The Cure: nagyobb, hosszabb és vágatlan

A Cure koncertje Budapesten

DSC 7812
2016.10.28. 01:49

Közel háromórás koncert. Kitől visel el az ember ennyit? Számos népszerű és/vagy fontos előadónak az egész életműve nincs ennyi, de sok év koncertre járás után arra jutottam, hogy az ideális koncert 45 percnél nem lehet hosszabb. Vagy ha mégis, akkor annak igen nyomós oka kell, hogy legyen. Mondjuk egy Paul McCartney esetében sértésnek is vehetnénk, ha kiszúrná a szemünket háromnegyed órával, de bírja-e ezt a tempót a Cure is?

Hiába van Robert Smith zenekarának elképesztő életműve, azért egy kicsit szkeptikusan álltam a koncerthez: sok számukat szeretem, de rajongó azért nem voltam soha, és ahogy nézegettem, miket játszottak a turnén, az is nyilvánvaló volt, hogy nem lesz Killing an Arab, sem más a legkorábbi korszakból, amiknek pedig a legjobban örültem volna. Ehhez képest az történt, hogy még azt a két számot is kihagyták, amiket a Bécsben és Prágában is eljátszottak közül a legjobban vártam.

És mindezek ellenére nagyon jó koncert volt ez. Nemcsak, hogy elrepült az a közel három óra anélkül, hogy egyszer is a koncert végét vártam volna, hanem úgy jöttem el, hogy még simán bírtam volna, ha még játszanak kicsit – mondjuk AZT a két számot.

Ami azt illeti, kicsit tartottam attól is, hogy az 57 éves Smithtől hiába várnánk már, hogy ezekhez a dalokhoz méltó energiával nyomja végig a koncertet, de ebben is kellemesen csalódnom kellett: Smith kortalan frontembernek tűnt a közönségből (oké, közeli képet nem mutattak a kivetítőn), a zenekara pedig sokszor jobban és erőteljesebben is szólalt meg, mint lemezen.

A hangszerét a térdénél lóbáló Simon Gallupnak mondjuk majdnem ugyanennyire fontos szerep jutott, a domináns basszus a legtöbb számot a hátán vitte, remekül együttműködve a dobos Jason Cooperrel. A korábban Bowie gitárosaként megismert Reeves Gabrels és a billentyűs Roger O'Donnell pedig csendesen tették hozzá a magukét az estéhez, és tényleg ritka összeszedett és feszes zenekar benyomását keltette a Cure, pedig a múltban nem mindig ez volt a helyzet.

Arról mondjuk a zenekar nem tehetett, hogy a pontos kezdéshez a budapesti közönség nincs hozzászokva: még negyven perc után is folyamatosan jöttek az emberek keresgélni a széküket, miközben már lement egy In Between Days a slágerek közül - ez elég idegesítő volt, és nagyjából a Pictures of You-nál éreztem azt először, hogy tényleg egy koncerten vagyok, nem pedig valami ide-oda vonulós fesztiválon, ahol minden más fontosabb, mint ami a színpadon történik.

Onnantól viszont elkapott a gépszíj, és az sem zavart, amikor olyan újabb számot játszottak, amit nem ismertem, hanem volt végre alkalmam megfogalmazni magamban, hogy mennyire ironikus, hogy – az egyébként felületesen és igazságtalanul – az érfelvágós zenékkel és a depivel azonosított Cure pont akkor, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján volt a pályája csúcsán, amely messze a legoptimistább, legfelszabadultabb volt a történelemben.

És érdekes volt körülnézni, hogy az egykori gruftik között is kisebbségbe szorultak már azok, akik még rendesen kisminkelték magukat, és ki is öltöztek a jeles esemény kedvéért. A többségük beérte azzal, hogy unalmas pólóban nosztalgiázott egy sort.

Azon is el lehetett gondolkodni, hogy vajon mire számított az a házaspár, amely mozdulatlanul ült egy órát, majd felállt és hazament? Vagy mit gondolt az a két nő, akinek pont az A Forest közepén jutott eszébe kimenni a büfébe?

Nem véletlenül emeltem ki pont ezt a számot: az egész koncert csúcspontja számomra ez a blokk volt, amelyben egymás után négy szám is lement a második lemezről, a gótikus-posztpunk Seventeen Secondsról. Monoton és szikár ritmusszekcióval, jéghideg szintivel, ideges énekkel, ahogy azt kell. Ez már az első ráadásblokk volt, amit követett még kettő.

Amit viszont sajnáltam, hogy egy kicsit sok volt az egyforma, alterrockos későbbi (92 utáni) Cure-számból, miközben az együttes new pop-korszaka szinte teljesen kimaradt. Oké, hogy nem volt a Let's Go To Bed, de hogy a szintipopos The Walk is kimaradjon, azért az nem volt szép (ez volt egyébként az egyik, amit nagyon hiányoltam, a másik a Primary). Pedig így is kiderülhetett, milyen széles skálán mozgott a Cure, a Lovecatstől a Just Like Heavenön át a Never Enoughig, de még egy kis diverzitást elbírt volna a koncert.

A nyolcvanas években egymást érték a nálunk is népszerű brit zenekarok, de közülük nem soknak volt tucatnyi olyan száma, amit kockázat nélkül le lehetett játszani a számos akkori budapesti klub valamelyikében – a Cure-nak viszont igen. Azt persze nem tudhatjuk, mennyien lettek volna itt az Arénában most, ha mondjuk ‘89-ben valamiért nem jutnak el a Kisstadionba – sok korabeli nagyság itthoni népszerűsége sínylette meg, hogy nem jutott el Budapestre, a New Ordertől a Smithsig, szerencsére a Cure-nak összejött.

Így ha telt ház nem is volt, tízezren azért csak összegyűltek a negyedik magyarországi Cure-koncertre (ugye ebből az egyik Szegeden volt), és a többségük már vagy talpra ugrott, vagy amúgy is állt, amikor a zenekar a harmadik ráadás-blokkhoz ért. Ahol már tényleg a legnagyobb slágerek maradtak – The Lovecats, Boys Don't Cry, Friday I'm In Love, Close to Me –, melyekből végképp semmi szomorkodás nem hallatszott ki, életöröm annál inkább.

Kifelé legalább három „hát megint gimnazistának éreztem magam” tartalmú vallomást is elcsíptem, de legalább ennyire jó volt személyesen látni a nyolcvanas évek egyik legnagyobb/legfontosabb dalszerzőjét, amint a saját játékszabályai szerint játszva vág rendet a saját életművében. Ha így bírja erővel, akkor nem kizárt, hogy nem utoljára láttuk itthon.

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Bankszámla