Magyarországon járt Bob Marley legkisebb fia

Valószínűleg nincs a világon még egy olyan zenei műfaj, amit annyira egy emberrel azonosítanak, mint a reggae. Pedig Bob Marley már 35 éve halott, mégis  a Marley-k   sorra nyerik a Grammy-díjakat reggae kategóriában. Az énekes majdnem egy tucat gyereke közül rengetegen lettek zenészek – Ziggy, Ky-Mani, Julian, Stephen vagy Damian Marley –, és mindannyian fontos szereplői a jamaicai zenei életnek. Talán a legnagyobb ismertséget a legkisebb gyerek, Damian Marley érte el, aki kedden először lépett fel Magyarországon.

Damian mindössze kétéves volt, amikor édesapja meghalt. Édesanyja, Cindy Breakspeare egykori szupermodell és Miss World 1976, akinek a második Ómen film után kellett Damienről Damianre változtatni a fia keresztnevét, mert Bob Marley szerint nem illendő egy rasztafári gyerekét az antikrisztusról elnevezni. Ahogyan a testvérei többsége, úgy Damian is a zenélést választotta, és már 18 évesen megjelent az első nagylemeze Mr. Marley címmel, amit testvére, Stephen felügyelt.

Máig nem adok ki semmilyen zenét anélkül, hogy Steve ne hallotta volna

– meséli nekünk a Budapest Parkban adott koncertje után Damian Marley. Stephen olyan a Marley testvéreknek, mint RZA a Wu-Tang Clannak, ő az a központi figura, aki összefogja a dolgokat. Ahogy ezt tette Damian második lemezénél, a Halfway Treenél, amivel 23 évesen már Grammy-díjat is nyert reggae kategóriában. Ezzel Ziggy után ő lett a második Grammy-díjas a családban (Bob soha nem nyert Grammyt, a kategóriát csak évekkel halála után vezették be), majd később Stephen is nyert. Hármójuknak 11 Grammy-díja van összesen, és volt olyan három év (2006, 2007, 2008), amikor egymás után vehette át a díjat a három testvér. De a jelöltek között szerepelt már másik két testvér, Ky-Mani és Julian is.

„Én és a testvéreim nagyon odafigyelünk egymásra, és már gyerekkorunk óta fontos egymás támogatása. Nincs verseny, nincs rivalizálás, nincs féltékenykedés. Az én Grammy-díjam legalább annyira a többieké, mint amennyire Ziggy vagy Steve díja az enyém. Büszkék vagyunk rá, és jó érzés ilyet kapni, de nem ettől lesz jobb a zenénk.” 

Az igazán nagy kereskedelmi áttörést végül a 2005-ös Welcome To Jamrock hozta meg, amivel egyedüli Marley-ként rögtön két Grammyt nyert, és egy sokkal szélesebb közönséghez is eljutott annak köszönhetően, hogy ügyesen kombinálta a tradicionális jamaicai műfajokat hiphoppal, némi elektronikával, mintázással. Damian lett az első olyan Marley gyerek, aki látszólag megpróbált kicsit kilépni a saját kultúrköréből.

Ezért is volt érdekes megnézni, hogy ennyi év után, az első budapesti koncertjén vajon milyen formát hoz. A műfajban kevésbé otthonos embereknek a reggae sajnos nagyon könnyen egysíkúvá, unalmassá és önismétlődővé tud válni, a halandzsa rasztafári béke, szeretet, egység maszlag ismételgetése meg különösen irritáló néha. Amikor a zenészek és vokalisták után megérkezett egy rasztafárit lobogtató csávó, már rögtön a legrosszabbra gondoltam, de szerencsére kiderült, hogy Damian Marley tényleg inkább egy jó előadó, mintsem valami önjelölt próféta, aki nehezen dekódolható akcentussal pufogtatja a világ legüresebb békepárti frázisait.

Az a kb. 5-6 ezer ember, aki lelkesen, iszonyatosan durva fűszagban végigbulizta az estét, valószínűleg pont azt kapta, amit várt. Damian Marley földig érő rasztával, ismert dalainak áthangszerelt változataival több mint korrektül elnyomott minden ismert dalt, és még arra is figyelt, hogy a Budapest szót bele-bele csempéssze pár felkonferálásba vagy konkrét dalszövegbe. A közepére azért kicsit leült, de hangzásban még így is jóval az átlagos reggae bandák fölött van, és egyáltalán nem lehetett azt érezni, hogy egy sereg szétszívott ember prüntyög valamit szívdobogással megegyező tempóban. A közönség pedig meglepően aktív volt végig, és még azt is látni lehetett, hogy maga az előadó is meglepődik, amikor az első énekeltetésnél rögtön hangorkán fogadja. Bár a Welcome to Jamrock lemez ismertebb számai (Road to Zion, a címadó dal) aratták a legnagyobb sikert, azért belefért egy-egy dal a fatertól, illetve – kissé meglepő módon – pont azzal a Skrillex-dallal kezdett, ami hangzásban eléggé távol áll a műfajtól. Persze áthangszerelve, a durvulós basszus nélkül.

„Annak idején még sokan kinéztek, amiért mindig élő zenekarral léptem fel. Tudod, a hiphopban nagyon sokáig annyi volt a színpadkép, hogy egy DJ meg pár MC. Nekem az élőzene mindennél fontosabb, ebbe nőttem fel, és nem tudnék csak egy DJ-vel a hátam mögött játszani. Most meg nézd meg, az internet és lemezeladások csökkenése miatt mindenki igyekszik átállni a zenekaros felállásra, mert most így könnyebb komolyabb fellépéseket és fesztiválkoncerteket kapni.” Később rátérünk a Skrillexszel közös dalukra, amivel kapcsolatban elmondja, hogy Skrillex régóta használta ehhez az alaphoz a Welcome to Jamrock acapella verzióját, aminek aztán átküldte a mashupját Damian Marley-nak. Neki nagyon bejött, és néha azóta is beugrik vendégnek, ha Skrillex épp a környéken játszik.

A dubstep rengeteg szállal kötődik a reggae-hez és a dancehallhoz, szóval abszolút tudok azonosulni vele.

Ahhoz képest a saját bevallása szerint egyáltalán nem hallgat mai zenét. „Leginkább Ray Charlest, Nat King Cole-t és '80-as évekbeli reggae-t és dancehallt hallgatok. Meg némi hiphopot a 2000-es évek elejéről. Amikor túl sok Marley van egy helyen, akkor semmiképpen sem szabad valami mai, modern zenét betenni, mert nem akarom, hogy a többiek rosszul érezzék magukat. Túl sok olyan hatás ér minket a modern könnyűzenéből, amit kifejezetten taszítónak érzünk.”

Az végig érezhető, hogy a legkisebb gyerekként is egy nagy családként beszél a Marley famíliáról, pedig igazán sosem ismerhette a saját apját. Két számot (Could You Be Loved, Get Up Stand Up) így is eljátszott tőle, de ezt kb. mindegyik testvér megteszi a saját koncertjein. 

„Lehet, hogy már nem volt lehetőségem megismerni a saját apámat, de talán pont ezért tudok őszintén rajongani máig a dalaiért. Még most is rengeteget hallgatom, és nagyon sokat jelent nekem. Én ezt kaptam tőle, és a részemről azzal hálálom meg neki, hogy a saját koncertjeimen is életben tartom az emlékét.”