Rihanna és a U2 sem fog az elnyomottak hangján

Pénteken végre megjelent a DAMN., amivel Kendrick Lamar ismét hatalmasat gurított, a jelenlegi talán legizgalmasabb fekete előadó nem véletlenül tudja a rajongói között még Barack Obamát is. Rajta kívül a Hatebreed énekese, Jamey Jasta, egy őrült cuki punk-duó, a világ legjobb amerikai zenekara, valamint egy csodálatos űrbeli utazás a Hét lemezében.

Képzeld el, hogy a nyomorult Comptonba születsz, és nem elég, hogy fekete vagy, de még csak nem is különösebben félelmetes a százhatvanöt centiddel. A kosárlabdához kicsi vagy, a bandaháborúhoz nem elég kemény, a Centennial gimiből meg nem fogod felküzdeni magad a Wall Streetig. De nem is akarod, mert nyolcévesen már láttad a tévében 2Pacet és Dr. Drét a California Love-ban, és rájöttél, hogy mi az az egy lap, amire mindent fel kell tenned.

Azóta eltelt 22 év, és Kendrick Lamar lett a popzene egyik legfontosabb figurája. Egy Marvin Gaye-kaliberű zseni, aki még nincs harmincéves, de már kiadott öt stúdióalbumot, vagy száz kislemezen volt közreműködő, világsztárok keresik a kegyeit, a zenekritikusok, a Grammy zsűrije és a vásárlók meg egymást taposva rajonganak érte. És ezek csak a szakmai sikerek.

Arra Lamar sem számíthatott, hogy ő lesz az Elnyomottak Hangja. 2015-ös nagylemeze, a To Pimp A Butterfly egyszerre ijesztő szocioriport és experimentális hip hop, amiben egy zseni vadul kísérletezik a funkkal, a jazzel és a soullal, meg mindennel, ami fekete zene és jó. Aztán az Alright az amerikai feketék himnuszként énekelt tiltakozódala lett, Lamar meg a fiatal feketék szócsöve, akinek az egyik legnagyobb rajongója maga Barack Obama. Szép. A Billboard-tagsági egy dolog, de bazmegelő Martin Luther Kingnek lenni már egy egészen új szint.

Alighanem Lamar is érzi, hogy hirtelen lett rá túl nagy a kabát, amibe nem is nagyon akar belebújni. A New York Timesnak adott interjúban kijelentette, hogy a To Pimp A Butterfly egy problémára hívta fel a figyelmet, de az új album, a DAMN. már nem erre lesz kihegyezve. Eddig jó; a Jelentős Művet alkotók zenészeknek az Átütő Siker után gyakran nehezükre esik összerakni egy csak jó lemezt. De Lamar látszólag nem akarja túl komolyan venni magát. A lemezborítót alighanem az utolsó pillanatban dobták össze Microsoft Painttel, az új számok között már nem Herbie Hancock és George Clinton a kötőszövet, hanem a trap és a minimál, és olyan kollaborátorok szerepelnek a lemezen, mint Rihanna és a U2. A U2! Szép ez a punkoskodás, de mégis, az Apple történetének legcikibb marketinghúzása volt U2 albumot ajándékozni a felhasználóknak. És Tim Cooknak legalább nem kellett Bono Voxszal együtt énekelnie, mielőtt elsöpörte őket a népharag. Ebből nem lehet jól kijönni.

 Hálistennek a DAMN. nem olyan, illetve nem úgy fontos lemez, mint a To Pimp A Butterfly. Lamar szerencsére nem hiszi, hogy már megtalálta a saját hangját, mert még mindig keresi, és ha éppen rátalál, hát baszki, ott szakad a szív, futkos a hideg és ágaskodik a libabőr. A DAMN. szerteágazóbb, kísérletezőbb album; csapongóbb, de merészebb is. A popslágeres elemek, mint Rihanna szétpitchelt hangja, vagy az autotune-os vokálok szerencsére csak mesterséges adalékanyagok; közben mindig ott duruzsol a háttérben valami finom zongoraakkord, egy kis hetvenes évekbeli soul, egy kis afrikai spirituálé, meg a korai west coast hangulata. És földöntúli breakbeatek.

A DAMN. minimalizmusa a korai Motown-lemezeket idézi (keep it simple, stupid). Elég egy bassline, egy nagyjából stabil groove, egy kis fátyolos zongorahang - Kendrick hangja úgyis időkapukat nyit a zenei korszakok, hangzások és stílusok között. De hiába a minimalizmus, a DAMN. csöpög a pszichedéliától: a sztereó hangzás trükkjei és a gitárhangok tonalitásban Jimi Hendrixet idézik, a hirtelen stílus- és hangulatváltások meg A$AP Rockyt. 

Irracionális számok halmaza az egész lemez. Alkotás közben Lamar minden íratlan szabályt megszeg, de mindig jól jön ki belőle. A HUMBLE. gyönyörűen fényképezett videoklipjében az Instagram-filterek nélküli természetességről rappel; a DNA.-ben megmutatja, hogy még hova lehet feszegetni ennek a trap nevű izének a határait; és ahogy a U2-t val közös XXX. éj-mélyből fölzengő bassline-ja és monoton szövegelése egyszer csak felrobban, majd Kendrick pörgő rapje úsztatós liftzenébe vált át, na, azt tényleg hallani kell. Ahogy az egész albumot is. Mert lehet, hogy a To Pimp A Butterflyjal a próféta szólt Lamarból, de a DAMN. mutatja meg, hogy hol lakik az Úristen. (hegyeshalmi r.)

Ezeket hallgattuk még a héten:

Diet Cig: Swear: I'm Good At This (7/10)

Iszonyatosan idiótán hangzik, de ha egyszer le kéne írnom, hogy mi az a cuki punk, akkor biztosan odalinkelném a New York-i Diet Cig duót, ami olyan, mint egy mindössze egy évadot megért,de pár évvel később újra felfedezett kult tinisorozat. Egy pici lány a frontember, mögötte a szakadt haverja dobol, és rém egyszerű punkdalokat játszanak olyan témákkal érintve, ami most éppen foglalkoztathat egy modern, kora huszonéves lányt. A Diet Cig varázsa, hogy egyszerre elbűvölő, okos, érzékeny, mégis van benne valami öntudatlan vagányság, amitől annyira könnyű azonosulni vele. Dalok a házibulikban való csókolózásról, az egy szál bugyiban otthon döglésről, miközben rohad az egész lakás vagy arról, hogy kurvára ne nyúlj a testemhez az engedélyem nélkül, különben baj lesz. Épp ezért az énekes-gitáros sokszor elviszi a show-t, és szinte elmegy mellettünk, hogy zeneileg aztán ezekben a dalokban semmi extra sincs, sőt, még az alapból jóval kisebb mozgásteret adó dob-gitár kombókhoz képest is baromira átlagosak a számok. De mégis van bennük valami állatira megnyerő, őszinte és pozitív, amit mostanság sokkal fontosabb kiemelni, mint a negatívumokat. Az I'm Good At This egy nagyon cuki, aranyos lemez, amit simán elő lehet venni akkor, amikor az ember épp valami boldogságra vágyik, csak nem kell belelátni ennél többet. (sajó)

Jasta: The Lost Chapters (6/10)

Jamey Jasta, a világ egyik legdühösebb (és legélvezetesebben dühös) együttese, a Hatebreed énekesének második szólólemeze megint felteszi a zenetörténet egyik legmegválaszolhatatlanabb kérdését: ki a fenének szólnak azok a sideprojectek, amelyek részben tök ugyanolyanok, mint az anyazenekar bármelyik lemeze, részben viszont homlokegyenest az ellenkezőjét képviselik? A The Lost Chapters ó-ó-ó-zós ellágyulásai ugyanis nyilván túl nyávogósak a brutál hardcore-rajongó hatebreedeseknek, akik meg az itt-ott szinte a power metal hangmagasságaiig kísérletező részeket szeretik, mit kezdjenek a Hatebreedből áthozott fábaszorultféreg-üvöltéssel?

Mert a The Lost Chapters pont így épül fel, azaz pont ugyanúgy, mint a hat évvel ezelőtti első szólólemez: alapjáraton úgy repeszt a hardcore, mintha egy gyorsulási verseny mellé ültünk volna le a ritmusra bólogatni, de Jastát néha megszállja a kisangyal, és nekiáll érzékien danolászni. És nem arról van szó, hogy rosszul csinálja, csak – újra kérdezem – kit érdekel az ilyen andalítás, aki egy hardcore-ikon nevével fémjelzett lemezt akar feltenni? Ha ettől az apróságtól eltekintünk – mondjuk ez nehéz, mert emiatt nyilván elég hamar kikopik a lejátszóból az album –, amúgy persze fogósak a riffek, eltaláltak a dallamok satöbbi, és  a kemény részeknél is majdnem teljesen jól működik mindaz, ami a Hatebreedben is (bár kicsivel kevesebb az emlékezetes rész, mint a Hatebreed jobb pillanataiban), ezekkel kapcsolatban legfeljebb annyi merül fel az emberben, hogy akkor ezt minek kell más néven kiadni. De annak a szűk célközönségnek, aki vevő lehet erre a hibridre – ha létezik ilyen –, sok gondja nem lehet a lemezzel, váljék kedves egészségükre, én addig is előkeresem a The Rise of Brutalityt, és akkor mindenki a lehető legjobban jár. (kovács bálint)

White Reaper: The World's Best American Band (8/10)

Ha nagyjából full ismeretlen zenekar azt a címet adja az új albumának, hogy a világ legjobb amerikai zenekara, akkor ott nem nehéz azonnal iróniára gondolni. A White Reaper tagjai viszont szerintem ezt tényleg elhiszik, vagyis pontosabban úgy tesznek ezen a lemezen, mintha tényleg a világ legjobb amerikai rockzenekara lennének. Amikor már minden magára valamit is adó újságíró megírta már a siránkozását a rockzene marginalizálódása miatt, akkor itt egy csomó olyan szám, ami mintha direkt erre akarna rátromfolni. A White Reaper itt konkrétan azt csinálja, hogy a '70-es évektől a kora 2000-es évekig fogott egy csomó olyan témát, ami a maga idejében popzenének számíthatott, és teljes átéléssel egybegyúrja, majd visszaadja azt. Hajmetálos gitárszólók, bluesrockos riffelés egy fejhangon éneklő Poison-epigontól, power metálos szintik, '90-es évek közepi gimipunkos basszustémák, tényleg csak kapkodja a fejét az ember, hogy megpróbálja időben elhelyezni a hatásokat. De a legjobb nem is ez, hanem hogy konkrétan több alkalommal is hangosan felröhögtem, hogy nem, ezt a végtelenül nyálas gitárszólót csak nem gondolták komolyan. És de, és kitartják a szükségesnél még tovább, hogy a hallgató igazából rájöjjön, hogy ez még illik is ide, nem is tudom mit finnyáskodom. A White Reaper új albuma nekem az idei év egyik meglepetése, mert egyáltalán nem láttam jönni egy olyan lemezt, ami 2017-ben még képes szimpátiát ébreszteni egy rakás lejárt klisé miatt, de hát ha valakik ennyire élvezik, hogy egyszerre játszanak Waspot, Kisst, Ramonest, Cheap Tricket vagy Green Dayt vagy Thin Lizzyt, és még büszkén is vállalják, az feltétlenül értékelni kell. (sajó)

Green Buzzard: Space Man Rodeo (9,5/10)

Amikor tavaly először hallottam az ausztrál Green Buzzard első, Eazy Queezy Squeezy című EP-jét, azonnal szerelmes lettem, olyan szépen összehozott egy csomó mindent, amiért rajongok a gitárzenében: egy hatalmas adag a kilencvenes évek amerikai indie rockjából, egy nagy kanál britpop, lebegős pszichedélia és a legendás Flying Nun kiadó zenei öröksége. Green Buzzard egyébként eredetileg egy képregényhősnek lett szánva, akinek a múzsája az a Phantasy Girl, akit a zenekar aztán az egyik korai dalában is megénekelt. A képregényből aztán végül nem lett semmi, Pat Harrowsmith bandája viszont szerencsére nem csak hamvába holt ötlet maradt.

Hogy az oberoni Green Buzzard mennyire szeret koncepcióban gondolkodni, azt jól jelzi az idei, tízszámos EP is (intróval és átvezetésekkel ennyi), amelynek főhőse egy Dewey Everglow nevű csávó a Marsról, aki nem igazán jön ki a környezetében élőkkel, úgy érzi, többre hivatott náluk, ezért aztán az SMR-77 nevű űrhajójával lelép a szülővárosából, Arcadiából, hogy nagy-nagy reményekkel nekivágjon az ismeretlennek. Aztán persze ahogy egyre távolabb kerül az otthonától, és a kedvenc krimójától, a Space Man Rodeótól (innen az anyag címe), egyre több érzés, illetve kétség tódul fel benne, és valójában ezekről szól a Green Buzzard második EP-je. A háttérsztori már önmagában is nagyon szép (és szimbolikus), a zenekar pedig újításokat is hozott az új anyagra, sokkal több Strokest idéző gitárt hallunk például, az pedig, ahogy a kozmikus utazás témája kézen fogja ezeket a tavasziasan üde és friss, gitáros számokat (ezeknek Ausztráliában és Új-Zélandon komoly hagyománya van ugyebár), az annyira izgalmas kombináció, amilyet tényleg csak nagyon ritkán hallani. Pláne ennyire kiváló dalokkal, ilyen magabiztosan megvalósítva. (kovács d.)