Pár sör után megidéztük a Sátánt

Már három éve tartjuk meg az Indexen a dalversenyünket, ami a mi kis anti-Eurovíziónként indult, aztán út közben amolyan kvázi tehetségkutatóvá formálódott. Legutóbb a Boys From Heaven című számukkal a budapesti Dope Calypso nyert, akik tartva a megalakulásuk óta sztenderdnek számító album/év koncepciót, elkészítették a legújabb nagylemezüket, amivel kapcsolatban kicsit beszélgettünk a tagokkal, meg a számokat is megmutatjuk.

Amikor arról volt szó, hogy a Dope Calypso új albuma miatt leülünk dumálni a tagokkal, Sarkadi Miki frontember egy viszonylag egyszerű koncepciót talált ki. Csináljunk egy igazi jó magyar kocsmatúrát, lehetőleg kifejezetten lelakott talponállókban. Az eredmény kicsit felemásra sikerült, mert a hírhedt késdobálók nagy része azóta a dzsentrifikáció áldozata lett, interjúalanyaim egy része pedig az alkoholtól estek el a beszélgetés végére. Ez volt az útvonal:

Potyka, Népszínház utca

A helyszíneket Miki találta ki, akivel először egymagában találkoztunk a hírhedt Potykában a Népszínház utca szélén. A Potyka az igazi jó kocsma, ahol még mindig kussban illik nézni a tévét, bármi is megy rajta, és a törzsközönség zsivaja mindig elhallgat, ha valami ismeretlen lép be az ajtón.

Miki a zenekar frontembere, és ez az első alkalom, hogy valamelyik együttesében ilyen szerepet tölt be. Az átlaggal ellentétben nem tinédzserként, hanem valamivel később kezdett el zenekarozni, először egy Szar nevű együttessel játszottak indusztriális gitár plusz dob duóként, bármilyen hülyén is hangzik, de túl sok sikerük nem volt, többek között azért, mert a 2000-es évek eleji Pesti Est a nevük miatt egyszerűen nem volt hajlandó lehozni a koncertjeiket, csak ha SZ.A.R.-ként írták, de arra magától értetődő módon nem voltak hajlandóak.

Miki a '90-es években eléggé rákattant az industrialra, Godflesht, Swansot,  Laibachot és Skinny Puppyt hallgatott. "A '90-es évek második felében ki a fene hallgatott gitárzenét? Számomra ami értelmes volt, az az acid meg az industrial. Most mondhatnám, hogy nosztalgia, de igazából az acid is szar volt, ahogy a hírhedt FMK is, elég meghallgatni mondjuk az akkori korszakos slágert, a Yeke Yeke-t. De minden haverom oda járt, mert ott lehetett drogozni, ezért én is mindig ott voltam. A B verzió a csavarlazító lett volna a Vadasparkban" - meséli a Hajógyári Szigeten működött Iránytű bisztrós, és Csillaghegyi bulikat, amikből akkor ábrándult ki teljesen, amikor megjelentek a hippik és a goa, és

mindenki azt kezdte magyarázni, hogy az a sok szar, amivel megsütöd az agyad, az valahol totál egészséges, és ennek csúcsaként megjelent a bio-extasy, meg ilyen szarok, és ez az egész azért szomorú, mert egészen odáig azt hittem, mi gyakorlatilag egy picit el akarjuk pusztítani magunkat.

Az akkori helyzetet egyébként elég jól leírja az a története, amikor a Harc Európáért nevű társasjátékhoz járó papírfecniket LSD-bélyegként próbálta elsózni hülye gimnazistaként még hülyébb budai gimnazistáknak a '90-es évek elején. "Tankos LSD-nek hívtuk. Vettünk 30 forintért egy Harc Európáért nevű társasjátékot, aztán az orosz/német tankokat jelképező kis darabjait ezer forintért próbáltad továbbadni. Az a durva, hogy sikerült talán kétszer is eladnunk belőle, sőt az egyik arc visszajött, és vett még egyszer belőle, pedig ugyebár semmi hatása nem volt. Nagylelkűségünk jeleként kapott tőlünk ingyen egy gyufásdoboznyi falevelet majorannával keverve, hadd szívjon füvet is mellé. Ez egy nagyon szelíd junkie módszer volt. Én nem loptam a boltban, ami a legkézenfekvőbb módszer volt, vagy nem árultunk semmit a Moszkva téren, hanem hülye gimnazistákat vertünk át tankos LSD-vel és gyufásdobozba gyömöszölt falevéllel. Érted, társadalmilag is tök hasznos volt, mert legalább nem drogra költötték a pénzüket úgy, hogy ők erről nem is tudtak."

Végül akkor hagyta abba az indusztriális szárnybontogatásait, mikor a dobosának lett egy nője, aki ettől valahogyan boldog lett, és többet nem akart Csepelen tamokat verni törött dobverővel három fizetőnézőnek. Miki nem sokkal ezután egy dobgép gyötrelmes programozása során rájött, hogy hülye a szintetizátorokhoz, pedig addigra elég sok már halva született ötlet alapján erőltette az egészet. "Ebben a korszakban ipari zenészből vendéglátóipari zenésszé képeztük magunkat, és a Flagrum nevű experimentális metálzenekar basszusgitárosával felfegyverkezve az óbudai Schlosser söröző egyetlen szintimentes vendéglátó duójaként kizárólag felejthetetlen pillanataink voltak, szóval simán megérte a dolog."

Később ez a projekt a magyar indie rock hullám közepén a Kollaps nevű zenekarrá alakult át, amivel megnyerték a Red Bull Made in Garage nevű versenyét is, de ebből nem lett semmi extra. "Vannak olyan zenekarok, akik Excel-táblában vezetett tervekkel indulnak, de nekünk nem, hogy terveink nem voltak, de igazából fogalmunk sem volt semmiről. Azonkívül, hogy ha a hegyomlás orosz énekesünk véletlenül készpénzhez jut, akkor akkora baj van, mint a Moszkva-Petuskiban. Annyira szarok voltunk, hogy egyszer sikerült gyakorlatilag nullára apasztani egy koncerten a saját közönségünket" - zárja le a Miki a szinte kizárólag keserédes sztorikból álló zenei időszakát, mielőtt megjön Szabó Áron Vasaló, az együttes dobosa, és átrobogunk három sör után az Illúzió Presszóba.

Illúzió, Attila út

A Kocsmablog öt évvel ezelőtti bejegyzéséhez képest az Illúziót is elérte a belvárosi métely. Szolid hangulatvilágítás, kézműves sörök, csönd, csupa olyan dolog, ahová az ember nem punkzenekarral, hanem céges társasággal jár.

A hozzánk csatlakozó Szabó Áron Vasaló és Sarkadi Miki még iskolás korukból ismerték egymást, de csak jó 20 évvel később jutottak el arra a pontra, hogy együtt zenéljenek. Vasalót legtöbben a Rémember dobosaként ismerik. A '90-es években kezdett el zenélni, amikor még elég nagy szakadék volt itthon az underground és a mainstream előadók között. Ezt akarták áthidalni a Rémemberrel, amikor felkérték Pierrot-t producernek, de a projekt földbe állt, mert új közönséget nem szereztek vele, viszont az addigi, főleg rockerközönség annyira nem fogadta jól az új, elektronikusabb hangzást. Szabó a Rémember után még játszott a Nemjuciban, de akkorra már bekerült az Artisjus elnökségébe, aminek a tagjait nem úgy szokás elképzelni, mint festett hajú, hosszú bajuszos rockerek. Ő a legfiatalabb elnökségi tag.

"Elmentünk hőzöngeni artisjusos gyűlésekre, hogy miért csak ennyi pénzt kapunk. Annyira nem tudtunk semmit az egészről, hogy a Bródynak írogattuk a leveleket, hogy mondja már meg, az underground miért csak ennyi pénzt kap. Erre visszaírt, hogy gyerekek, ti lejelentitek rendesen az összes fellépéseteket? Öt évre visszamenőleg kellett összeszednünk mindent, aztán a következő jogdíjértesítőt látva jöttünk rá, hogy baszd meg, ebben van lóvé? Ezzel akkor foglalkozni kell rendesen." Közben Vasaló kitanult mindent a zenei jogdíjrendszerről, és később beválasztották az Artisjus elnökségébe.

Ez azért is fontos, mert a zenészek többsége sík hülye mindenhez

- teszi hozzá Miki, miközben Kelemen Laci, a zenekar gitárosa is megérkezik biciklivel. 

6:3, Lónyay utca

Lehet kevesen tudják, de a 6:3 annak idején az Aranycsapat tagjáé, Hidegkúti Nándoré volt, amire rengeteg kép és relikvia emlékeztet a sajnos eléggé kihalt 6:3-ban. De legalább van zenegép, be is kerül egy Ramones-összes.

A Dope Calypso harmadik tagja Kelemen Laci, akivel pár hete egyébként pont interjúztunk a Budapest Showcase Hub szervezésével kapcsolatban. Nyíregyházáról költözött fel a főiskola miatt, majd egy ideig a kisebb-nagyobb megszakításokkal működő Haunebuban gitározott. Egy közös bécsi gitárvásárlás során ismerkedtek meg Mikivel, aminek aztán a Dope Calypso lett a vége, akkor még másik dobossal. Laci egy ideje kifejezetten beleásta magát a zeneiparba, az Ivan & The Parazol külföldi promócióját és fellépéseit intézi, illetve a Makrohang menedzsere. Próbáltam ennél többet is megtudni, de a diktafonomon egyszerűen nem hallani Laci beszédét, mert elnyomja a fotósom és Miki közti párbeszéd az Auróra punkzenekarról.

Azért valljuk be bármilyen skandináv tinizenekar lenyomna minket tudásban és összeszedettségben

- böki oda közben félvállról, már elég spiccesen Miki, amikor arról beszélünk, hogy miközben Laci a mások külföldi szerepléseit egyengeti, a Dope Calypsóval meg se próbálkozik hasonlóval. Itt ismét káoszba fullad az egész beszélgetés, a fotósom teljesen átvette az irányítást, vad punk nosztalgiázásba kezdtek a '90-es évekről Mikivel, és olyan hangerővel beszélnek, hogy szegény Lacit egyáltalán nem hallani a felvételen. Gyorsan el is indultunk a következő helyszínre, mert ha meg kell lenni még ma este az öt kocsmának, akkor ebből sehogy sem lesz értelme interjú.

Bordizsár, Bajcsy-Zsilinszky út

Egy újabb jele a pesti dzsentrifikációnak, hogy az egykori Egri Borozóból Bordizsár lett, amit talán nem is kell külön magyarázni miért hangzik kicsit hülyén. Na, ide érkeztünk meg már erősen ittasan, a beszélgetés értelmét és fókuszát teljesen elvesztve.

Valószínűleg pont ezért tör elő Mikiből a monológ arról, hogy ennyi év bénázás után miért csinált egy olyan zenekart, ahol ő a frontember.

Rájöttem, hogy kurva jó zenész vagyok, sokkal jobb, mint azok, akikkel eddig bénáztam és hagytam, hogy beleszóljanak a dolgokba

- vallja be Miki. Vasaló azzal egészíti ki, hogy inkább csak jó dalszerző, nem pedig előadó, de ezt röhögve mondja.

Miki elemzésbe kezd arról, hogy az egó, a felelősségtudat, az anyagi háttér és mi minden más közrejátszik abban, hogy egy produkció működjön, amiből nyilván ismét egymás átordítása és teljes anarchia kerekedik. Magam sem tudom, hogyan, de csak eljutunk oda, hogy akkor Miki kitalálta, hogy egyedül kezd el valamit, ehhez kvázi castingolni kezdett zenészeket. A beszélgetésen derült ki, hogy Laci is igazából csak castingra ment annak idején, ő erről konkrétan a mi kis interjúnkon győződött meg. Vasalót is elhívták a nagy doboskereső beszélgetéseik egyikére. Lacinak akkor épp trombózisa volt, ami miatt nem is tudott zenélni, és felkötött kézzel várta Vasalót, akinek tetszett az ötlet, de Laci elmondása szerint az alábbi mondattal zárt:

Ha nem keresek ebből egy éven belül pénzt, akkor a kurva anyátokat, és kiszállok a gecibe.

Ez lehet akár ellenszenvesen is hangozhat, de Laci és Miki akkor jöttek rá, hogy bakker, pont ilyen ember kell nekik, aki nem pöcsöl, nem szépíti a helyzetet, hanem viszi előre a produkciót. "Igaza volt. Ha bénázunk meg szarok vagyunk, akkor minek csináljuk?" - mondja Laci.

Aranykorsó, Karinthy Frigyes út

Őszintén szólva az itt történekre már csak halvány foltokban emlékszem. Eredetileg nem is ide akartunk jönni, de a másik hely bezárt. A beszélgetés nagy része egyre inkább csak értelmetlen motyogás, miközben Miki nemes egyszerűséggel elalszk az asztalnál, hogy aztán egy-egy pillanatban felriadva hozzászóljon. Itt akartam őket kérdezni a mostani nagylemezről, ami a zajos garázspunk vonaltól még nagyobb távolságot tett a poppunk, sőt, már-már gimis punkzene irányába, ami bármennyire is hülyén hangzik, állati jól áll nekik.

Ahogy az előzőt, úgy ezt a lemezt is az olaszországi Bresciában készítették fel NKA pályázati pénzből, és Amerikában masterelték. "6-700 ezer forintba került a kiutazással és a kint lakással együtt, nagyjából pont ugyanennyiből vettük volna fel itthon is, csak akkor nem szólna ennyire jól" - mormogja.

Laciból még kijön egy nagyobb kiakadás arról, hogy egyáltalán nem tartják rétegzenének magukat, de valószínűleg soha nem lesz 300 főnél több a koncertjeiken, ahogy Vasaló is egyetért abban, hogy ő már ettől a zenéléstől igazából nem akar semmit, legalábbis semmi olyat, mint 20 évesen. "Menj el mindenhova fellépni, csináld csak profin az online kampányokat, de ne akarj ebből megélni. Mi sem akarunk és nem tudunk, mert jelenleg itthon katasztrofális állapotban van a zeneipar. Nincsen számottevő zenei tévé, nincsenek rendes rádiók, az online zenei média pedig stagnál, senkit sem érdekel." - mondja ezt egyáltalán nem csalódottan. Aztán lemerül a telefonom, és ezzel az interjú is véget ér.

Nyilván kicsit csaltunk, mert az Aranykorsó után már képtelenek voltunk visszamenni a Potykába, sőt, úgy alapvetően a menés is problémásnak mutatkozott. Azért így is látszik az útvonalunkon, hogy ez bizony egy pentagramma, amivel megidéztük volna a Sátánt. Ugyan a Sátánt nem sikerült konkrétan megidézni, de az interjú másnapján megválasztották Donald Trumpot Amerika elnökének. Véletlen? Aligha.