Hány dalban lehet összefoglalni egy életet?

A megunhatatlan 69 Love Songs után jónéhány évvel ismét nagy fejszébe vágta a fejszét Stephin Merritt, a Magnetic Fields zsenije, aki ezúttal eddigi élete valamennyi évét egy-egy dalban mesélte el, a végeredmény pedig egészen csodás lett. Shane Embury, a Napalm Death basszusgitárosa is hatalmasat darál a Lock Up nevű zenekarával, a már több mint negyven éves Feelies pedig tényleg olyan, mint egy piramis, egyszerűen nem tudja kikezdeni az idő. Három szuper lemez (és semmi fikázás) a Hét lemezében.

The Magnetic Fields: 50 Song Memoir (9/10)

Stephin Merrittnek, a Magnetic Fields agyának sosem kellett átmenni a szomszédba egy jó művészi koncepcióért, de a torzítás (Distortion), az akusztikus hangszerek (i) mellett a csúcsteljesítménye mindig is az lesz, amikor egy triplalemezen megjelentetett 69 szerelmesdalt (69 Love Songs, értelemszerűen). Merrittnek nemhogy a szomszédig, de a saját gardróbszekrényéig kell mennie a tehetségért (szó szerint: aki látta a Strange Powers című dokumentumfilmet, az tudja, hogy a zenekarvezető otthon tárol egy csomó krézi hangszert), gyakorlatilag ő a kilencvenes-kétezres-kétezertizes évek Cole Porterje, aki csak úgy heccből, egy kávé mellett megír olyan egyszerűnek tűnő dalszövegeket, amik pokolian viccesek, meghatóak, és általában nagyon szórakoztatóak. Most, Merritt az ötvenedik születésnapjára meg talált magának megint egy olyan koncepciót, ami tisztára röhejes lenne, ha nem sikerült volna ilyen tökéletesen: életének mindegyik évére írt egy dalt, és ebből született meg a 50 Song Memoir.

Hogy lehet itt két bekezdésben összefoglalni egy életet, amit már összefoglaltak 50 dalban? Megmondom, sehogy. A 50 Song Memoir olyan, mintha valakinek az önéletrajzát olvasgatnánk dal formában, de Merritt élete mellet végigszaladna a popzene történelmén is, a hatvanas évek pszichedelikus popjától a szintipopon át az indie pop kétezres évekbeli áttöréséig. Olyan, mintha egy Magnetic Fields besztof lenne, azzal a különbséggel, hogy ezeket a dalokat soha nem hallottuk. Hasonlókat igen, végülis Merritt zenekara 26 éve van pályán.

De ezek a dalok miről is szólnak? Hát az életről, nyilván. Sorolom: arról, hogy Merritt rájön, van tehetsége az íráshoz ('71 I Think I'll Make Another World). Hogy mindenki próbálta elrettenteni a rockzenétől ('79 Rock'n'Roll Will Ruin Your Life). Milyen volt eljárni a nyolcvanas években bulizni (84 Danceteria!). Hogy a huszas éveinek végére csóró lett ('94 Haven't Got a Penny). És hogy bárcsak több fényképe lenne a fiatalkorából, és azokról, akiket korán elvesztett ('14 I Wish I Had Pictures). Alig van három percnél hosszabb szám, szóval ez az önéletrajz lehet, hogy inkább egy novelláskötet, de egy olyan ember írta, akinél nem sok nagyobb, vitathatatlan zseni van életben a mai popzenében. (klág)

Lock Up: Demonization (10/10)

Iskolás éveim alatt elég hullámzó volt a matek teljesítményem, viszont úgy érzem, hogy még Obádovicséknak is nagy falat lenne kiszámolni, hogy a Napalm Death bőgős Shane Embury hány zenekarban játszik per pillanat. Egy jó példa szemléltetésképpen: a májusi Napalm Death, Brujeira, Lock Up, Power Trip turnén négyből három zenekarban játszani fog. Ezek közül a Lock Up jelentkezett most új lemezzel. 

Az 1998-ban alakult, és némi változáson átment tagság élére már két éve Kevin Sharp került a Brutal Truthból, és már akkor belengettek egy új lemezt, amit végül tavaly év végén vettek fel, és mostanra jelent meg. Nagyon nagy meglepetésekre nem kell számítani, Nick Barker rovábbra is hozza a rettenetes kávédarálást, ami miatt a Dimmu Borgir, vagy a Cradle of Filth is leigazolta annak idején, és az egész lemez pár szellősebb témától eltekintve egy ordenáré nagy darálás, amivel a grindcore-t kedvelőknek nylíván semmi problémája nem lesz. Kevin Sharp talán mintha egy fokkal kevésbé kreatívabban használná a hangját, mint más zenekaraiban, de ez itt a lemez előnyére válik, mert a Demonization-ön már tényleg nehéz bármit hozzáadni a hangszeresekhez, míg a Venomous Conceptben -ami szintén egy Shane Emubry tengernyi zenekara közül-, a punkosabb zenének jól áll a változatos vokál. Gondolkodtam, hogy levonjak egy pontot a monotonitásért, de rájöttem, hogy teljesen mindegy, ha egyforma a lemez, ha jobbnál jobb témák követik egymást az elejétől a végéig. (pándi)

The Feelies: In Between (8/10)

Mindenkinek megvan az a jelenet a Pop, csajok, satöbbi filmváltozatából, ugye, amelyikben Jack Black _vén fing zenének_ nevezi a Belle & Sebastiant, amit a többiek hallgatnak éppen? Kicsit hasonlóan érzem magam, amikor a több mint negyven éves Feelies legújabb lemezéről írok, mert egyszerűen tényleg semmi _fiatalos_ nincsen benne. Elég csak rápillantani a borítóra, a vajszínű háttérre pakolt két hosszú fasorral, aztán ha elindítjuk az albumot, először néhány másodpercnyi tűzropogást és madárcsicsergést hallunk, csak ezután csendülnek fel a címadó dal legelső taktusai, amik ugyanúgy születhettek volna akár a nyolcvanas években is, de nem, hiszen már 2017 van.

Dave Weckerman egyszer azt mondta egy régi interjúban, hogy a Feeliesben lenni nagyjából olyan, mint egy piramisban élni, ahol nemcsak hogy nem változik semmi, de nem is nagyon öregszik senki. Azt hiszem, ez az 1987-es kijelentés harminc évvel később is ugyanúgy megállja a helyét, én pedig ezt az állandóságot tök nagy értéknek tartom, pláne egy ilyen bolond, állandóan rohanó és változó világban. Ha valamelyik korábbi Feelies-lemezhez kellene hasonlítanom, akkor azt mondanám, hogy az In Between talán a zenekar 1986-os második lemezére, a higgadt Good Earthre emlékeztet leginkább (még a borító is azt a vonalat viszi tovább), amit én mondjuk sokkal jobban szeretek, mint a jóval többet hivatkozott, Crazy Rhythms című debütálást. Glenn Mercer két éve is kiadott egy instrumentális szólólemezt Incidental Hum néven (én imádtam!), amin elsősorban azt gyakorolta, hogyan lehet hangulatokat festeni, és az abból áradó nyugodtság a mostani albumon is tök jól hallatszik. Szóval azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy amit a legújabb Feelies-albumon hallunk, az tényleg vén fing zene, de egyáltalán nem degradálóan, hanem a lehető legjobb, legvarázslatosabb értelemben. (kovács d.)