Megtaláltuk a közelmúlt legirritálóbb magyar lemezét

15000602 10153895016806389 3896847986976748677 o

Tisztességesen öregszik az idén negyven éves Madness, a Ricsárdgír tiszta Kelet-Európa, a svéd énekesnő, Tove Lo pedig magasról tesz mindenkire, és ez tényleg nagyon jól áll neki. A botrányok ellenére is nagyon várjuk a Beach Slang magyarországi koncertjét, az angol X-Faktor 2012-es győztesét könnyű összekeverni Ed Sheerannel, Linczényi Márkóék lemezére pedig tényleg semmi mentség.

Madness: Can’t Touch Us Now (6/10)

Nehéz mit kezdeni ezekkel az újjáalakuló nagy zenekarokkal: az, hogy koncerteznek, teljesen érthető, sokan akarnak nosztalgiázni vagy éppen újabb rajongóból is van sok, aki meg se született még, amikor az együttes a fénykorát élte. De hogy új lemezeket is csinálnak? Ezek nem sülnek el mindig jól (remek példa volt rá a Pixies visszatérő lemeze), viszont a nyolcvanas évek első felének egyik legnépszerűbb brit zenekara, a Madness pont, hogy igazolni tudta a stúdiózást, legalábbis a 2009-es The Liberty of Norton Folgate tényleg egy méltó visszatérés volt, oda lehetett tenni a csúcskorszak albumai mellé, valahogy így kell felvenni a fonalat egy hosszabb szünet után.

Ha itt megállt volna az együttes, akkor nem is lenne semmi probléma, a Madnessnek viszont megjött az étvágya, és azóta két újabb albummal is előrukkolt a zenekar, és a négy évvel ezelőtti Oui Oui, Si Si, Ja Ja, Da Da volt az első Madness-lemez, amit fölöslegesnek éreztem, majd jött egy rossz emlékű hakni a Szigeten 2014-ben, amikor a zenekar hét tagjából három is otthon maradt, ami még akkor is illúzióromboló, ha tudjuk, hogy az utóbbi évtizedben a tagok közül voltak, akik egy-két évre szabadságolták magukat. Azóta ráadásul egyikük, az énekes-trombitás-bulimotor Chas Smash (Cathal Smyth) tényleg ki is lépett a zenekarból (persze, az ajtó nyitva marad előtte is a visszatérésre), ami már csak azért is érzékeny veszteség, mert szerzőként neki is voltak nagy dobásai (Our House, hogy mást ne mondjunk).

Így egy hattagú zenekar vette fel a mostani lemezt, amely újra tele van történetmesélős számokkal és igazi londoni figurákról szóló karakterrajzokkal, a legjobb Ray Davies-i hagyományok alapján, de ez mindig is jól ment a zenekarnak. Ami szokatlan lehet, hogy némely számban most hathat talán először tényleg szomorúnak és kiábrándultnak a zenekar, amely eddig a legrosszabb esetben is meg tudott maradni keserédesnek, és inkább csak a szövegek szintjén volt melankolikus. Itt viszont már utolérte őket az öregedés, illetve az, hogy a régi, izgalmas Londonból sem maradt mára sok.

Ennek megfelelően a megszokott ska, kabaré/music hall és sajátosan angol popelemek keveréke is lelassult, még ha az alkotóelemek felismerhetők is. A lemez majdnem egy órás, és a dalok szinte mindegyikéről azonnal felismerhető, hogy a Madness játssza, de nagyon kevés van közülük, amely igazán karakteres lenne. A kislemezdal Mr. Apples mondjuk pont nem véletlenül lett single, de mintha már ezt is hallottuk volna tőlük, úgyhogy ami igazán újdonságot jelenthet, azok az olyan drámai számok, mint az Amy Winehouse emlékére írt Blackbird, vagy a még annál is deprimáltabb Pam the Hawk. Az előző lemezzel ellentétben tehát itt vannak eddig ismeretlen, rejtett mélységek, és kicsit összeszedettebb a zenekar, de ez is lábjegyzet csak a Madness hosszú krónikájában. Ettől még nem baj, hogy megcsinálták, és reálisan nézve pont ilyesminek kéne lennie 2016-ban egy Madness-lemeznek. És egyébként is, az legyen a legnagyobb bajunk, hogy van 16 új, hamisítatlan Madness-szám. (inkei)

Ricsárdgír: The Dark Side of the Moon (7/10)

Valahogy mindig úgy voltam vele, hogy a Ricsárdgír mint produkció izgalmasabb a saját zenéjénél, és ha ugyan ennek az ellenkezőjéről most sem lettem feltétlenül meggyőzve, azért bőven értékelem azt a rengeteg zseniális/idióta pillanatot, ami ezen a Pink Floyd-lemezről elnevezett albumon van. Oké, zeneileg a Ricsárdgír abszolút Kelet-Európa, már-már Balkán, de az igazat megvallva ezekhez a témákhoz nem is illene valaki hű de kurrens nyugati műfaj fotókópiája. Mondjuk egy szentendrei zenekartól annyira nem meglepő, hogy a punkot az értelmiségi vonalról fogja meg, amibe belefér egy csomó szándékosan béndzsó, vagy full tájidegen dolog (mi a jó büdös franc az a klubzenés kezdés a Mindenki boldogban?! És miért működik?!). Palvin Barbi, Ördög Nóri, beetetett Magyarország, nők szerepe otthon, egy rakás olyan közéleti szereplő vagy téma, amiről állati nehéz szórakoztatóan, okosan zenét írni, a Ricsárdgírnek pedig ez nem hogy sikerül, de néha az énekesnő ordítozásaitól akaratomon kívül full extázisba kerültek, mintha csak egy kurva jó punkzenekar frontemberét hallanám. Továbbra is tartom, hogy a Ricsárdgír produkcióként igazán erős nem pedig zeneileg, de hazudnék, ha azt mondanám nem kifejezetten szórakoztató a magyar Dark Side of the Moon. (sajó)

James Arthur: Back from the Edge (5/10)

Hiába fut még mindig sok énekes tehetségkutató műsor a világ számos országában mégsem mondható azt, hogy ezek tényleg túl sok igazi sztárt termeltek volna ki. Ráadásul sokszor előfordul, hogy nem is az lesz a nyertes, aki később a legnagyobb karriert futja be. Adam Lambert vagy Jennifer Hudson például nem nyerték meg annak idején a műsorukat, mégis elég komoly sztár lett belőlük így is. James Arthur megnyerte az angol X-Faktort, de mindössze egyetlen slágerrel hódította meg a slágerlistákat, de az sem volt a sajátja. Az Impossible című nóta eredetileg Shontelle 2010-es albumán jelent meg, mégis 2 évvel később, Arthur előadásában, óriási sikert tudott aratni. Ezt követően viszont jött a sztárság árnyoldala, a balhék és a drogok, aminek az lett a vége, hogy Simon Cowell kiadójával is összerúgta a port. Második albuma már a Columbia gondozásában jelent meg és nagy reményt fűz a visszatéréshez.

Arthur igyekszik újra megtalálni a neki járó helyét stílusával, amit leginkább az érzékeny hangon előadott, néhol R'n'B elemekkel megbolondított popzeneként lehet leírni. Legtöbbször ezekben a dalokban azzal foglalkozik néha-néha már majdnem elcsukló hangon, hogy milyen bonyolult dolog is a szerelem. Nincs ezzel semmi baj, sőt elég komoly igény van rá, legalábbis abból kiindulva, hogy a Say You Won’t Let Go című száma egészen jól futott a különböző slágerlistákon. Lehet csak Ed Sheerannel keverték össze, mert a fülbemászó gitárdallam pont olyan, amit tőle szoktunk meg és a hangjuk is hasonlít egy kicsit. Az új album egyik fele ilyen balladákból áll, a Let Me Love the Lonley vagy a Can I Be Him szintén ezen a vonalon mozog. Mind arra épít, hogy Arthur a hangjával milyen sok fájdalmat tud kifejezni, felépítésükben pedig megegyezik, hogy mindegyiknél féltáv után törnek felszínre az érzelmek. Ezek tökéletes aláfestés nyújtanak különböző drámasorozatok szomorú jeleneteihez, és segíthetnek előcsalni a nézőkből 1-2 könnycseppet.

Emellett ott vannak még azok, amik életének az elmúlt viharos éveivel igyekeznek leszámolni. A Back From The Edge arról szól, hogy mostanra elkergette a démonokat és visszatér a rendes, tisztességes énekesek közé, a Train Wreckben viszont még elmerül a legsötétebb gondolataiban, de végül saját hajánál fogva kirángatja magát a depresszióból, mert ahogy mondja is: van még néhány szomorú dala, amit hallania kell a világnak. Az album összességében nem lett túl emlékezetes, de tartogat néhány fülbemászó pillanatot. Különösen a Sermon-on sikerült egy olyan dalt összehozni, amire azt lehet mondani, hogy egyedi és még a kereskedelmi rádiók játszási listájára is felfér. Mondjuk kár, hogy a közreműködő Shotty Horroh szövege olyan benne, mintha a Children Of Distance írta volna. (fega)

Beach Slang: A Loud Bash of Teenage Feelings (9/10)

Szerencsétlen Beach Slang zenekarra eléggé rájár a rúd idén: egy rosszul elsült áprilisi koncertjük közben, a színpadon oszlottak fel, de aztán az egyik rajongójuk (egy lány, ha esetleg számít) olyan szeretettel ölelte meg James Alex frontembert a szarul sikerült este után, hogy inkább meggondolta magát. Az együttes ki is hozta a második lemezét, majd nem sokkal később jött a hír, hogy Ruben Gallego gitárost kikúrták a zenekarból, mivel kiderült, hogy szexuális zaklatással vádolják. A rajongók egy része üdvözölte a döntést, egy másik része pedig amiatt elégedetlenkedett, hogy milyen gerinctelen egy brigád az övék, ki sem állnak a társuk mellett. Pedig talán a lehető legjobb döntést hozták a kényes szituban: nem mondták le a folyamatban lévő turnét, Alex szólóban lépett fel a meghirdetett koncerteken, a bevételek egy részét pedig egy szexuális bűncselekmények áldozatait segítő szervezetnek ajánlották fel. Utólag még a kirúgott gitáros is azt mondta, hogy volt zenésztársai a lehető legjobb döntést hozták, ő pedig a jövőben is támogatni fogja őket, mert rendkívül édes fickók, képtelen lenne haragudni rájuk. A Beach Slang hányattatásai azonban nem értek véget: épp ezen a héten (pénteken) törték fel a furgonjukat Austinban, amiből gitárokat vittek el, meg egy rakás pótolhatatlan és személyes holmit. Szóval nem éppen sima a helyzet a zenekar körül, ezekben a nehéz időkben pedig Alexéknak talán épp a saját számaikra lenne a legnagyobb szüksége, amik olyanok ezen az albumon is, hogy talán még a legmélyebb szitukból is képesek felrántani az embert. Aki hallja őket, inni akar, berúgni, és menni bele az életbe, csinálni a dolgokat, méghozzá anélkül, hogy bárki is belepofázna bármibe. "You might be cracked, but I won't let you break” – éneklik például a lemez egyik számában. Jó kérdés, hogy a Beach Slang ennyi szarság után kihúzza-e még a februárra meghirdetett koncertig, de szerintem menni fog, én nagyon szurkolok nekik. (kovács d.)

Tove Lo: Lady Wood (7/10)

Tove Lo, svéd énekesnő második albuma megjelenése előtt azt ígérte, hogy a végeredmény igen álomszerű lesz majd és a 12 dalt meghallgatva valóban ez a legtalálóbb kifejezés a Lady Wood-ra. Az elektro-pop dalok nagyon erős atmoszférát teremtenek, amikkel elsőre talán nem is annyira könnyű megbarátkozni. Kell egy kis idő, hogy feloldódjon a hallgató Tove Lo világában, ahhoz hasonlóan, mint mikor az ember szeme csak 1-2 perc után szokik hozzá a sötéthez. Az album két részre oszlik, ebből az első fele a szex és a könnyűdrogok bűvölete köré épül. Az énekesnőre saját bevallása szerint is nagy hatással volt a The Weeknd zenéje és az album hangulatát tekintve abszolút könnyű ezt észrevenni.  A női előadóktól még mindig ritkaságszámba mennek az olyan dalok és szövegek, amik korábban főleg a férfiak számára fenntartott hedonizmusban süppednek el, Tove Lo viszont szarik mindenkire, ahogyan arra több dalában is utal, ez pedig az album egyik legjobb dolog az albumban. Ezzel is tud valamennyire különbözni azoktól a női énekesektől, akik szintén ezen az elektrós/alteros vonalon mozognak, de közel sem mernek ennyire felszabadult szövegeket írni. Összességében egy elég homogén albumról van szó, a hol jobban elhatalmasodó, hol háttérbe húzódó, de mindvégig domináns elektronika nem különbözteti meg igazán a dalokat. Ezeket ráadásul nem is arra találtak ki, hogy táncoljanak rájuk, vagy ha igen, akkor is maximum egyedül. Az utolsó dal, a WTF Love Is pedig tökéletesen összegzi az album törekvéseit, és mutatja meg azt a furcsa, de mégis hamar megkedvelhető stílust, ami emlékezetessé teszi az albumot. Magáról is elismeri, hogy néha egy kicsit sok tud lenni, de ha elsőre nem üldöz el minket a talán hidegnek tűnő világ, akkor egy egészen fülbemászó albumot találhatunk a villogó fények és a rengeteg füst mögött. (fega)

The Kolin: KRIXKRAX (3/10)

the Kolin-KRIXKRAX cover-1024x1024

Természetesen szíve joga mindenkinek úgy kiélni az alkotói hajlamát ahogyan csak szeretné, de ettől még érthetetlen, hogy a Kolin zenekar miért érezte indokoltnak, hogy 2016-ban, nyolc év után hozzon ki egy új lemezt. Esküszöm a két ismertebb klipes számuk, a Jimmy és a San Francisco még tök jó kis számok, de hát ma látszik igazán, hogy a 8-10 éve menő magyar indie zenekarok mennyire nem tudtak komolyabb figyelmet szerezni egy szűkebb körön kívül. Pedig a Kolinban aztán tényleg van PR bőven, Linczényi Márkó még az RTL-en is szerepelt zsűriként, a mostani lemezt elő lehetett rendelni meg minden, mintha csak egy valaha állatira népszerű együttesről beszélnénk. Kicsit ezt a tévképzetet adja viszont a Krixkrax is, ami mintha nem tudná eldönteni, hogy nagyon retro szintipop lemez akarna lenni, vagy csak egy amolyan poénos összekacsintás, ami körülbelül hét ember ért, mindenki más csak vakarja a fejét az olyan megmagyarázhatatlan dolgok miatt, mint a Spiral of Silence vokálja, a Soda Lime affektálása, vagy a gyerekmondókára épülő nyitódal, amit persze nem kell komolyan venni, de ettől még fáj hallgatni. Vagy ott van a triplacsavarosan önironikus (vagy pont nem, esküszöm nem tudom eldönteni) Reflection, a 2008-as telefonreklámok zenéjét idéző Recycled, vagy a Streets of San Francisco, ami pont arra jó, hogy szembe állítsa az egész lemezt a zárással: tessék, a Kolin tud tök jó Scissor Sisters-számot is írni, de helyette ezt az identitászavaros katyvaszt kapjuk. Nem is tudom mikor irritált utoljára ennyire magyar album az elmúlt időszakban. (sajó)

   Címlapkép: Dancs Enikő Bianka

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Bankszámla