Az év legfájdalmasabb albuma

A hét lemeze: Nick Cave & The Bad Seeds

GettyImages-454470648

Tavaly szörnyű tragédia érte Nick Cave-et: egyik ikerfia szörnyet halt, amikor lezuhant egy szikláról. Az egyébként sem túl mosolygós vagy életvidám énekes ezután elérte élete talán legmélyebb pontját, aminek a mostani, egészen fantasztikus Skeleton Tree album lett az eredménye. Nem véletlenül lett nálunk ez a hét lemeze, de akad még rengeteg érdekesség, mint a La Femme, az El Perro Del Mar, Mykki Blanco, illetve itthonról egy izgalmas válogatás, egy egészen jó magyar EP és pécsi rock and roll.

„A föld nem forog többé, most, hogy elmentél.” Egy ilyen klisés szerelmes sor egy lírai dalból mutatja meg, mennyire lehetetlen a Nick Cave & The Bad Seeds új lemezéről a zenén kívüli körülmények ismerete nélkül beszélni. Mert ez a sablonos mondat rögtön egész máshogy hangzik, ha tudjuk, egy olyan ember írta, akinek nemrég egy szikláról lezuhanva szörnyet halt a kamasz fia. Nick Cave a Skeleton Tree dalaiban végig erről a traumáról beszél, és közben mégsem beszél róla soha. Hiszen a legtöbb szám a lemezen a nőkről, szakításról, a szerelemről, szeretetről szól, vagy általában az elmúlásról. Mégis, ha kiragadjuk őket a környezetükből, minden sor érthető máshogy is; sőt, Cave olyan gyönyörűen kétértelmű, szívfacsaró metaforákkal pakolta tele, amelyek folyton visszatérnek a testek zuhanásához, a földbe csapódáshoz, a legjobban szeretett, legfontosabb másik elvesztéséhez, a ami után már semmi nem számít igazán. És ezek a Jézusról, általánosságban a lélekről vagy feleségekről/barátnőkről szóló sorok mégis valami mást akarnak mondani, mint amikről első hallásra szólnak. Mert ebben a lemezben olyan mély fájdalom van, amit csakis egy ilyen, a legtöbbek számára hála az égnek elképzelhetetlen és átérezhetetlen tragédia tudhat megindokolni, és semmi más.

Nick Cave & The Bad Seeds: Skeleton Tree

A fájdalom a leghangosabb hangszer ezen a lemezen, minden más csak halk, tompított, lebegő zúgás Cave éneke mögött, ami így néha már­már valami különös a capellának tűnik. Cave végig egészen finom, halk, visszafogott hangon énekel, lassan, mint egy meggyötört öregember, de olyan tisztán, hogy az is pontosan hallatszik, amikor egy szám refrénjének ismétlésekor egy pillanatra elcsuklik a hangja.

Csak ez a halkság az, ami miatt egyáltalán hallható a háttérben a torzított szintetizátor lebegése, meg a jazzes dob – amit egy szám kivételével soha nem ütnek meg „rendes” dobverővel, csak dobseprűvel –, erősen tompított lábdobbal. És mindez olyan eleggyé áll össze, hogy az már a drone, a kitartott zörejekből felépülő zene határait feszegeti. Egyszer hangosodna csak fel a zene, az Anthrocene című számban, de ott is csak azért, hogy még hangsúlyosabb legyen az aláfestő szerepe: miközben Cave arról énekel, hogy mindent, de mindent elveszítünk, amit szeretünk, egy visszatérő, elmosódott, halvány effektben hangzik fel újra meg újra ugyanaz a betörni akaró dallam, hiába – ahogy a szöveg is arról szól, hogy ami elment, az úgyse talál már vissza. Hát ilyen a Skeleton Tree hangulata: baromi nehéz hallgatni, miközben mégis muszáj újra meg újra feltenni, aztán egyben végighallgatni ezt az egészében véve homogén, de a maga aprólékos módján mégis változatos lemezt, mert olyan helyekre húz le, ahová tudatmódosító szer, vagy rosszabb esetben a depresszió nélkül nem lehet elhatolni – felszabadító élmény mégis odatévedni így, tiszta fejjel.

Miközben zeneileg is tele van olyan pillanatokkal, amikért megéri. Mint a dán klasszikus énekes, Else Torp vokálja a mindent feladó, elkeseredett Distant Sky­ban („Azt mondták, az álmaink és az isteneink túlélnek bennünket, de hazudtak”), ami úgy töri meg a feketeség szövetét, mint egy hirtelen lecsöppenő vörös vércsepp, vagy a mindennek ellenére mégis reménnyel záruló utolsó számban, a címadóban visszatérő, kieresztett hangú hangszerek és a zongora. „It's alright now” – ez az utolsó mondat a lemezen, ami így olyanná válik, mint egy iszonyúan nehéz út, aminek végül Cave mégis a végére tud jutni, akármilyen távolinak is tűnt ez még az elején.

Ennyit ér

gallery-1464874465-nick-cave-skeleton

Index: 9/10
Rolling Stone: 4/5
NME: 5/5
Clash: 9/10
Consequence of Sound: B+

Súlyos, de tökéletesen összerakott lemez ez a maga minimalizmusában: tényleg olyan, mint a címe, a lecsupaszított, csontváz fa. Cave tényleg eljutott a zene és a saját életművének legbelsejéig, a csontvázáig a zsigerein és a szövetein át ezzel a lemezzel, ami lassú tempójában nem egyedülálló a Bad Seeds­ lemezei között, de mély, őszinte és minden közvetítőt megkerülő szomorúságában mégis az. Mert hiába tűnik úgy, mintha a Skeleton Tree a három évvel ezelőtti, szintén aligzenés, szintén halkabb Push the Sky Away folytatása lenne, valójában nem kapcsolható egyik korábbi albumhoz sem. Cave most végül, harminc év után elhagyott minden művészi perszónát, amik mögé eddig bebújt, és már nem történeteket mesél el csavargókról, halálraítéltekről, bibliai alakokról és más fiktív karakterekről, mint eddig, hanem csakis saját magából tép elő minden sort. Már nincs irónia, már nincs rock and roll, nincs játékosság, nincs western. Húsz éve, a Murder Balladsszal még a halál szemébe röhögött („Mama often told me we all got to die”, gúnyolódott a The Curse Of Millhavenben), most meg (a Girl In Amberben) már arról beszél, többet nem hisz az olyan szépen hangzó dolgokban, mint hogy a lélek a halál után még bevándorolja a földet, nem: egyszerűen csak vége. És ez tényleg egy harmincéves korszak vége; ugyanebben a számban hangzik el, hogy a lemez már 1984 (az első Nick Cave & The Bad Seeds­lemez) óta forog – és most már nem forog tovább.

Cave eljutott valaminek a végére, valaminek a legaljára, a legmélyére, pályafutásának leginkább lecsupaszított vallomásával. Már csak az a kérdés, innen hová lehet tovább indulni. Lehet­e még egyáltalán. (Kovács Bálint)

Amiket még hallgattunk a héten

El Perro Del Mar: KokoRo (8/10)

A tökéletes nevű svéd Sarah Assbring első lemezei olyanok voltak, mintha egy hatvanas évek parfümreklámjainak keretében próbálna énekelni súlyosan összetört szívekről és magányról, mostanra meg eljutott odáig, hogy a keleti világ hangszereivel csinál kilencvenes évekre emlékeztető popzenét. Én nem panaszkodom! Főleg azért, mert egy másik svéd énekes, Victoria Bergsman (azaz Taken By Trees) már hét évvel ezelőtt meglépte ugyanezt az East Of Eden albummal, amit a mai napig imádok. A KokoRo ezoterikusabb, furább, kevésbé melegszívű, mint az az a lemez, de Assbring habitusa is teljesen más. Ő nem kívülállóként csodálkozik rá erre a teljesen más kultúrára, hanem olyan, mintha mindig is benne élt volna. A hangja meg mit sem változott, még mindig olyan, mint egy kóristalány berekedt volna. (klág)

La Femme: Mystère (8/10)

Az öt éve a Sur la planche című nyári bulislágerrel feltűnő francia zenekar alapítói a tengerparti Biarritzból indultak, de a La Femme már Párizsban került sínre, mostanra pedig már az egyik legnépszerűbb indie zenekar a hazájában. A később Renault-reklámban is feltűnő Sur la planche valahogy úgy ötvözte a sajátosan franciás, yé-yé dallamvilágot szintipopos, punkos és filmzenés elemekkel, mint egy jó évtizeddel korábban a Stereo Total, csak a hattagú La Femme érezhetően komolyabb ambíciókkal bír.

Az első album (Psycho Tropical Berlin) a hazai mellett nemzetközi ismertséget is szerzett a zenekarnak, ez az új lemez pedig már bekerült a francia Top 10-be is. Pedig a Mystère egy kicsivel lejjebb tekeri a tempót, többször érvényesül az álmos neo-pszichedélia, de azért maradt a slágeresebb vonal is: a Sphynx és az Ou va le monde amellett, hogy fülbemászó dalok, a La Femme hangzásvilágának változatosságát is jól példázzák. Hiába hallható női énekes és szintipopos alap az egyikben, vagy férfi énekhang a gitárcentrikus utóbbi dalban, mindkettőben felismerhető a zenekar dallamvilága, amelyben ugyan régebbi korok stílusai keverednek, de ettől még a La Femme nem lesz céltalan retrózás, hanem üdítően szellemes a dalok többsége. A slágerekhez hasonlóan direkt, kerek dalból van még legalább öt-hat az albumon, melynek az első fele könnyebben szerethető, a második már kicsit túl hosszú, sőt, a zárószám majdnem negyedórás, de így is az egyik legszórakoztatóbb poplemez ez, amit ebben az évben hallottam. (inkei)

Teenage Fanclub: Here (5/10)

Jól nézzük meg ezt a borítót! Ha nem tetszik, amit látunk, akkor ne is nagyon erőlködjünk tovább, mert valószínűleg maga a lemez sem fog bejönni. Sőt, ha esetleg tetszik is a kép, akkor sem biztos, hogy szeretni fogjuk az albumot. Annyi mindenesetre biztos, hogy a nyugalmat árasztó, vízeséses borító remekül passzol a már több mint 25 éves Teenage Fanclubhoz, amit Kurt Cobain előszeretettel nevezett a világ legjobb zenekarának, Liam Gallagher pedig a második legjobbnak – természetesen kizárólag az Oasis után. Június elején épp egy tengerparti Destroyer-koncerten álltam, amikor feltűnt előttem egy negyvenes pacák Teenage Fanclub-pólóban, és a mellettem álló lány rögtön meg is jegyezte, hogy mennyire para már ilyen viseletben emberek közé menni, kész csoda, hogy nem verik meg. Ő persze nem ismerte a zenekart, én meg – miután felvilágosítottam, hogy ez nem egy pedofil közösség, hanem egy nagyon is kiváló zenekar neve – azon tűnődtem, hogy milyen szép dolog lehet együtt megöregedni a skót zenekarral. Mert a Here tényleg olyan, mint egy öreg haver, aki már bőven túlvan a legjobb évein, de azért még mindig jó vele leülni borozgatni valami kellemes teraszon, valami annál is kellemesebb nyárestén. A Here az a csóka, akinek még vannak sztorijai, csak már nem ülnek annyira, mint régen, de azért még mindig szívesen hallgatjuk, mert azért érdemes figyelni rá, meg az évek alatt egyébként is kiérdemelte, hogy igyuk minden szavát – és most szándékosan nem írom ide, hogy mint a jó bort, és a hererákra sem teszek kellemetlen utalásokat. (kovács d.)

Mykki Blanco: Mykki (9/10)

Egy ideje amolyan egzotikus szenzációként kezeli a szaksajtó a New York-i meleg színtérből érkező fekete rappereket, akik a műfaj évtizedes macsóságára rácáfolva forgatják ki teljesen magából a hiphopot. Azonban a társadalomtudományi érdekesség mellett sokan elfeledkeznek róla, hogy ezek az előadók nem csak megjelenésükben és a gendertudatukban, hanem zeneileg is a legtöbb társuk előtt járnak, amire Mykki Blanco első rendes stúdióalbuma egy tökéletes példa. A Mykki egyáltalán nem egy szokványos modern raplemez, a számok többsége még a három percet sem éri el, nincs benne trapes prosztózás vagy ha igen, akkor az is nagyon finoman van bevezetve. Mykki Blanco elképesztően jó alapokat rakott össze szinte az összes számhoz, ügyesen vegyítve a cloud rapes hatásokat modern R&B-vel és a védjegyének számító affektálással, hangszín-váltogatásokkal. Minden dal egy külön kis történet Blanco elméjének legmélyebb bugyraiból, miközben folyamatosan meglepi a hallgatót egy-egy váratlan hanggal, átvezetéssel, furcsa stílusbeli kombinációval. A lemez végére még egy kvázi patois vokál is belefért, ami baromi jól illusztrálja, hogy Blanco milyen sokszínű egyéniség és mennyire ízlésesen képes a személyiségét különböző szögekből bemutatni. A Mykki a bizonyíték arra, hogy a queer hop (amúgy a műfaj elnevezését maguk az előadók kifejezetten nem kedvelik) sokkal több, mint egy érdekes színtér, és már bőven túl lehet lépni a jelenségre való rácsodálkozáson. (sajó)

Meteo: Spacemen & Other Favourites (7/10)

Budapesten nagyon érezhetően reneszánsza van a pszichedelikus rockzenekaroknak, ami abból a szempontból tök érthető, hogy mekkora hype van mondjuk a Tame Impala vagy a Temples körül. Azonban az egész neopsych mánia egyetlen negatív hozadéka, hogy sok zenekar teljesen elmerül a műfajra jellemző szétfolyó hangzásban, és egy idő után nem dalok készülnek, hanem egybefüggő hangmasszák, amiket egyre nehezebb megkülönböztetni egymással. A fővárosi Meteo is bele-belecsúszik némileg ebbe a hibába az új EP-jén, de mivel csak egy négyszámos lemezről van szó, itt még pont belefér. A korábbi lemezükhöz képest a mostani EP már jóval letisztultabb, sokkal érettebbnek tűnik a dalszerzés, bár néhol akarva-akaratlanul az Oasis ugrik be a vokál miatt. Amíg az első EP bemutatta a zenekar hangzását, addig ebből a mostaniból megtudtuk, hogy melyik irányba haladhatnak tovább mondjuk a következő nagylemezen. A Spacemen & Other Favourites nem feltétlenül váltja meg a világot, de kifejezetten kellemes, relaxáló hallgatnivaló, amire meglepően rá lehet gyógyulni egy atom másnapos délutánon. Kész szerencse, hogy az együttes énekese nem ragadt bent a Star Academyben, mert akkor lehet nem várnám ennyire a folytatást. (sajó)

VA: Budapest Selected (8/10)

CS3208606-02A-BIG

Mindig izgalmas olyan magyar válogatásokat hallgatni, amik valamilyen műfajt, színteret vagy kultúrkört fednek le, így van ez a Budapest Selected esetében is. Hat darab szám, kissé eklektikusan összeválogatva a Volkova Sisterstől 9b0-án át Döbrösi Lauráig, akit leginkább színészként (Aranyélet, Egynyári kaland) lehet ismerni, itt viszont egy egészen érdekes Kispál-feldolgozásban énekel. Ugyan műfajilag nem lehet koherensnek nevezni ezt a hat számot, viszont hangzásában, hangulatában mégis van valami egység, ami meglepően jól köti egyben tartja az egészet. Különösen Yvein Monq dala, illetve a Mius és Hegyi Dóra közös száma emelkedik ki, utóbbi konkrétan simán sláger lehetne valamennyivel lakosságibb hangszereléssel. Bátran lehet ezt a lemezt mutogatni külföldi ismerősöknek, ha izgalmas budapesti előadókat és producereket akarunk nekik mutogatni. (sajó)

 Junkie Jack Flash: II. (5/10)

junkie jack

Egy évvel ezelőtt enyhén szólva nem ájultam el az egyébként egyre népszerűbb pécsi Junkie Jack Flash-től, és ez a második nagylemezük után sem változik nagyon. Tökös, hereszagú, mocskos, és más hasonló jelzőket biztos rá lehet aggatni erre a lemezre, de ezek a szavak semmit sem jelentenek, ha üvölt valamiről, hogy nagyon-nagyon olyan szeretne lenni, ami egyszerűen nem lehet. Persze, a legtöbb rockzenész nagy amerikai rocksztár akar lenni, de ehhez kevés az, ha képesek vagyunk takkra lekoppintani mindent, amit a nagyok már százszor eljátszottak előttünk. Túlságosan érződik a zenekaron, hogy állatira rock and roll próbál lenni, de közben sehol egy eredeti hang vagy gondolat, mindössze a magyar szövegek teszi sajátossá az egészet. Ez mondjuk egy tök pozitív részlete a zenekarnak, hogy legalább próbálkoznak magyar szövegekkel, de ha nagyon odafigyelünk rá, akkor van jó pár kifejezetten bénácska szöveg. Ha lefordítanánk angolra, akkor tutira működne, de itt egyszerűen kihallani belőle a közhelyeket, a nem túl izgalmas hasonlatokat, és azt kínlódást, amivel a zenekar végtelenül trú rocker arc próbál lenni. Az sem segít sokat, hogy jól hallhatóan a vokált emelték ki a keveresnél, amitől sokszor pont súlyukat vesztik el a keményebb gitártémák. Az állandó affektálásról nem is beszélve.

Pedig az első három szám a szövegek egyes részeitől eltekintve kifejezetten király, vagány, odaverős zene, csak aztán után olyan mélyrepülésbe kezd a lemez, hogy a fúvós jammelgetés meg az angol nyelvű blues feldolgozás zárásként totálisan elrontja azt a pár klasszabb momentumot, amivel kezd az album. Kicsit furcsa, hogy ha tudnak olyan pöpec refrént írni, mint a második dal, akkor ehelyett mért kell erőltetni az unalmas rockkliséket a "gyere Nándikám!" - típusú bekiabálásoktól a rockboltban akciósan kapható gazdaságos gitárszólókig. Mondjuk ki vagyok én, hogy pár lelkes pécsi srácot bíráljak azért, mert elképesztően rock and rollnak érzik magukat, biztos élőben baromi jó bulit csinálnak meg minden, de ilyen lemezekkel kb. negyven éve tele van minden padlás. (sajó)