Egy fillér jogdíjat nem kaptam ezekért

Ma, amikor már ember nincs, aki magától végignézi a tévében a soha véget nem érő reklámblokkot, nehéz elképzelni, hogy évtizedekkel ezelőtt még egyáltalán nem gyűlöltük annyira a reklámokat, mint most. A hetvenes-nyolcvanas évek reklámjai ugyan mai szemmel teljesen abszurdnak és amatőrnek tűnhetnek, és nemcsak azért, mert olyan általános termékeket kellett népszerűsíteniük, mint az egyedül kapható tej vagy a hurka. 

Akkoriban mégis őrülten népszerűek voltak, és számos szlogen került a köztudatba: "Traubit akarunk!", "Mert ez műanyag!", "Ez mind Pécsi kesztyű", "Csókolom, Ági van?" - és így tovább. Az internetnek köszönhetően aztán ezek a már-már elfeledett ősi reklámok az új évezredben is be- illetve visszakerültek a köztudatba, a fiatalabb generációk körében is.

A legnagyobb sikerű korabeli tévéreklámokat Sas István rendezte, és ezek többségének fontos része volt a zene, pedig egészen a hetvenes évek második feléig nem nagyon lehetett popzenét hallani a reklámokban. A zenék oroszlánrészét pedig Rusznák Iván írta.

Rusznák Iván a slágeripart cserélte le reklámzeneszerzésre a hetvenes évek végén, és a nevéhez fűződik a korszak legtöbb népszerű reklámjának zenéje, a Skála Kópétól a Pécsi kesztyűn át a Traubiig.  Megkérdeztük, elégtételt jelent, ha nem lehetett lemeze, de a fél ország ismeri a reklámdalait? Ki énekelt bennük? Zavarja-e, ha azt mondják, együttesével nyálpopot játszottak? Sok jogdíjat kap-e a reklámzenék után? Zenél-e még ma is? 

Hogyan került a reklámszakmába?

Már elég korán éreztem, hogy a zenélés mellett kellene egy másik láb is, és borzasztóan vonzódtam a reklámpszichológiához. A hetvenes évek közepén el is végeztem pár tanfolyamot, és az egyiken előadott Sas István reklámfilmrendező, én pedig odamentem hozzá, hogy márpedig én isteni reklámzenéket tudnék írni. Azt mondta, próbáljuk meg, és jött is egy felkérés: egy Skála-vásár volt a legelső munkám, ami nagyon tetszett a filmgyárban az elvtársaknak és a megrendelőnek is.

Kik voltak a szocializmusban a reklámmegrendelők?

Olyan típusú emberek, akik nem kerültek be a fősodorba, általában az igazgató rokonai voltak, vagy valami más felső kapcsolatuk volt, mindenesetre elképesztően jó pozíciókat tartottak meg a semmiből, hiszen igazi felelősségük nem volt. A tévéreklám ugyanis akkoriban nem üzlet volt, hanem sokkal inkább egy szórakoztató műsor, amit az emberek szívesen néztek esténként, főleg a Sas Pista vicces reklámjait. Amúgy Pistával nagyon könnyű volt dolgozni, pontosan ismertük mindketten a rendszert, hogy melyik elvtársnál meddig lehet elmenni, nekik meg valamiért tetszett, hogy popzene van egy reklámban. Innentől kezdve egymás után kaptam a megrendeléseket.

Egy részlet a Pulzus c. tévéműsorból, egyveleg pár korabeli reklámdalból (1981)

A popipar után mennyire volt nagy törés a reklám?

Már ki akartam szállni a zenéből, három szál hajam volt, nem akartam éjjel-nappal utazgatni, buszból buszba szállni, ami már kezdett nagyon fárasztani. Utána életem legsikeresebb, legnyugodtabb időszaka következett: nem kellett délelőtt próbálnom, délután leutaznom, esténként fellépnem, majd éjjel hazautaznom, a reklámzenéket megcsináltam a saját stúdiómban, bevittem a szalagot a filmgyárba és átadtam. Közben dolgoztam már az MTV szórakoztató főosztályának is, ahová Tardos Péter vitt be, aki afféle mentorom volt, egy igazi életművész, valódi modellértékű életet élt a kommunizmusban is, nagyszerűen megélt a kreatív tevékenységeiből. Ő két, szilveszteri félórás zenei egyvelegre hozott megrendelést, amihez ő megírta a szövegeket, a többi pedig a mi dolgunk volt. Az egyik a Disco, disco, disco című német eurodiszkó esztrádműsor paródiája volt, a másik egy szilveszteri western paródia, mindkettő ismert színészekkel. Az utóbbi még nívódíjat is kapott, és onnantól külsősként dolgoztam a tévének. Sőt, csináltam még zenét színházi előadáshoz is, Hrabal Bambini di Prágáját zenésítettem meg a nagyszerű Szikora János rendezésében, a győri színháznak.

Volt még más zenész is akkor a reklámiparban?

Oroszlán Gábor, aki az Atlaszban és a Benkó Dixieland Bandban játszott régen, ugyancsak írt reklámzenéket, én pedig nagyon sok vendégénekest és zenészt használtam. Postásy Julit muszáj megemlítenem, mert dolgoztam ugyan több énekessel is, de minden másodikban ő énekelt: a Traubitól kezdve a Nem lehet megunnin át a Márkáig. Neki különleges, kicsit rekedtes hangja van, és nagyon tehetséges csaj, aki valamiért nem került be az őt megillető helyre a magyar popzenében – a legtöbben a Macskafogó-betétdalból ismerhetik.

Ezek a reklámok, amiknek a zenéjét írta, nemcsak a maguk idejében voltak közkedveltek, hanem az interneten is futottak pár kört később.

Bizony, de mostanra már a retró retrójából is kikopik a dolog. Amúgy – hála az Artisjusnak – soha egy fillér jogdíjat nem kaptam ezekért. Néha én is szoktam gondolkodni azon, hogy ha jobban kijön a lépés, nekem sem kéne most öreg fejjel a cégemmel szenvednem, mert olyanokat, mint Harold Faltermeyer főcímzenéje A Beverly Hills-i zsaruhoz , kis túlzással én hetente pötyögtem a Sas Pistának. De ez csak a mi lett volna, ha.

Így is elmondhatta magáról, hogy a fél ország kívülről fújta a dalait a Traubit akarunktól kezdve a Skála Kópéig, ez nem volt elégtétel a zeneipari mellőzöttség után?

Hát azért ezek már jórészt szólista munkák voltak, egy szintetizátorral és egy-két énekessel, és nem is voltak olyan igényesen összerakva, egy-két kivételtől eltekintve. Ráadásul az embereknek lövésük nem volt, hogy ki csinálja ezeket. Szóval elégtételt egyáltalán nem éreztem, viszont kurva jól éreztem magam, hogy nem kell reggeltől estig zenekari próbákra járnom és vitatkozni a zenekar folyton cserélődő tagjaival. Megcsináltam a szép, nyugodt, Tardos Péter-szerű életemet, legalábbis a rendszerváltásig, mert utána pofont pofon után kaptam.

A reklámosdi előtt viszont volt egy népszerű zenekara,  az M7.

Az ismerőseim azt mondják, hogy az egy nyálpop-formáció volt, közel a Korda-, Aradszky-féle világhoz. Igaz, mi azért próbáltunk finom szűrővel kicsit ízlésesebb popzenét csinálni.

Nagylemezük viszont ennek ellenére sem jelent meg.

Nem, mi a tűrt kategóriában voltunk, valahogy nem fértünk bele a koncepcióba. Egy darabig a Postásy Juli is velünk énekelt, amikor is behivatott Erdős Péter, és a jól ismert raccsolós modorában azt mondta:

Ide figyeljen, Rusznák, én nem tudok mit kezdeni magának ezzel az úrigyerek attitűdjével. Itt van a Neoton, azt még úgy értem, itt a Piramis, meg a Feró, de maguk mit akarnak itt?

Szóval nem lehetett lemezünk, és én kurvára örültem, hogy így is megélhettünk. Kaptunk szolgálati útlevelet, elmehettünk külföldre, aranyos dolog volt ez. Persze akkoriban kissrácként néha szomorú voltam, hogy ennél többet nem sikerült elérni.

Előtte a Geminiben játszott, onnét miért jött el?

Az a későbbi fotexes Várszegi Gábor zenekara volt, akivel folyton összekülönböztünk, mert 19-20 évesen olyan kezelhetetlen fiú voltam. Ki is rúgott a Gábor onnét gyorsan, de ez nekem sokat segített, mert nála megtanultam azt az üzleti szemléletet, amivel a kommunizmusban az ember érvényesülni tudott: Gmk, saját stúdió, ilyesmik, és talán soha nem lett volna M7, ha a Geminiben maradok. Én ezt a Gábornak és a gyáros nagyapámnak köszönhetem. Ő textilgyáros volt, és a Rákosiék alatt börtönben ült, egy időben együtt Kádár Jánossal. Az ő üzleti vénájából örökölhettem valamit.

Milyen mozgástere volt annak, aki üzletember akart lenni akkoriban?

Reggeltől estig kellett tartani a kapcsolatot az összes művelődési házzal és koncerthelyszínnel, egyeztetni a Rádióval, Hanglemezgyárral, repertoárt frissíteni, a zenekari tagok problémáit megoldani. Minket azért a Szovjetunióba nem vittek ki turnézni, mint a nagy sztárokat, de azért NDK, Bulgária, Jugoszlávia magyarlakta részei megvoltak nekünk is. Hála nagymamámnak és családjának, klasszikus zenén nevelkedtem, és ezért borzasztó könnyen értettem az egész zenei részt. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne én legyek elöl, hanem inkább szervezzem a dolgokat, és legyen pár fiatal, vidám ember körülöttem, én meg egész nap telefonálok és határidőnaplózom. De nem mindig sikerült.

Olyan Schuster Lóránt lett, akinek még zenélnie és énekelnie is kellett?

Akkoriban úgy nézett ki a dolog, hogy nem mehetett bárki a rádióba, csak ha megvolt a sanzonbizottsági engedélye, és nekem valahogy nem feküdt, hogy ezt kijárjam. Viszont különféle szerzők felfigyeltek ránk, nekik előadó kellett. Kaptunk egy kottát, valami egyszerű tangó jellegű dallal, és abból mi megcsináltuk a Kenguru című film főcímzenéjét, a másikból nagy ívű olaszos, érzelmes nyálpopot, és így tovább. Fogalmuk sem volt, mit csinálunk a dalaikból, bejöttek a rádióba, meghallgatták, és bólogattak, hogy hát igen, körülbelül ilyesmire gondoltak, pedig nem is ismertek rá. Én nem terveztem, hogy énekes leszek, de aztán a hozott daloknál mindig én ültem a zongorához, és énekeltem el a szerzőnek, hogy mit hoztunk ki belőle, és ezért általában azt mondták, hogy énekeljem el én, ami nem biztos, hogy mindig jó döntés volt, de így alakult.

Ön nem is írt dalokat akkor?

Eleinte hivatalosan nem fogadtak el tőlem semmit, később már inkább, emlékszem, hogy még a nyolcvanas években is volt sok minden, amit megírtam, és soha nem lett belőle semmi. Ezeket a dalokat néha most már a saját szórakozásomra előveszem. De ez is benne maradt a nyálpopban, bár kicsit próbáltam a dallamos rock felé menni, hiszen a Geminiben én még egy rockgitáros voltam, bármilyen fura is. Ez a tudás meg is maradt, de nem használtam, mert láttam, hogy ott nincs lyuk, hiszen a munkásgyerekeknek már megvoltak a rockbandáik, akikért szét lehetett verni három sör után a kerületet, Radics Béláéktól a P. Mobilig. Mi inkább ilyen jópofa “úrigyerekek” voltunk, és a Bee Gees-, Les Humphries Singers-, Chris Norman-féle pop tetszett meg nekünk, elég rendesen tanulmányoztuk is ezeket, és baromi sokat tanultunk belőlük. Ellentétben a hiedelmekkel nemcsak a Beatles volt ám igényes popzenekar, hanem nagyon sok ilyen volt.

Az ABBA például?

Na, az kemény nyálpop volt, de borzasztó igényesen csinálták meg. Kevesen tudják, de először mi is Blood Sweat & Tears- és Chicago-számokat játszottunk három fúvóssal egy pinceklubban, és leginkább csak néztek, hogy mit akarunk, de aztán még eljátszottuk a Beautiful Sundayt, és minden egyenesbe került, bennünket is befolyásolni kezdett a kereslet. Persze amióta otthon csinálok zenét magamnak, akkor már leginkább Mike Oldfield és a hasonló, new age-szerű világ van rám hatással.

Ezeket már nem is szánja a nagyközönségnek?

Nincs ehhez sok kedvem, se időm. Egészséges öregkort szeretnék megérni, sportolni, barátokkal találkozni, és mellette még csinálni a céget is, ez épp elég nekem.

A zeneszerzéssel akkor a rendszerváltással véget is ért a kapcsolata?

Volt közben még egy epizód: egy barátomon keresztül teljesen véletlenül megismerkedtem egy pasival, bemutatkoztunk, és egyből megkérdezte, hogy nem én írom-e ezeket a Skála Kópé-dalokat. Demján Sándor volt, akit addig sose láttam, annyira nem voltam benne ebben az egészben. Rajta keresztül kaptam egy új lehetőséget: én szerveztem a Skála tavaszi-őszi műsoros divat-turnéit, ami gyakorlatilag egy roadshow volt még a késő szocializmusban, és olyan volt, mint egy nagy ORI-turné, hatvan közreműködővel, színészektől zenészekig és manökenektől öltöztetőkig, roadokig. Szóval már ez sem zeneszerzői munka volt. Megtanultam belőle, hogy a legfontosabbak az apró részletek, ezekre kevesen figyelnek: hogy a ruhatár és a parkoló meg legyen oldva. Ha ezeket elrontod, az egész bulinak lőttek.

És mi lett utána?

A 90-es években minden addigi kapcsolat felborult, bejöttek a nagy reklámügynökségek: a multik ideküldték a kis-középkádereket, akik itt egész elképesztő dolgokat műveltek. Rájöttem, hogy itt a teljes piac kicserélődik újakra, majd ezek a piros zakós, franciát angollal és magyarral keverő csávók megmondják, hogy kapok-e munkát vagy sem.

Kapott?

Nem véletlenül hagytam ott hamar a reklámot. Utána évekig a hangstúdiómból éltem, a zenész kollégák dalait vettem fel nagy örömmel. Később a hangstúdió mellett reklámügynökséget alapítottam, végül erre épült rá a mostani telekommunikációs cégem. Sokáig aktatáskás öltönyös pasi voltam, de újabban jobban érzem magam, ha biciklivel járok az irodába.

Néhány éve volt arról szó, hogy újra összeáll az M7, ön kimaradt ebből?

Felröppentek ilyen hírek, de nekem ez eszembe nem jutna. Egy ilyen koncert rettenetes meló lenne, ha jól meg akarnánk csinálni, hónapok munkájába és rengeteg pénzbe kerülne összeállítani és bepróbálni, technikát, helyszínt bérelni, amire nincs esély. Én csak örömzenélnék úgy, hogy nincs tétje, de a régi barátaimmal, akik máig ebből élnek, ezt nem tehetem meg. Egyébként is mindig jobban éreztem magam a stúdióban, mint a színpadon. Persze, jó volt a színpadon állni akkor, de most már nem hiszem, hogy ez érdekelne bárkit is, a fiaimnak például baromira fogalmuk sincs az M7-ről. Öregkoromra nosztalgiából megvettem azokat a cuccokat, hangszereket, amiket akkoriban nem tudtam volna megvenni. Nagyon tudok örülni, ha néha lejátszom egy régi dalt rajtuk. Ennyi az egész.