Ezekről a magyar zenékről nem érdemes lemaradni

2016.10.30. 16:00

Az őszi szezon tradicionálisan a nagyobb filmes, tévés, videojátékos megjelenések ideje, és ilyenkor szokott igazán beindulni a nyáron takaréklángra tett lemezipar is. Így van ez Magyarországon is, amire a legjobb példa, hogy az elmúlt két-három hétben annyi nagylemez, EP és egyéb más zenei megjelenés került ki a netre, mint az ezt megelőző három hónapban összesen sem. Ezért most pótoljuk a lemaradást, mutatunk egy rakás izgalmas, érdekes, friss magyar zenét.

The nobody elses: The Soul Piper And The Mischievous Spirit (7,5/10)

14572407 1692903234263660 3516837407294885310 n

Erdélyben nagyon mozgolódik a helyi magyar underground, amire az egyik legjobb példa a pesti psych rocknál pár fokkal oldszkúlabb hangzású, erősen a progrock felől közelítő The nobody elses. A King Crimson vagy az eredeti Genesis felemlegetése egyáltalán nem tűnik indokolatlannak, mivel az albumnak tényleg van egy furcsán nosztalgikus hangzása, de sokkal kreatívabb annál, minthogy szimpla stílusgyakorlat legyen. Ugyan a számokat külön-külön valószínűleg csak sokszori hallgatás után lehetne kiemelni, de a The Soul Piper And The Mischievous Spirit (ami nem mellesleg az itthon kisebb kultusznak örvendő Inuyasha-animéből kapta a nevét) pont egy olyan album, amit inkább érdemes egyben szépen végigtolni, mint barbár módon szétszedni kényünk kedvére.

Kaktus: Long Play (9/10)

a0222696219 10

Már egy ideje érdemes figyelemmel kísérni a pécsi Kaktus zenekart, akik annak idején az élő és elektronikus zene közötti átmenet megtalálását tűzték ki célul, aminek például olyan klassz dal is lett az eredménye, mint az indexes dalversenyen is feltűnő She Be Like. A mostani nagylemezükön ezerféle hatást fel lehetne sorolni az experimentális rocktól a progresszíven át egészen olyan tájidegen műfajokig, mint a trap (!!!), némi ambientszerűség, de néha az embernek olyan érzése is támad, hogy itt lehet csak valami nagyon elbaszott jazzt hallgat fúvósok meg öncélú szólózgatások nélkül. Ugyan a Kaktus zenéje kifejezetten tömény, nehezen fogyasztható, és nem feltétlenül szól mindenkihez, az elmúlt években csak kevés olyan fiatal magyar zenekar (például a Makrohang) tűnt fel, akik képesek voltak elszakadni a klasszikus dalstruktúrától úgy, hogy közben mégis egységes, sajátos és kifejezetten izgalmas hangzásvilágot kreáltak. Ez egyedüli apró probléma még mindig az, hogy vokál híján (egyedül a nyitódalban énkel Nóvé Soma a Middlemist Redből) nyilván kevesebben képesek azonnal ráérezni a Long Play világára, de aki veszi a fáradtságot, és hajlandó részleteiben is megvizsgálni a lemezt, az konkrétan az egyik legjobb magyar zenei élménnyel találkozik 2016-ban.

Szabi: Elevate (8,5/10)

a0977921669 10

Tavaly konkrétan a kedvenc magyar megjelenésünk volt az Amoeba nagylemeze, és ugyanebből a közegből (Bognár Szabolcs az Amoeba és a SoulClap billentyűse) érkezett nemrég egy legalább ennyire erős debütálás. Ha nem Szabi lenne az előadó művészneve, akkor a kutya nem jönne rá, hogy ezt a hét számot itt Budapesten rakták össze. Jazz, funk, soul, hiphop olyan finom produceri munkával egybe sűrítve, hogy csak úgy kapkodtam a fejem végig. Az egészre még rá is tesz egy lapáttal, hogy tökéletesre sikerült a vendégénekesek kiválasztása, amitől igazán nemzetközi színvonalú az egész Elevate lemez. A zseniális botladozással induló Leavin', a finom R&B refrén a Slow It Downban, vagy a nagyon feel good keleti parti hiphopot idéző Barbés miatt iszonyat erősen indul a lemez, aztán csak a végére ül le egy picit, de egyébként az is simán benne van, hogy más hangulatban, más időben, más élethelyzetben meg simán végigmegy mondjuk a Crossroads közel kilenc perce. Valahogy így képzelem el a közös nevezőt egy fanatikus jazzimádó édesapa és a raprajongó fia ízlésében.

Black Bartók: Belzebub Blues (5/10)

0dad2dcc00b09bf450b81d1fea7f018c323b3aaf

Részemről a Hangmás volt a nagy kedvenc a magyar indie rock időszakból, de már akkoriban is az volt kicsit a bajom, hogy bármennyire is szuper a frontember, egyszerűen nem ült nálam az angol szöveg. Ezért is örültem annyira, amikor a vége felé elkezdtek magyar számokkal próbálkozni, amik kifejezetten jól álltak nekik egészen addig, ameddig fel nem oszlottak. Most onnan két tag, Pogár Laci gitáros és Minda Endre állt össze a Sonar billentyűsévével, aminek ez a mostani EP az első eredménye. Ha muszáj hasonlítgatni, akkor valahol a Grinderman, Suicide és a The Kills alkotta háromszög közepébe helyezném a Black Bartókot a dobgéppel meg az apró szempleres csipogásokkal. A problémám itt az, hogy bármennyire is jók a gitártémák (különösen a nyitódal), és jön át az a régi Hangmás-vadság, amikor például a Rich Motherfuckerben a kiállás után berobban a refrén, egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni az angoltól. Ami szerintem 2006-ban még belefért, az ma már nem, vagyis a kicsit hunglish, nem igazán érthető, furán kiejtett angol szöveg kifejezetten ront az élményen. És ez tök nagy kár, mert a Belzebub Blues például egy kifejezetten erős dal, és nem tudom elképzelni, hogy amikor a mostani 18-20 évesek között egyre inkább kellemetlen a magyaros angol, akkor tapasztalt előadók miért ragaszkodnak hozzá még mindig úgy, hogy korábban kiderült, igenis tudnak fasza magyar szövegeket írni, amivel ráadásul még a közönséget sem idegenítik el rögtön, és nem zárják magukat azonnal korlátok közé. 

Csaknekedkisláy: A Férfi Album és Szomorú Palánta (7/10)

x

Igazából nem is olyan rossz ötlet, hogy egy szimpla nagylemez helyett kihozni két EP-t, ha tényleg van benne koncepció. A Csaknekedkislány ebből a szempontból jól döntött, mert a mindössze három számos, állat tematikás Férfi Album inkább az eddigi hangzásukat és dalvilágukat követi, míg a Szomorú Palánta már nagyobb lépéseket tesz új irányokba. És ezek az irányok a gypsy swingtól a slide gitáron át a szinte sztóneres témákig mennek el, de sohasem annyira, hogy ne lehessen tudni, kit hallgatunk. A CSNK-nak az a baromi nagy szerencséje, hogy Csepella Olivér állati hiteles énekes, és tökéletesen megtalálja azt a szövegbeli hangulatot, amitől a zene szinte narrátori szerepet kap. Más esetekben lehet az agyamra menne a szájharmonika vagy a kongázás vagy úgy alapvetően az ilyen mulatós gitárzenés dolgok, mint a Pokol c. szám, de fogalmam sincs miért, itt abszolút működik. Az már más kérdés, hogy már annyira nem tudok sok hangulatot vagy költői képet magaménak érezni, kizárólag a zene viszont nem feltétlenül kötne le, így rendszeresen azon kapom magam, hogy vissza-visszagondolok a középiskolai évekre, amikor egy-egy klassz magyar zenekar felfedése után hetekig képes voltam rákattanni egy-egy dalszövegre. Ha fejlődő kamaszgyerek lennék, aki a piálást és csajozást legszívesebben koncertre járással kötné össze, akkor tuti a Csaknekedkislány lenne a kedvenc zenekarom. Így viszont csak szimplán értem és elismerem, miért kezdenek egyre népszerűbbek lenni.

Christopher Waver: Christopher Waver (9/10)

Az Agavoidban is játszó producer a saját leírása szerint egy idegen bolygó terraformálását jelölte meg általános inspirációként az első nagylemezéhez, ami lehet kissé viccesen grandiózus kép, de a valóságban az album egésze tényleg kicsit olyan, mint egy hatalmas tudományos-fantasztikus történet elmesélése zenével. Abszolút érződik a régi sci-fik hangulata és hangzásvilága, és ugyan dalokra bontva nem igazán lehet átérezni a lényeget, egy-két teljes végighallgatás után teljesen magával ragad az egész. Részemről kicsit a Mass Effect-sorozat űrben utazós részei alatt hallható zenék ugrottak be, de annál jóval változatosabb a történet, tele mindenféle space funk és futurisztikus, mégis nosztalgikus hatással. Egészen zseniális az album, olyan szinten adja vissza ezt a retro science fiction hullámzást, mintha tényleg egy bolygó meghódításának a filmzenéje lenne.

Mayberian Sanskülotts: Adlait (9/10)

maxresdefault

Már az Akarat c. számukról lehetett volna sejteni, hogy a Mayberian Sanskülotts jóval több mint egy túl hosszú ideig futó hálószoba projekt, de az új nagylemezük már végképp bizonyítja, hogy mennyire különlegesen állnak a popzenéhez. Az egyébként nálunk debütált Adlait egy rendkívül sokszínű és érezhetően nagyon tudatosan összerakott album, aminek minden apró részletét telepakolták egy-egy ügyes ötlettel és olyan énekkel, amiről eltudom képzelni, hogy sokaknál elvágja a produkciót, pedig pont ettől lesz még sajátosabb az Adlait hangulata. Ráadásul vegyesen vannak magyar és angol számok, nem sorrendben, nem külön feltüntetve és ami tényleg bravúr, hogy ettől se nem lesz jobb, se rosszabb egyik szám sem. A hol álmodozós (Ocean's Cry), hol introvertált (Torture), hol szolidan arcbamászós (Glasswall, Nightbus) típusú zenék soha életemben nem igazán érdekeltek, de itt most ez tizenegy szám annyira izgalmas, sokszori hallgatás után is újnak ható és meglepően bátor, hogy szépen elrakom magamnak későbbre, ha el akarom húzni otthon a függönyt, és napokig ki sem mozdulok otthonról, akkor meglegyen hozzá a tökéletes zene.

Platon Karataev: Orange Nights (6,5/10)

Meglepően jön fel itthon az elhaló hangú újfolk, amit jól mutat, hogy már külön kiadó (Lone Waltz) is van ehhez hasonló zenékre. Sok szempontból ez egy kellemes műfajt, mert az akcentusra rájátszva, tudatosan furcsa éneklésre építve simán előnyt lehet kovácsolni a kelet-európaiságból. De ez egy kétélű kard, mert ha az angol bukdácsol, akkor lehet bármennyire is telefonreklámosan bájos az egygitáros ballada, nem igazán érzem hitelesnek. A Platon Karataev első EP-jénél is kicsit azt érzem, hogy azt a bizonyos furcsa akcentust vagy krisztálytiszta kiejtést még nem sikerült elérni, pedig ez a három szám kifejezetten jól össze van rakva, az Elevator konkrétan az egyik legkirályabb magyar sláger a műfajban idén, csak azokat néha becsúszó bénácska szavakat ne hallaná ki ennyire az ember, mert akkor itt már egészen más szintről beszélhetnénk.

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!