lemezen, de például a külföldi interjúkban mindig arról kérdezgetnek, hogy mi folyik otthon, mit gondolok a jelenlegi politikai helyzetről.

Németországban még rosszabb a helyzet, mert ha ott meghallja valaki, hogy magyar vagyok, akkor rögtön rávágják: ó, Viktor Orbán?

És akkor így várom, hogy mégis mit akarnak kiszedni belőlem ezzel kapcsolatban, de a németek sokkal nyíltabbak ezzel kapcsolatban, és lehet bármi a véleményem, mindig tiszteletben tartják. Ott egyébként a médiában állandóan téma vagyunk, és hallanak ezt-azt rólunk, de tényleg csak ezt-azt, és hiába nevelik a németeket alapvetően nyitott gondolkodásra, azt azért ők sem tudják felmérni, hogy milyen lehet ezt az egészet itthonról átélni. Amikor már egymás után az ötödik alkalommal jönnek azzal, hogy Magyarország és a politikai helyzet, akkor azért szívesen beleordítanám az arcokba, hogy nem, Magyarország és Budapest, tök szép hely! Bevallom őszintén, hogy engem már ez azért kicsit fárasztott Berlinben.

Nem sajnálod, hogy a legjobb éveidet ennyi munkával töltöd?

Dehogyis, engem ez mozgat. Most mit csináljak amúgy, elmenjek moziba? Külföldre járok koncertezni, rengeteg sikerélmény ér, és van egy zenekarom, amit szeretnek az emberek. Én például sose járok el hajnalig bulizni és leinni magam, mert az én életemhez ez nem ad már semmit.

(Külön köszönet az Ellátó kertnek, hogy az utcáról beesve is engedték, hogy nyitás előtt két órával náluk készíthessük az interjút.)