Csak a szívet hiányoljuk már megint

Berúgjuk a motort, és felvesszük a 2017-es tempót: az idei első Hét lemezében az év elejének legfrissebb albumai közül válogattunk. Meghallgattuk a Mary Popkids-lemezt és az új Sepulturát, valamint megnéztük magunknak a Junkies buliját, de végül valahol máshol találtuk meg az idei első kedvenc magyar rocklemezünket. Ezen kívül belefutottunk fiatal hazai zenekarokba, akikre érdemes lesz a jövőben figyelni, és még a legnyomasztóbb Facebook-ismerőseinket is megidéztük a Foxygen kapcsán.

Sepultura: Machine Messiah (6/10)

Volt olyan mesebeli időszak, amikor Max Cavalera és a Sepultura szakítása után az énekes új zenekara, a Soulfly sorra szállította a zseniális lemezeket, és már a Derrick Greennel felálló Sepultura is magára talált annyira, hogy elkezdtek – ha egyáltalán nem is sepulturás, de – elég élvezetes lemezeket kiadni. Most, amikorra a Cavaleráék már egy elég rosszul beprogramozott sorozatgyártó berendezéssel pakolják össze az újabb és újabb jellegtelen lemezeiket, az új Sepultura-album, a  Machine Messiah első számait hallgatva úgy tűnik: visszasírhatjuk ezt a korszakot, vagy végleg elfelejthetjük mindkét együttest.

sepu

Mert a lemez teljesen jellegtelenül kezdődik, egy túlságosan melodramatikus bevezető lassú számmal és egy olyan második dallal, amiből komolyabb fenyegetések árán sem tudna egyetlen másodpercet sem visszaidézni az ember. Aztán a harmadik számban, az amúgy is emlékezetes perkás témával kezdődő Phantom Selfben egyszer csak elhangzik egy hátborzongatóan jó vonós – csellós? brácsás? – szóló az egyik verze alatt, és az ember végre elkezd odafigyelni, hogy mit is hallgat. És innentől így épül fel az egész lemez is: több számban is egészen mesterien használják a klasszikus hangszereket, tökéletes elegyet hozva létre Andreas Kisser gitárjátékával és a totál ismeretlen, de nagyon fantáziadúsan játszó Eloy Casagrande dobjaival meg Paulo Jr. basszusával, nem is beszélve Green egyedien öblös, bivalyerős hangjáról, az ezek közötti helyeket meg példaszerűen jellegtelen töltelékszámok töltik ki. A Machine Messiah a klasszikus zene nélkül egy teljesen felejthető tucatmetal lemez lenne, ha viszont minden dalban ugyanolyan jól használnák ezt is, mint mondjuk a Sworn Oathban, egy istenverte mestermű született volna. (Kovács Bálint)

Óriás: Minden villany ég (8/10)

"Tudom, hogy fel kéne nőni" - énekli Egyedi Peti az új Óriás-album nyitódalában, és az a refrén egyszerre hat sokkolóan és üdítően. Olyan 5-8 év korkülönbséget tippelek kettőnk között, és pont ezért annyira szórakoztató hallani, hogy a felnövés misztikuma nem csak engem, de még a nálam idősebbeket mennyire furcsán érinti a 21. században.

A franc tudja, hogy az Óriásnak tényleg fel kell-e nőni, mert a Minden villany ég talán az eddigi életművük legérettebb, legkomolyabb produkciója, mégsem érezni rajta azt a kínlódós öregedést, ami minden olyan zenekarnál meg szokott mutatkozni, ami eléri azt a fránya 10. jubileumot. Pedig tényleg van itt bőven komfortzónából kibillegés, például rögtön a második szám úgy kezdődik, mintha csak Egyedi egy Lotfi Begi-kollaborációra készülne a Rádió 1-en, hogy aztán EDM-es puffogás helyett fúvósok (!) jöjjenek, és adjanak már-már pofátlanul stadionrock hangulatot a dalnak.

Mielőtt még bárki pánikrohamot kapna, nem, az Óriás nem lett a következő Imagine Dragons, egyszerűen csak érezni a dalokon azt, amit nekünk is mondta az album premierjénél, hogy itt most nem a tagok határozták meg a lemez hangulatát hanem a dalok. Ez egy alapvetően klasszikus rockzenekari felállásnál elég fontos tud lenni, mégha a sztóneres gitártémák meg a halk-hangos-halk-hangos örökké nyertes taktika még mindig nagyon érződik a számokon. A kulcs a kis apró elrejtett hangokon van, mint a Soha ne menj visszában hallható furulya (fuvola? vagy mi ez egyáltalán?!), amiről most sem vagyok meggyőzve, hogy nem csak behaluzom magamnak.

Állati izgalmas darabjai szedni egyes számokat, de nem is ez a legjobb, hanem az, hogy az ilyen albumokra lehet lelkesen mutogatni két kézzel, hogy na, nesztek, ti angolszász majmoló majomparádék, lehet ám baromi jó magyar szöveget írni, csak némi tehetség/tudás/szorgalom kell hozzá. Pont ezért nekem a már nagyon káoszba forduló számok, mint a Dühös víz vagy a Csak az ég annyira nem is tetszik, de hát ez mindössze kettő a tízből. Bezzeg a Fény, ami talán a legfurcsább dal az egész lemezen, ha nem az összes eddigi Óriás-dal közül a furcsa duplavokállal, háttérkórussal és a nehezen dekódolható üzenettel. Ha én most egy 16 éves rajzszakos lennék, tuti erre a dalra próbálnék ki mindenféle szereket, hogy aztán ettől inspirálva fessem meg a rövidke kis életem első remekművét. Oké, zárószámnak rakni egy ennyire tipikus zárószám hangulatú dalt (Szólj, ha fáj) kicsit könnyű húzás, a xilofon (xilofon vajon? túl sok a hangszer!) meg egyenesen szemétség, de azt is hozzá kell tenni, hogy egy ennyire komplex, átgondolt, egyáltalán nem szimpla rocklemezt nem is lehet úgy lezárni, hogy az ember ne adjon neki egy klasszikus ívet. Január van még csak, de meg is jött az idei egyik kedvenc magyar rocklemezem. (sajó)

Mary Popkids: All You Can Keep (6/10)

A Mary Popkids felbukkanása óta nagyjából valid kérdés, hogy most akkor ez egy rendes zenekar, vagy inkább egy ügyes reklámtermék, ami tud zenélni. Az első nagylemezüknél kicsit utóbbi volt az érzés, mert hiába tök jó sláger például a Nightdrive, ha közben a számok túlnyomó többsége ugyanaz a Chic-gitáros téma, amit az átkozott Get Lucky jó két évre visszahozott a köztudatba.

Jó hír, hogy az All You Can Keep százszor kreatívabb, mint az első Mary Popkids-album. Rossz hír, hogy nincs igazán a Nightdrive-hoz fogható instant sláger, sőt, nagyon egy olyan dal sem, ami a sokadik hallgatás után megmaradna bennem. Szó se róla, Kamau Makumi énekesként sokkal bátrabb, de közben mégsem annyira átütő, hogy igazán nagy lendületet vigyen a számokba. Nagyon kis kényelmesen el lehet hallgatni az egész lemezt akár ötször-hatszor is egymás után úgy, hogy semmi más ne tűnjön ki erősen a nyilvánvaló Beatles: Norvegian Wood-nyúláson (ez az album címadó dala) kívül.

Ez az album tök jó példa arra, hogy Mary Popkids több, mint fülbemászó McDonald's-reklám, de közben azt is érezni, hogy ehhez a neo-soulos, új R&B-s vonalhoz bizony korlátok jelent egy ekkora zenekar, és lehet ezek az ötletek százszor erősebbek akkor, ha egy darab producer rakja őket össze számítógéppel. Erre jó példa a Sky Ladder, ami kifejezetten dögösen kezd, de aztán valahol a közepén mintha kiveszne az a húzás, ami belökte a dalt a legelején. De ugyanezt érzem a Wildcard vagy a Revolution esetében is. Az agy abszolút megvan mindegyik dalhoz, kicsit a szívet hiányolom végig. (sajó)

Junkies: Buli Volt, Buli Van, Buli lesz (5/10)

A Junkies nemrég volt húsz éves, és ezt az életkort nagyon szimpatikusan kezelték: a Félelem és reszketés Budapesten egy laza, ötletes szövegekkel teli, lendületes szomszédsrác-rocklemez volt nem különösebben eredeti, de élvezetes zenével. A lazaság megmaradt idénre is, de annyira, hogy a Buli Volt, Buli Van, Buli lesz majdnem szét is esik tőle. A legutóbbi album dalai, ha nem is voltak már olyan tökösek, mint a kultlemezeken, de jól körbejárták azt az állapotot, amikor az egykori lázadó rocker már levágta a haját, és már nem akar minden este új csajt felszedni, mert jól elvan otthon, vagy a régi haverokkal.

Az új lemez dalaiból viszont már nem áll össze egységes világ, mert vagy nem lépnek túl a sokat hallott témák újítani nem tudó felemlegetésén, vagy semmitmondóak, vagy olyan hülyeségek, mint a kontextus ismerete nélkül teljesen érthetetlen - szó szerint - baromság, a Rock and roll és tehén (ami egyébként egy kis falusi rockfesztivál himnusza). A zene meg továbbra is távol áll az újító szándéktól, de most már annyi izgalom sincs benne, mint legutóbb. Abszolút hallgatható, egyszerű rocklemez ez, csak nincs benne semmi olyan plusz, ami ezernyi másik lemezben megvan, és ami miatt az ember pont ezt és csakis ezt akarná újra feltenni. (Kovács Bálint)

Carson Coma: Cavepaintings (6/10)

Ez az EP a bizonyíték arra, hogy lassan olyan a mostani feltörekvő magyar zenekaroknak a neo-pszchedelikus rock, mint 10 éve volt a brit indie. Ahogy ilyenkor lenni szokott, a sokadik hullámnál már kicsit kezd egysíkúvá válni a műfaj, és kicsit ez a bajom ezzel a négy számmal is.

carson

Az egyébként nagyon fiatal zenekar tökéletesen megtanult minden torzítást, hajlítást, és más fogást, amitől modern lehet egy mai psych rock zenekar, de ezen kívül még nem igazán érzek semmi újat, amit ne lehetett volna már itthon is hallani az elmúlt 2-3 évben. Ettől még nincs szívem mindössze 5 pontot adni, mert egyébként ez egy elég jó alap ahhoz, hogy mondjuk egy nagylemeznél már előjöjjenek azok az ötletek, amik megkülönböztetik a Carson Comát a többi hozzájuk hasonló zenekartól. Kezdésnek ez még elmegy, és tessék csak folytatni, de legközelebb az alapok tökéletes visszaadása már kevés lesz. (sajó)

Foxygen: Hang (5,5/10)

Az eszem megállt, úgy küldte el a héten a bánatba a Drowned In Sound a magyar származású Jonathan Rado és társa, Sam France zenekarát, a Foxygent. "Tudod, amikor megpróbálsz tanácsot kérni az ismerőseidtől a Facebookon, de kizárólag önelégült faszfejek reagálnak a bölcselkedő hülyeségeikkel. Dióhéjban ez a Foxygen" – írták, és még azt is hozzátették, hogy igazán jó lenne, ha Rado és France végre kihúznák a fejüket a saját seggükből, mert az albumot hallva ott tartják éppen. Annyira azért persze nem borzasztó a kaliforniai duó legújabb lemeze, mint amennyire a Drowned In Sound lehúzta (a számok szerelmeseinek: 2, azaz kettő, pont a tízből), de azért tényleg nem könnyű eset. Pedig a Follow the Leader című nyitószám, meg a korábbi albumaik, után izgatottan vetettem rá magam én is, de hamar elszállt a lelkesedésem.

Pedig ez a nagyzenekaros, hol Broadway-darabokat idéző, hol Meat Loaf-i magasságokba törő hangzás igazán jó, mármint szórakoztató, iránynak tűnt – én legalábbis őszintén bírom az ilyesmit. Rado és France egész konkrétan egy több mint negyven fős szimfonikus zenekart toborzott maguk mellé, szóval tényleg nem aprózták el a dolgokat. Mondjuk szerintem sokkal jobban járt volna mindenki, ha legalább kicsit elaprózzák, mert a Hang sokszor tényleg olyan, mint a fent emlegetett, rettenetes embertípus: kis mennyiségben még talán megmosolyogtatónak és szórakoztatónak találjuk, de fél óra alatt azért rettenetesen le tudja fárasztani az embert, és legszívesebben menekülne előle, amerre tud vagy lát. Őszintén szólva ezt tettem én is: az első hallgatásnál egy ponton azt vettem észre, hogy a Hang már az üres szobának szól csupán, mert hirtelen fontosabbnak tűnt még egy mosogatás is, mint hogy a társaságában maradjak. Ez azért nem túl jó jel, de azóta már szokjuk/szokogatjuk egymást. Egyelőre fogalmam sincs, ér-e ennyit ez az egész. (kovács d.)

The Vernal: Short Talks (6,5/10)

Azt hiszem, a tavalyi Dürer kertes Basement-koncert első zenekaraként láttam az esztergomi The Vernalt, akiket saját bevallásuk szerint boldoggá tesz, ha szomorú számokat játszanak. És ez így is van jól, azt hiszem most egyébként is pont a negyedik hullámnál tart az emo, ami a kifestett, vasalt hajú, terpeszállásban guggolgató szar deathcore gyors elérdektelenedésével ismét megjelent hatásként egy csomó hardcore, indie és poppunk bandánál.

A Vernal is ez a vonal (a Basement például tökéletes kiindulás), de egy picit még azért érezni, hogy billeg itt-ott a produkció. A mindössze három számon hallani, hogy bizony a éneklős, nem üvöltős ének eléggé hamiskás, ez különösen igaz a Secret Spot című számra. Közben viszont az van, hogy állati jól áll mindegyik dalban, amikor az ének végre teli torokból kiabál, különösen az említett Secret Spot végén. Baromi furcsa, hogy ez a dal mennyire nem ül nálam, aztán az utolsó 20 másodpercnél meg kiráz a hideg. Ugyanez igaz a Hallucinationre is, ami talán a legjobb szám a három közül, különösen a végére hagyott közös, rekedtes csordaénekkel. Biztos vagyok benne, hogy a következő lemez, amit a Vernal csinál baromi jó lesz, mert talán tényleg csak gyakorlás meg kis rutin kérdése az a pár hiba, ami picit zavart, de ezen kívül iszonyat boldog vagyok, hogy végre kicsit én is szomorú lehetek egy magyar zenekartól. (sajó)

Ne maradjon le semmiről!



  • Tippek
  • Bankszámla