Mi a popzene most? Itt a hétvége, buli, megőrülés, szakítás, szex

Simon Reynolds korunk egyik legnevesebb zenei szakírója: a több mint három évtizede a pályán lévő brit újságíró folyamatosan kommentálja a popzenét és a popkultúrát. Könyvei mindig eseményszámba mennek, legyen szó a rave-kultúráról, a posztpunkról, a glam rockról, vagy éppen arról, hogy a popkultúra megállt a fejlődésben és belefullad a nosztalgiába. Az 53 éves, régóta Los Angelesben élő Reynoldsszal a Tallinn Music Week fesztiválon beszélgettünk az észt fővárosban.

Hat éve jelent meg a Retromania című könyved, melyben arról írtál, hogy a popzenében már mindent megcsináltak,  semmi új nem történt a 21. században, csak a korábbi évtizedek forradalmi újdonságait hasznosították újra. 2017-ben mennyire érzed igaznak a benne leírtakat? 

Szerintem a retró változatlanul velünk van, és meghatározza a kulturális életünket, de ez különösen az évtized első felében volt igaz, akkor tényleg minden retrónak tűnt. Ha volt ennek a retroőrületnek csúcspontja, akkor az a Daft Punk Random Access Memories című lemeze, amin teljesen analóg eszközökkel próbálták újrateremteni azt a hangzást, amely még a digitális forradalom előtt jellemezte a popzenét: olyan lemezeket, mint Michael Jacksontól az Off The Wall, aztán a Chic világa vagy a Fleetwood Mac-féle szoftrock a nyolcvanas évek elejéről. Zenészek is játszottak rajta abból a korszakból, és tényleg nagy durranás is lett, volt rajta egy világsláger, nyert jó pár díjat, Stevie Wonder és Nile Rodgers is fellépett velük a Grammy-gálán, teljes időutazásnak tűnt.

Mára viszont el is felejtettük az egészet, noha volt egy-két nosztalgikus sláger még: a Blurred Lines, ami ugye egy Marvin Gaye-számra hasonlított, aztán Mark Ronson és Bruno Mars közös száma, az Uptown Funk, az újabb retrós előadók közül pedig ott van Meghan Trainor és Rag'n'Bone Man. Sőt, Adele is nevezhető bizonyos fokig retrónak, még ha nem is teljesen. És más területeken is megy még nagyon a retró: sorozatokban, mint a Stranger Things, nagyon itt van a nyolcvanas évek. Viszont mégis úgy érzem, hogy a zenében annyira már nem uralkodik ez, és a sokkal modernebb hangzású dalok vannak többségben.

Erre példát is tudsz mondani?

Amikor néha rádiót hallgatok, akkor tényleg olyan hiphop vagy R&B dalokat hallok, amikről azt gondolom, hogy igen, ez a jövő – vicces, hogy az egyik kedvenc mai előadómat is Future-nek hívják. Frissnek hangzanak ezek a számok, eredetinek, és amikor hallom őket a kocsiban, akkor azt gondolom, hogy igen, ezek tényleg modern számok, 2017-ben ilyennek kell lennie a zenének.

Amikor a könyvet írtam, akkor viszont minden a múltról szólt, még azok az irányzatok vagy előadók is, amiket egyébként kedveltem, mint a chillwave vagy Ariel Pink is mintha csak a nyolcvanas éveket hasznosították volna újra. A múltban turkálás persze még mindig népszerű dolog, de kicsit hátrébb szorult.

Ennyire jó véleményed van a mai mainstream popzenéről?

A gyerekeim miatt a kocsiban folyton a hiphop adókat hallgatjuk odahaza, a Power FM-et és a Real FM-et, vagy a lányom miatt a Top 40 slágerlistát is. Én nem gondolom, hogy ez egy rossz időszak lenne a popzenében, sok érdekes hangzás van, nagyon fülbemászó dalokkal. Problémáim azért vannak, leginkább azzal, hogy nagyon leszűkült a választék, a Top 40-ben alig egy-kétféle stílus hallható csak, régen sokkal több volt. Főleg odahaza Nagy-Britanniában, amikor felnőttem, a hetvenes-nyolcvanas években a slágerlista rengeteg stílus izgalmas keveréke volt: reggae, new wave, vicces novelty dalok, szintipop, ska, heavy metal, a régimódi middle of the road slágerek, és még mindenféle furcsa dolgok is megfértek egymás mellett, most pedig a legtöbb szám ugyanaz a táncos, klubokba való hangzás, R&B-s énekkel és a kötelező rapperrel. Vagyis mindenből egy kicsi, nem is tudom, lehet-e ezt bármilyen stílusnak nevezni?

Ő egy jó példa erre, nem lehet semmivel se azonosítani teljesen. És mintha a Coldplay hatását hallanánk mindenütt a zenében: ez a magas hangú, kicsit megtört, falzett-hatású ének, ahogy Ellie Goulding is énekel, mintha mindenki ugyanazt a sebezhetőséget, törékenységet kommunikálná, mint Chris Martin is tette.

Mintha az utóbbi idők összes nagy slágere ugyanolyan lenne, te is erre célzol?

Igen, erre is, bár a két legutóbbi Justin Bieber-slágert például szerettem. De tény, hogy már a hiphopban is ez a panaszos hangvétel uralkodik, mint a Black Beatles c. Rae Sremmurd-számban, nem a rapzenéhez hagyományosan passzoló érzelmek. Sok unalmas és semmitmondó sláger is van, de ez még nem lenne baj, viszont az, hogy a streaming is beleszámít már a slágerlista-összesítésekben, az pont ráerősít erre a jelenségre. Ezért maradhatnak a legnépszerűbb albumok évekig a listákon, és ezért fordulhat elő, hogy például Ed Sheeran az új lemeze összes számával egyszerre szerepelt a top 20-ban, az ilyen folyamatok a totális egyhangúsághoz vezetnek. Az is különbség, hogy most az összes sláger ugyanarról szól: szerelem, szakítás, párkapcsolati problémák, magány, miközben a new wave-korszakban tényleg a legváltozatosabb témákról születtek slágerek. A Making Plans for Nigelaz XTC-től például arról szól, hogy a szülők az acéliparba küldenék a fiukat dolgozni. Ezt az egészet a Talking Heads More Songs About Buildings and Food (Újabb dalok épületekről és ételekről) lemezcíme kapta el a legjobban, hiszen akkor tényleg újszerű volt, hogy bármiről lehetett popdalt írni, nem csak a szerelemről. Most a popzene tematikájában is leszűkült:

Persze most is van sok jó dalszöveg, csak már nem a rádiókban hallhatjuk őket.

Nemcsak a popzene, de a zenei sajtó és a szerepe is nagyot változott. Ha most lennél fiatal, vajon akkor is zenei újságíró akarnál lenni?

Nehéz kérdés, de az biztos, hogy ez a szakma már nem olyan irigylésre méltó, mint régen volt. Amikor én kezdtem a nyolcvanas években, akkor ehhez egy olyan életstílus társult, ami nagyon sokunknak vonzó volt: együtt lóghattunk a zenekarokkal, laza munkabeosztás volt, ha úgy akartam, éjszaka írtam a cikkeimet, a szerkesztőség tele volt fura figurákkal, akiket nem lehetett volna elképzelni egy normális munkahelyen. A Melody Maker irodája ott volt London közepén, pubokkal és kávézókkal körülvéve, néha olyan arcok jöttek bulizni velünk, mint Joe Strummer a Clashből, jó móka volt tényleg. És persze koncertekre járhattál, megkaptad előre a lemezeket, gyakran elküldtek külföldre, és jártam Svájctól Hollandiától Amerikáig egy rakás helyen, és nem volt főnököd, hogy folyton ugráltasson.

Most meg nagyjából otthon ülsz egész nap, emailen elküldöd a cikkeidet, nem beszélsz senkivel, a szerkesztőségek is kiürültek, nincs meg bennük az a pezsgés, ráadásul már lemezeket se kapsz, hanem jó esetben egy zip fájlt, rosszabb esetben egy stream linket. Ha szerencsés vagy, telefonon csinálhatsz interjút, de már az is gyakrabb emailben, ahol készen kapod a válaszokat, és nincs valódi kapcsolat közted és az interjúalany között, mint amikor valakit meg kell ismerned, meg kell nyerned a bizalmát. Szóval elmúltak azok az idők, amikor ez még egy irigyelt szakma volt, és nagyon megszállott zeneőrültnek kell lennie annak, sok mondanivalóval, akinek még most is ez álmai munkája.

A zenei újságírásnak ahhoz is idomulnia kell, hogy megváltoztak a zenehallgatói szokások?

Nem is tudom. A zenei újságírás egy része a műfaj hat évtizedes múltjával foglalkozik, és amit én csinálok, az is egyre inkább a múltról szól, a pop történetéről, hogyan kapcsolódott a társadalomhoz, és ebben sok lehetőség van még. Például amikor a glam rock történetéről írtam könyvet, abban sokat foglalkoztam azzal, milyen hatással volt a műfaj a mai társadalomra, szóval a múlton keresztül sok minden megérthető a mából is. Tény, hogy a mai előadókkal ugyanez jóval nehezebb: hiába szeretem mondjuk a Vampire Weekendet, nem sok társadalmi jelentősége van. Ma kizárólag az olyan világsztároknál beszélhetünk ilyesmiről, mint Beyoncé vagy Kendrick Lamar, akiknek a fontosságáról százával születnek esszék, a többi előadónál ez mintha megszűnt volna.

 közéleti kérdésekben is megszólal, de kevés ilyen maradt. De ettől meg ott vannak az olyan elhivatott szerzők, mint Adam Harper, aki a vaporwave nevű stílusról írt nagyon komoly munkát. De tény az is, hogy ma már egy sereg más témában - számítógépes játékok vagy a gasztronómia - jelennek meg hasonló írások, mint amelyek régen elsősorban a populáris zenére voltak jellemzők.

Legutóbbi könyved a glam rockról szól, amely a briteknél nagyon népszerű volt a hetvenes évek elején, de külföldön már nem volt ekkora durranás, néhány nagy slágertől eltekintve. Magyarországon például sok egyéb stílus követőkre talált, de igazi glam rock zenekarunk pont nem nagyon volt. Minek tulajdonítod ezt?

Érdekes kérdés. Én úgy látom, hogy néhány észak-európai országban nagyon beütött ez a menetelős glam, mint a Sweet, Gary Glitter, még kicsit talán a Slade is, de tényleg sajátosan brit jelenség volt. Még Amerikában is csak egy-egy nagyvárosban volt népszerű, de összességében nem nagyon, ez csak később változott a KISS-szel. Érdekes összevetni a hetvenes évekbeli brit és amerikai albumlistákat, az utóbbiakat nézve mintha a glam nem is létezett volna, egyedül Bowie tűnik fel ott, de ő is csak a Diamond Dogs után. Amerikában még akkor is az előző generáció brit sztárjai arattak, mint az egykori Beatles-tagok, a Humble Pie, Elton John, Rod Stewart, a Stones, a Led Zeppelin, de az új generáció mintha nem is lett volna. A T. Rexnek is talán egy amerikai slágere volt, miközben Angliában évekig totális őrület volt körülöttük. Később aztán már érezhető volt a glam Amerikában is, és még a nyolcvanas évekbeli hair metal vonal is innét eredeztethető, például a Cum On Feel the Noize című Slade-slágert feldolgozta a Quiet Riot, ami az egész Los Angeles-i glam metal-szcéna egyik alapslágere lett, másrészt a Slade is kapott némi megkésett figyelmet odaát.

A Slade jó példa a zenekarra, ami csak a briteknél volt kirívóan sikeres. Ez miért lehetett szerinted?

Azt ma már kevesen tudják, hogy a glamkorszak legsikeresebb zenekara ők voltak: hat No. 1 slágerrel még a T. Rexet is lekörözték, sokkal népszerűbbek voltak Bowie-nál is, a maguk idejében a Beatleshez hasonlították őket. Az egy nagyon nyomasztó időszak volt Angliában, és a Slade mégis rengeteg örömöt tudott okozni a fiataloknak, kiabálni lehetett a slágereiket, tapsolni és ugrálni rájuk, és a nyomukban csak a pusztítás maradt, a zenekarnak sok pénzébe is került, amit a közönségük összetört a koncerteken. De nem volt ott igazi erőszak, inkább csak iszonyatos energiákat szabadítottak fel. Pozitív zene volt abszolút, amit csináltak, és az is tudatos döntés volt, hogy minél egyszerűbb zenére váltsanak, pedig képzett zenészek voltak, akár progresszív rockot is játszhattak volna. De ebből például Kelet-Európában nem sok látszhatott, mint ahogy Olaszországban vagy Franciaországban sem, ahol sokkal inkább a prog-rock hódított. A glam eleve nagyon eltávolodott már a rock and roll fekete gyökereitől, és nem véletlen, hogy a hollandok vagy a dánok inkább tudtak azonosulni vele, valódi sörivós zene volt.

Említetted a new wave-korszakot: nálunk régen minden, a punkból kinőtt zenét egységesen új hullámnak, new wave-nek neveztek, míg a posztpunk kifejezés csak az utóbbi években szorította ki. Az erről szóló könyvedben hogy döntötted el, hogy mi számít posztpunknak, és mi new wave-nek?

Nyilván nincsenek kőbe vésett határvonalak a kettő között. Én szerettem volna egy teljes fejezetet a klasszikus new wave-nek, mely kifejezés tényleg akkoriban volt nagyon divatos, de később leszűkült a poposabb, könnyedebb, nyakkendős zenekarokra, amelyek a hatvanas éveket idézték, lehetőleg ósdi orgonával. Akár egy újabb teljes könyvet is írhattam volna erről az egész jelenségről, pláne, hogy sok jó zene is született: a Blondie, Lene Lovich, a Squeeze, a Pretenders, a Psychedelic Furs, vagy akár Ian Dury & The Blockheads, amely az egyik kedvenc együttesem, és még sokan másokat sorolnék ide, egy nagyon izgalmas időszakot képviseltek. A posztpunk inkább kísérletezőbb, politikusabb, merészebb, a new wave pedig a poposabb, tradicionálisabb zenekarokra illik, akik kicsit sajátos módon énekeltek megszokott témákról. Ilyen volt még a Boomtown Rats is, amely akkoriban sikeres volt, de mára szinte elfeledett, és a legnagyobb slágerük jellemző módon egy lányról szólt, aki lelőtte az osztálytársait. De a fiatalabbak ma sokkal többet tudnak a posztpunkról, mint a new wave-ről, és különben is nehéz elválasztani a kettőt, hiszen lehet érvelni amellett is, hogy a Talking Heads, a Devo vagy a B-52's is new wave, nem pedig posztpunk, ahogy én hivatkoztam rájuk. Vagy a Jam, azt is nehéz besorolni, és őket ki is hagytam a könyvből, akárcsak a Crass-féle anarchopunkot és az oi-punkot - ezek egyszerűen nem fértek már bele. Jó korszak volt, fantasztikus számokat lehetett akkoriban hallani a rádióban, még ha nem is mindig voltak híresek.

A könyv hiába jó vastag, kimaradt belőle sok korabeli híres zenekar. Van olyan, amit utólag már betennél?

Van néhány zenekar, amit utólag azt gondolom, be kellett volna raknom. Ilyen a Stranglers, akik mindenhonnét kilógtak, nem voltak igazán punkok sem, és a szexista, nőgyűlölő szövegeik miatt is haragudtak rájuk sokan, de rengeteg kísérletező zenét csináltak, és nagyon jellegzetes stílusuk is volt, amiben a basszus volt a legfontosabb hangszer. Kicsit hasonló okból maradt ki az XTC is, valahogy sehová se passzolt a könyvben, önálló fejezetet viszont nem akartam írni róluk sem, ami hiba volt. És a Police, amiért a reggae-vel kísérleteztek, ráadásul a szövegeik is elég nyomottak voltak, nem különböztek annyira a Joy Divisiontől.

Az ilyen jellegű könyvek gyakran túlságosan az angolszász színtérre összpontosítanak csak, pedig például a posztpunk elég erősen jelen volt a kontinensen is.

Na igen, ez is kimaradt, pedig eredetileg terveztem egy-egy külön fejezetet a német, belga, holland posztpunknak, de ez túl nagy téma volt ahhoz. Amikor írtam azt a könyvet, a kiadóm fura módon arra biztatott, hogy legyen a könyv minél hosszabb, ezért akartam egy diszkográfiát azoknak a zenekaroknak, akiket végül kihagytam. Végül ebből egy 22 ezer szavas külön függelék lett, ami végül mégis túl hosszúnak bizonyult, úgyhogy nem került be, de ebben pont szerepeltek ezek a német, belga, holland, sőt, ausztrál és új-zélandi lemezek is. Amúgy még interjúztam is pár német előadóval, mint Gudrun Gut a Malariából, de aztán ezzel leálltam, mert nagyon nehéz volt felkutatni ezeket az embereket, nem is mindegyik beszélt angolul, és jóval kevesebb használható információ van például a Palais Schaumburgról és hasonló zenekarokról, mint a brit kortársaikról, úgyhogy túl nagy munka lett volna. De a DAF és az Einstürzende Neubauten így is befért a könyvbe, ennek örülök. Akár lehetett volna a német színtérből is egy önálló könyv, de azt nem én fogom megírni.