Végre besütött a nap a hálószobába

Az megvan, hogy az üvöltő rockzene segíthet abban, hogy szép, nagyra nőtt paradicsomokat nevelgessünk? A Japandroids új lemeze ettől még nem feltétlenül lesz a kertbarátok kedvence, de biztosan megtalálja a közönségét. A kanadai duón kívül két másik olyan zenekarról is írtunk, amelyek korábban emlékezetes koncerteket adtak Magyarországon: az Xx-et a szigetes koncerten zártuk a szívünkbe, az Austra pedig már kétszer nyűgözte le a budapesti közönséget.

The xx: I See You (8/10)

Amikor a The xx az első albumot írta, még fogalma sem volt az együttesnek a világsikerről, a Coexist készítése viszont mentsvárat jelentett a hirtelen jött népszerűség és az ezzel együtt járó világkörüli turné után. Az összképet nézve a Coexist nem jelentett nagy előrelépést az első albumhoz képest, az I See You-val viszont sikerült újítani legalábbis amíg annyiban, hogy amíg a második albumuk számai kicsit összefolytak, a friss lemez 10 száma már az első hangokból beazonosítható. 

Jamie xx most a szólóalbumához hasonlóan bátran nyúlkált nagyon drága hangminták után, Croft és Sim dalszövegei továbbra is a szerelemmel, a boldogsággal és az önbizalomhiánnyal foglalkoznak. Még úgy is, hogy ennek az albumnak a számai már simán szólnak egy fesztivál nagyszínpadának közönségéhez. Nemcsak szövegben, hanem hangzásban is.

Az I See You gyengébb pillanatai abból jönnek, hogy nem sikerül egyszerre két lovat megülni, van olyan, aminek sikerül (Hold On), van ami meg olyan, mintha alákevertek volna egy messziről szóló EDM-koncertet (A Violent Noise), de így is dícséretes, hogy sikerült beengedniük a napfényt a hálószobába, amiben ők hárman, fekete gúnyában üldögéltek. (fega)

Austra: Future Politics (5/10)

A lett származású, de kanadai születésű Katie Stelmanis elektropop-zenekara eddig két lemezt jelentetett meg: a hat évvel ezelőtti bemutatkozás erőteljes és hideg alapokat párosított Stelmanis áriázó énekéhez, remek számokkal, a második, élőbb hangzásra törekedő Olympia már kevésbé sikerült jól. Azóta az Austra Budapesten is járt, szuper hangulatú koncertet adott, most meg egy politikusabb, közéletre reagáló lemezzel tért vissza, a zenében pedig a minimalizmus az egyértelmű irány. De hogy ez jó-e, az már nem ilyen egyértelmű, sőt: az első albumon még olyan nyilvánvaló popérzékenység itt már alig van csak jelen (még leginkább a címadó számban), és sajnos nem is túl változatos a lemez, úgyhogy a szövegekre ritkán van miért odafigyelni. Ettől még aki szereti az Austrát - a koncerten például nehéz lett volna nem imádni Stelmanist -, ezen az albumon is találhat kedvére való dalokat, de sajnos egyben, albumként elég egysíkú, és a Feel It Break ígéretéhez képest pláne csalódás. (inkei)

Japandroids: Near to the Wild Heart of Life (7,5/10)

Valamikor a csodálatos kilencvenes években olvastam egy cikket a Donald Kacsa magazinban (máig őrzöm a számot!), ami arról szólt, hogy tudósok bebizonyították: a rockzene kedvező hatással van a paradicsomok növekedésére. Akkor ugyan még teljesen összezavarodtam az információtól, mára azonban szent meggyőződésem, hogy a rock nemcsak a paradicsomoknak kedvez, hanem az emberek lelkére is jótékony hatással van. Erre tök jó példa mondjuk a Japandroids munkássága, szerintem egy kicsit mindenki nemesebb jellemmé vált, aki a vancouveri duót valaha hallgatta. Pedig Brian King és David Prowse nem talált fel semmi különlegeset, csak megmutatta, hogy mi mindenre képes együtt egy dob és egy gitár, meg némi ó-ózás. Már a 2009-es debütálás, a Post-Nothing is baromi ígéretes volt, a Japandroids azonban a 2012-es Celebration Rockra szinte tökéletesre fejlesztette a hangzását, az albumot a Rolling Stone például minden idők tíz legkúlabb nyári lemeze közé is beválogatta, koncerteztek vele nem keveset (Budapestre is eljöttek vele), aztán hosszú éveken át semmi hírt nem adtak magukról. A Near to the Wild Heart of Life öt évvel a remek második album után jelent meg, és finoman fogalmazva sem változtatott sokat a recepten: a Hüsker Düt és a Replacementset idéző punkos lendület vegyül a faterrockkal, simán kihallani a Tom Petty és Bruce Springsteen iránti tiszteletet, de még egy jó nagy adag Goo Goo Dollst is kapunk, amiből aztán olyan epikus rockhimnuszok állnak össze, hogy hülye lenne bárki is változtatni ezen. Az új albumot hallva a Japandroids nem is nagyon próbálkozott ezzel, és milyen bölcsen tették ezt, istenem, így újra gyönyörűre dagadhatnak a paradicsomok meg a férfilelkek! (kovács d.)