Ed Sheeran semmit sem bízott a véletlenre

Elég erős időszakon van túl a lemezpiac, ezért ideje volt elővenni ismét A hét lemezét, hogy megnézzük, miket érdemes mostanság lecsekkolni. Ilyen például Ryan Adams, a Temples, Ed Sheeran vagy a Szabó Benedek vagy a Galaxisok új albuma, de a modern jazzőrülteknek feltétlenül érdemes egy próbát tenni Thundercattel is. Hiphop fronton viszont elkeserítő a helyzet, a brit grime herceg, Stormzy bemutatkozása elég gyenge lett, Future-t pedig lassan nem lehet megkülönböztetni az átlagtól.

Ed Sheeran: ÷ (Divide) (10/7)

Ed Sheeran mindössze néhány hete töltötte be a 26. életévét és nem is olyan régen lett állandó szereplője a slágerlistáknak, mégis valahol meglepő, hogy még csak a harmadik nagylemezével rukkolt elő idén márciusban. Egy kisebb szünetet leszámítva 2012-től szinte folyamatosan jelen van a toplistákon, mert olyan, főleg gitárra épülő, slágereket tud írni, amik nehezen kopnak ki a kereskedelmi rádiók játszási listáiból. A Thinking Out Loud, a The A Team vagy a Sing a hazai rádiókban is rengeteget pörgött, az európai vagy amerikai listákon való jó szereplésekről nem is beszélve. Ehhez jön még hozzá, hogy a tavalyi év egyik legnagyobb slágere is hozzá köthető, hiszen eredetileg ehhez az albumhoz írta a Love Yourselfet, de azzal végül Justin Bieber aratta le a babérokat. 

Úgy tűnik, hogy Sheeran jelenleg tökéletesen érzi, hogy mi kell az embereknek, nem véletlen, hogy mikor megjelent az első két single a ÷ (Divide) névre keresztelt albumáról, akkor ő lett az első énekes az amerikai slágerlista történetében, aki egyszerre két számmal is a legjobb 10 között tudott kezdeni. (A Spotify 24 órás rekordról nem is beszélve.) A Shape Of You tényleg egy kifogástalan rádiós sláger lett, szexi dalszöveggel és azzal az elektronikával megbolondított csalafinta zenével, ami már a Love Yourself sikerében is vastagon benne volt. Ezután lehetett abban bízni, hogy az új albumon Sheeran csúcsra járatja ezt a stílust és a végeredmény markánsabb előrelépést jelent az első két lemezhez képest. 

Ehhez képest a  ÷ (Divide) dalainak stílusa igen szerteágazó, de például rögtön a legelső dal, az Eraser vagy a Hearts Don’t Break Around Anymore pontosan azok az akusztikus gitárra épülő balladák, amik már az első albumot is dominálták. Persze a felépítésük egy fokkal komplexebb, de nem hoznak annyi újat, hogy igazán frissnek érezzük őket néhány hallgatás után. A számok szövegének többsége nőkről és szerelemről szól, ezért is tud például a Castle On The Hill üdítően hatni, mert az legalább a szülőhelyéhez címzett óda, amivel zeneileg szintén nem hagyja el túlságosan a komfortzónáját, de legalább az egész grandiózusabbak hangzik, mint egy átlagos Ed Sheeran dal. Ezen végre lehet érezni, hogy már úgy írta, hogy sok tízezer ember előtt fogja majd mindig eljátszani és egy kevés stadion rockos beütést is kapott. A rendhagyóbb számok közé tartozik még a spanyol szöveggel megspékelt, egyébként kicsit bugyután boldog, Barcelona című szerzemény, de ezt is inkább a különlegessége miatt jut eszembe kiemelni és nem azért, mert annyira jól sikerült volna. Összességében azt lehet mondani az albumról, hogy Sheeran nem akart felesleges kockázatot vállalni és azon sem törte magát, hogy teleírja rádióslágerekkel a lemezt. Azt folytatta, amit az évtized elején elkezdett, ezzel pedig egyelőre könnyen tudja tartani magát a legnagyobb sztárok között. Meglátjuk, hogy meddig érzi ennyire a közízlést és meddig lesz elég a közönség számára ez a jól körülhatárolt stílus.

Stormzy: Gang Signs & Prayers (4/10)

Mint a grime következő üdvöskéje, Stormzy első rendes stúdióalbuma elég nagy elvárásokkal került ki. A tipikusan brit grime tényleg csak pár lépésre van attól, hogy egyszer talán akkora figyelmet kaphasson, mint mondjuk most az atlantai trap. Skeptának ez nagyjából sikerül, és Stormzyról írják még sok helyen, hogy hasonló utat járhat be. Ehhez képest az első nagylemeze egy kiábrándítóan fantáziátlan, súlytalan, keményen identitászavaros katyvasz, tele értelmezhetetlenül egyszerű popdalokkal és alig egy-két ötletesebb grime keménykedéssel. Pedig kifejezetten izgalmasan kezdődik, egy kicsit amerikaibb keménykedéssel, utána egy iszonyat jó dobképletű 2-stepes döngetéssel és egy újabb grime dallal, hogy aztán az egész teljesen elcsesződjön. Stormzynak nem, hogy nem áll jól, de egyenesen nevetségesek a gospeles, soulos, R&B-s próbálkozásai arról nem is beszélve, hogy szinte az összes vendégelőadót rosszul kitalált dalokhoz használja. Annyira nem érzi, hogy a Blinded By Your Grace-t kétszer is megcsinálta, de mindkétszer felháborítóan rosszul nyúl a gospelhez, és érezhetően full idegen tőle. Hiába van itt egy Shut Up, ami egy abszolút grime himnusz, Stormzy képtelen Skepta nyomába érni, akinek tavaly sikerül a saját receptjét tökélyre fejleszteni úgy, hogy nem hiányzott abból a lemezből a frissesség. Hiába hallani, hogy alapvetően Stormzy flow-ja zseniális, ha nem raknak alá izgalmas dobtémákat, akkor egyszerűen elhal a középszerűségben. Lehet, hogy egy tök ismeretlen arcnál ez egy tisztességes közeli bemutatkozás lenne, de az egyik leghájpoltabb brit MC-től bizony ez vérszegény nagyon. (sajó)

Thundercat: Drunk (7/10)

Stephen Bruner valahol egy egészen csodálatos ember. Karrierjét még a Suicidal Tendencies basszerosaként kezdte, ennek ellenére ma már sikerült a modern fúziós jazz egyik emblematikus figurájává válnia. Elég megnézni az eddigi együttműködéseit, Flying Lotustól Kendrick Lamaron át Erykah Baduig egy sor, egymáshoz még csak nem is szorosan kötődő előadó kiemelkedően jó albumán volt kreatív agy a háttérben, hogy közben a saját kis szólókarrierjén keresztül visszahozza a divatba a jazz olyan haverokkal, mint az említett FlyLo vagy Kamasi Washington. Thundercat egy fantasztikus basszusgitáros, aki képes halál dögössé tenni a hangszerét ezen a lemezen is, mint például az acd jazz/bebop határán rapid tempóban egyensúlyozó Uh Uh vagy az egészen krézi Tokyo, ahol teljesen előbújik Thundercat nagyon nerd személyisége. Dragon Ball, Captain Planet, egy rakás internetes szleng, ha az emberek elkezd figyelni, azon kapja magát, hogy ismerős jazztémákra valaki képes nonstop popkult hivatkozásokat énekelni, amitől kicsit komolyan vehetetlenné válik az egész, mégis könnyebb befogadni. Sajnos egy hatalmas baj viszont van a Drunkkal. Thundercat nem igazán egy énekesi zseni, ezért már 4-5 dal után fárasztóvá és kevésbé viccessé válik, hogy tok ugyanabban a hangszínben és stílusban kornyikál végig, amíg kis adagban még szórakoztató is, nagy adagban viszont kevés közreműködővel folyamatosan akadályozza a lemez alapvetően szép ívét. Ez annyira rányomja a bélyegét a számokra, hogy esküszöm érdemesebb ezt shuffle-ben hallgatni vagy kiemelni 4-5 jobb dalt, mert hiába zseni a csávó, ennyire egysíkú hangszínnel még a fúziós jazzt sem lehet könnyen eladni.(sajó)

Temples: Volcano (8/10)

A nagy psych rock revival közepén a lehető legjobb időben érkezett meg három éve a Temples bemutatkozó nagylemeze, amivel az egyik legígéretesebb új brit zenekarként kezdték kezelni őket. Nem véletlenül, a Sun Structures egy meglepően magával ragadó album annak ellenére, hogy a zene nyilvánvalóan visszanyúlás egészen a Beatles pszichedelikus korszakáig. Jót is tett, hogy három évet kivártak a folytatással, mert közben a pszichedelikus és/vagy shoegaze-es hangzás a mostani gitárzenékben iszonyatosan dominánsá vált, és az egész mára kezd kifulladni. A mostani Volcanóval a Temples úgy tűnik nem akar egy picit sem áramvonalasítani magán, sőt, néha olyan szintekig mennek vissza, mintha valami fantasy világban írnának zenét az erdei elfeknek. Totálisan meseszerű az egész album köszönhetően a néha már viccesnek ható szintihangokkal és erősen túlzásba eső vonósok vagy fúvósok használatától. Ha most először hallanék erről a zenekarról, eszembe sem jutna, hogy ez alapvetően egy feszes rockzenekar, hanem valami kiélt veterán zenészek összegyűjtött filmzenéi különböző mesékhez, fantasykhoz, videojátékokhoz. Pont annyi szintipop van benne, hogy ne menjen el túlzásba, de pont annyira tolja háttérbe a gitárt, hogy kényelmesen el lehessen merülni a szándékosan túlzásba eső számaikba is. Nagyon jól írja az NME, hogy más hasonszőrű bandákhoz képest, mint az MGMT vagy a Tame Impala, a Templesnél sokkal több személyiséget lehet érezni a dalokban, mint a mostani nagyon menő, lekarcsúsított és dobgépezett pszichedelikus rockban. Oké, egyeseknek iszonyat fárasztó lehet az egész, és nincsenek is olyan azonnal magával rántó, feszes számok, mint a Sun Structuresön, cserébe jóval többet ad, ha az emberek szép figyelmesen többször is végig megy a számokon. Meglepően klassz, humoros, kreatív elemeket lehet találni egyenletesen minden számon, ha az embernek van türelme átengedni magát az egésznek. (sajó)

Future: HNDRXX (3/10)

Mióta az atlantai hiphop az alapvetés, azóta Future mondhatni megkerülhetetlen. Pláne úgy, hogy pár havonta kihoz egy albumot, mixtape-et, kislemezt, valamit mindig. Már egy ideje teljesen elvesztettem a fonalat, és most látom, hogy Future-nek sikerült két hét alatt két stúdióalbumot is kirakni, ezzel is alátámasztva, hogy az internet óta feleslegessé vált az eddigi rendszer. Őszintén szólva én is csak véletlenszerűen lettem kíváncsi arra, hogy amúgy Future, aki minden ötödik mai slágerben benne van így vagy úgy, mégis milyen albumot csinál, ha két héttel ezelőtt hozta ki az előzőt. Pont olyat, mint bármi, amit az ember tőle hallott. Döngölős, autóhifire optimalizált, nem túl bonyolult déli hiphop, kellően egyszerű szövegekkel, rengeteg autotune-nal, de nulla, konkrétan nulla egyediség. Őszintén szólva még azt a két vendégelőadót (The Weeknd, Rihanna) sem tudom felidezni, akik legalább valamit mást hoznak a lemezen, annyira jellegtelen, egykaptafa, nevetségesen átlagos az egész. Lehet, hogy Future az egyik úttörője ennek az egésznek, de most ott tartunk, hogy a rengeteg kópia miatt a saját munkája is kezd állati unalmas lenni.

Ryan Adams: Prisoner (8,5/10)

Ryan Adams 2015-ben adta ki a Taylor Swift-feldolgozásokat tartalmazó lemezét, és már akkor leszögezte, hogy soha többé nem fog ilyesmit csinálni. Ez ugyanez az év volt, amikor közel hat év után (plusz két év járás) elvált feleségétől, Mandy Moore színésznőtől (aki szerepelt például a Neveletlen hercegnőben, illetve ő volt Rapunzel eredeti hangja az Aranyhaj és a nagy gubancban). A házasság vége ráadásul épp aznap vált hivatalossá, amikor meghalt az egyik régi barátja, úgyhogy rendesen kapta a pofonokat az élettől. Adams aztán több interjúban is elmondta, hogy a válás magánemberként ugyan megviselte (még szép, és ez a lemezen is hallatszik), alkotóként viszont hihetetlenül felszabadította, és állítólag annyira jól érezte magát a stúdióban, mint már nagyon régen. Adams, amikor erről beszélt, általában azt is hozzátette, hogy a lemez címével nem arra akart utalni, hogy a házasság rabság lenne, sokkal inkább arra, hogy a saját vágyaink foglyai vagyunk, és én pont ezt a tiszta gondolkodást szeretem annyira Adams dolgaiban. Soha nem akar túl nagyot mondani, amit viszont mond, az mindig őszinte és egyértelmű. A zenész egyébként nem először töri össze a szívünket, már a legelső szólóalbuma, a Heartbreaker is egy szakításának állított emléket (Amy Lombardival mentek szét akkoriban). A Prisoner viszont nem szakítós, hanem válós lemez, ami 17 évvel a Heartbreaker után jött ki, vagyis már bőven nem a 25 éves Adamst halljuk, hanem a negyvenes éveiben járót, aki már van annyira tapasztalt, hogy tudja: ha még tovább sóvárog és vágyakozik, abba rövidesen belerokkan, ahogy a Shiver And Shake-ben is énekli. És mennyire szép már az is, ahogy az album lezárásakor azt ismételgeti, hogy “We disappear, we disappear”, aztán felsejlik néhány női nevetés, és szép lassan elhalkul a lemez. Vannak megunhatatlan válós albumok, például a Blood on the Tracks Bob Dylantől (ezért Adams is bevallottan rajong), a Rumours a Fleetwood Mactől, vagy az Only the Lonely Frank Sinatrától, és most Ryan Adams is felsorakozott szépen mögéjük a Prisonerrel. (kovács d.)

Szabó Benedek és a Galaxisok: Focipályákon sétálsz át éjszaka (8/10)

A 2013-as első nagylemez óta stabilan jön új album Szabó Benedektől minden második évben, ebbe a mintába illik bele a mostani is. Az eddigi lemezekeket nem véletlenül jellemezték úgy, hogy generációs albumok, hiszen Szabó Benedek azon kevés magyar énekes-dalszerzők egyike, aki magyarul képes kifejezetten jó eltalálni a mostani huszonévesek, későn érő harmincasok lelki világát úgy, hogy mindenféle erőltetetten elvont, átvitt értelmű zagyvaságok helyett bárki számára közérthető módon dolgozza fel ennek a korosztálynak a problémáit. A Focipályákon sétálsz át éjszaka folytatja ezt a szép hagyományt, miközben összejött ismét 3-4 olyan dal, ami egy jóval egészségesebb zenei kultúrájú országban bőven rádiós sláger lehetne. A Soha sem veszi fel, a Boldoggá akarlak tenni, a Fehér földek mind iszonyatosan jó, tök egyszerű. mégis nagyon hatásos számok, amiknek a szövegét pár hallgatás után gond nélkül lehet dúdolgatni. Oké, az album le sem tagadhatná hangulatában a pestiségét, ezért biztosan van egy csomó ember, aki nem tudja annyira magáének érezni, mint mondjuk én, de tényleg annyira kevés magyar zenekar képes izzadság, gagyi szöveg és béna hatásvadászat nélkül jól használni a magyar nyelvet olyan gitárzenéhez, aminek nem járt le a szavatossága a '90-es években, hogy hajlandó vagyok a néhol bénácskán beleerőltetett félmondatokat és lassabb folyású dalokat is megengedni, ha cserébe tényleg két hallgatás után már tudom énekelni magamban, hogy Boldoggá akarlak tenni, de nem tudom hogy kell. (sajó)