Adjatok időt a Gorillaznak!

Valahol egészen nyomasztó belegondolni, hogy jövőre 20 éves lesz egy olyan zenekar, ami gyakorlatilag nem is létezik. Márpedig ez a helyzet azzal a Gorillazzal, amiről valószínűleg maga Damon Albarn és Jamie Hewlett sem gondolta volna, hogy ilyen sokáig képes lesz fenntartani az érdeklődést. Pláne úgy, hogy az első megjelenésekkel érkező megaslágerek, mint a Clint Eastwood, a 19-2000 vagy a Rock the House után egyre kevesebb olyan számot adtak ki, ami igazán vonzó tudott volna lenni a mainstream közönségnek. Éppen ezért fontos az elején leszögezni, hogy ugyan a Gorillaz felületesen tényleg csak egy vicczenekar, amiben animált karakterek csinálnak elbaszott popdalokat, de igazán a mélyére ásva simán ki lehet jelenteni, hogy a 21. századi zenetörténet egyik kimagaslóan legizgalmasabb produkciójáról van szó, ami egyszerűen nem való azoknak, akiknek a Feel Good Inc. jelenti a zenekar csúcspontját.

Ha igazán mélyre ásunk, a Gorillaz eddigi életműve egy nagy kivételtől eltekintve szinte páratlan. Adva van Damon Albarn, a britpop egyik koronázatlan királya, aki összeállt egy nehezen kezelhető képregényrajzolóval, hogy aztán valamiféle fúziós gitárzenét csináljanak rengeteg hiphoppal és elektronikával. Mindezt úgy, hogy a Gorillaz videoklipjei a maguk műfaján belül párjukat ritkították, és ha az ember egyszer leül kronológiai sorrendben megnézni mindent, akkor bizony egy majdnem két évtizedet átfogó történetet kap. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a Gorillaz a kezdetek óta kísérletezik a zenén kívül a promócióval, marketinggel, az élő fellépésekkel és szinte mindennel, aminek stabilan berögződött szokásai vannak a zeneiparban. Ők voltak az elsők, akik még bőven a social media és a nagyon tudatos kultúrbranding megjelenése előtt rájöttek, hogy a zene ugyanúgy lehet termék, márka, mint egy üdítőital, egy filmes franchise vagy egy autómárka. Viszont csak most érte utol őket annyira a technológia, hogy tényleg bármit megcsinálhassanak a karaktereikkel, mintha 2D, Noodle, Murdoc és Russell valódi zenészek lennének, akik képesek akár az Index újságíróinak is válaszolni a kérdéseire.

Azonban az egész semmit sem érne, ha Albarn és állandó közreműködői nem tudnának pár évente egészen zseniális albumokat összerakni. Az első nagylemeznek hiába voltak hiphop orientált slágerei, alapvetően még érezni lehetett, hogy emögött mégiscsak a Blur frontembere áll, aki fogta az egész Gorillazt inspiráló Deltron 3030 tagjait és a kubai Ibrahim Ferrert, és ezzel le is tudta a közreműködőket. Jól tette, hiszen így tudott igazán kibontakozni a klipeken keresztül az embereknek a Gorillaz, mint tényleges zenekar. Ezt követően jött a gitártól egyre távolodó, rap- és dance-orientált Demon Days, hogy aztán a vidáman (!) posztapokaliptikus Plastic Beach zárja az albumtrilógiát. Éppen ez a király a Gorillazban, hogy annyi rétegű maga a termék a zenétől a promóción át a rajzokig, hogy az ember simán összerak egy saját történetet a fejében. Nálam például a következőképp nézett ki a dolog:

1. Az első nagylemez egy amolyan bemutatkozás, ami felvázol egy hatalmas tragédia előtt álló világot, amivel együtt sodródik négy nagy furcsa barát.
2. A Demon Days már az apokalipszis eljövetelének a jele,  amikor szép lassan minden káoszba fordul.
3. A Plastic Beach pedig már a beteljesült világvége utáni időszak, amikor az elpusztult világon maradtak igyekeznek megtalálni valahol az újrakezdés lehetőségét.  

Utóbbival kapcsolatban személyes élmény, ahogy kora huszonévesként egy hatalmas vidéki házibuli másnapján, a tényleges semmi közepén bemindenezve feküdtem egy barátommal egy konkrét szeméthalom tetején, miközben végighallgattuk a Plastic Beachet. "Nézd milyen szép minden, pedig elpusztult a világ" - valamiféle groteszk pozitivizmus, ami még az apokalipszisben is megtalálja a szépet. Sajnos ezt a szép sormintát sikerült elbarmolni később a The Fall-lal, amin keresztül Albarn kipróbálta, hogy mindössze egy iPaddel meg más kütyükkel képes-e írni egy komplett albumot úgy, hogy közben éppen körbeturnézza Amerikát. Végül sikerült neki, de sokak szemében a Fall kicsit olyan, mint a harmadik Alien-film: inkább nem szeretnék a kánon részeként kezelni.

Albarn ezután vissza is lépett kicsit, írt új Blur-albumot, operát, szólólemezt, sokadjára is összeveszett Hewlettel, és a fantasztikus Converse-kislemezen kívül (DoYaThing) úgy tűnt, hogy a Gorillaznak lőttek. Aztán csak kibékült a két zseni megint, multicéget rácuppantak a projektre és a jelenlegi technológiának köszönhetően nem csak appokat meg más hülyeségeket találhatnak ki, hanem már konkrét 10 részes tévésorozaton dolgoznak. De mindenek előtt összerakták a Humanzt, a negyedik nagylemezt, aminek méltó helye van a kánonban, még ha az igazsághoz hozzá is tartozik, hogy zeneileg soha sem volt még ennyire zavaros a Gorillaz.

A probléma valahol ott kezdődik, hogy az átkötéseket leszámítva 19 szám van az albumon. Ez iszonyatosan sok, de talán pont a Gorillaz az, akiknek ez simán elnézhető, hiszen a Demon Days, de leginkább a Plastic Beach óta teljesen nyilvánvaló, hogy Albarn nem popdalokat, hanem concept albumokat gyárt alkalmanként egy-két slágerrel. A közreműködők száma az átlaghoz képes mindig magas volt, de a Humanz esetében sikerült nemcsak átesni a ló túlsó oldalára, hanem fogni még hat másik lovat, mögéjük tenni iszonyatosan csicsás hintót egy batár nagy hangrendszerrel. Nem számoltam utána, de a Humanzen több a vendégelőadó, mint a teljes Gorillaz-életműben.

Összességében az ebből adódó zenei káosz az, ami kicsit ront a végeredményen. Egyszerűen túl sok, túl intenzív, túl csapongó a lemez ahhoz, hogy az átlagos hallgatónak ne menjen az agyára pár hallgatás után. Pedig igenis érezhető valamiféle tudatosság a felépítésben. Az első öt szám inkább a klubzenei vonalat követi footworkkel (az Ascension magasan az album egyik legjobbja), soulful house-szal, trapes reggae-vel és nehezen megmagyarázható prosztó veretéssel (Momentz). Aztán jön négy szám, ami a korai Gorillaz-éra Albarn-dalaira emlékeztet, különösen a szintipopos Andromeda, ami szintén az album erősségei közé tartozik. Ezt megint egy váltás követi, egy kísérletezőbb, sötét, mesélősebb vonal, ahol Albarn érezhetően igyekezett minden eddigi munkájánál sajátosabbat alkotni, ami hol sikerült (Carnival, Hallelujah Money), hol nagyon nem (Sex Murder Party, She's My Collar). A végére aztán teljesen összezavarodik minden, és akadnak olyan számok, amikre nem is mondanám, hogy Gorillaz, ha nem látnám a dalcímet (Out of Body, Circle of Friendz) a saját szememmel. Ez iszonyatosan sok, nem csoda, hogy sokan egyszerűen képtelenek ennyi mindent feldolgozni.

Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy pont ezért annyira király produkció a Gorillaz. Albarn zeneileg mindig igyekszik átlépni a saját korlátain, miközben figyeli a trendeket, a menő előadókat, vagy a semmiből előhúzott visszatérőket. Franc se gondolta volna, hogy Kelela és Danny Brown ennyire jól működik együtt, hogy Albarn képes footworkre énekelni, hogy a neo soul lefutása után Benjamin Clementine és Anthony Hamilton ennyire erős dalokban tud feltűnni. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a Humanz minden eddiginél politikusabb album, tele közéleti utalásokkal, egyenlőségi aktivizmussal, társadalomkritikával. Valahol egészen zseniális, hogy Albarn egyik oldalon úgy akart imponálni a lányának, hogy kedvenc előadóit hívta meg vendégelőadónak, a másik részről viszont az egész hangulatot meghatározza a Donald Trump-korszak nyomasztó társadalmi hatása.

És valóban nehéz lenne elvonatkoztatni a Hallelujah Money anti-krisztusi kinyilatkoztatásától vagy a Savages noise punk csajzenekartól kölcsönzött Jehnny Beth-től, aki nélkül a We Got The Power nem biztos, hogy ennyire erősen tüntetéskompatibilis lenne. Annyi mindent tartalmaz a Humanz, hogy még most is csak a felületét kapargatjuk a dolgoknak.

Éppen ezért nem is feltétlenül fair pár nap (a lemez a hivatalos megjelenés előtt már elérhető volt egy applikáción keresztül) folyamatos hallgatás után kritikát írni az albumról. Oké, ha csak szimplán zenét akarunk hallgatni, akkor a Humanzt simán elintézhetnénk annyival, hogy egy közepes szintű művészkedés slágerek nélkül, de az igazán értő, érteni akaró hallgatónak ez bőven több hét emésztenivaló. És ha az ember fogja magát, és igazán átadja a hangulatot annak a Damon Albarnnak, aki szép lassan a korosztálya legkreatívabb, legsokoldalúbb dalszerzőjévé nőtte ki magát, akkor észrevehetjük az igazi finomságokat, rejtett üzeneteket, zenei bravúrokat, amiktől ez a lemez pár héttel később simán felkúszhatna akár egy 9-es osztályzatig is. Egy Gorillaz-album megjelenése mindig összművészeti esemény, nem pedig szimpla zenei hír, és ebben a tekintetben a Humanz egyáltalán nem bukott meg. Csak időt kell adni neki, hogy igazán ránk telepedjen. (sajó)

Ezeket hallhattuk még a héten:

Robyn Hitchcock: Robyn Hitchcock (8/10)

Az évtized egyik jelentős, de már lefutóban lévő trendje volt a sokadik pszichedelikus revival, mely végül néhány kétségtelen remekmű és pár tényleg szuper új előadó megjelenése mellett azért többnyire kritikátlan múltidézésbe fulladt. Rengeteg fiatal zenekar sajátította el tökéletesen a szükséges formanyelvet, de ennél tovább aztán nem is merészkedtek. 

A pszichedélia felmelegítése olyannyira nem új egyébként, hogy a most 64 éves, cambridge-i Robyn Hitchcockot is a neopszichedelikus jelzővel látták el, amikor a hetvenes évek végén megjelent először a Soft Boys zenekar élén, majd kicsivel később szólóban. A Syd Barrett-mániás Hitchcock rosszkor volt rossz helyen: a Soft Boys csilingelős gitárhangzása és pszichedéliája pont nem érdekelte a briteket a posztpunk és a new wave korában, ám Amerikában igazi kultstátusa lett, olyan zenekarokat inspirálva, mint az akkor kezdő R.E.M.

Nem véletlen, hogy Hitchcock szólóban is inkább Amerikában lehetett népszerű, ahol a college rádiók egyik kedvence lett. A szürreális és szellemes szövegek mellől aztán lassan elkopott a pszichedelikus körítés, és Hitchcock egy lett a számos alternatív gitárpop előadó közül, de akit érdekel a műfaj, és még nem ismeri az Underwater Moonlight című Soft Boys-lemezt, illetve a szólókarrierből a Black Snake Diamond Röle illetve az I Often Dream of Trains albumokat, az sürgősen pótolja.

Ezek már mind bőven három évtizeddel korábbi lemezek, de Hitchcock azóta sem állt le, hanem folyamatosan termeli az új albumokat, turnézik, és már jó ideje elismert és kultikus énekes-dalszerző, aki élőben 60 fölött is karizmatikusabb előadó, mint fiatalabb kollégái többsége. Lemezein gyakran olyan kísérők is szerepelnek, mint Peter Buck (R.E.M.) vagy éppen John Paul Jones a Led Zepből, a mostani lemezen pedig Grant Lee Phillips (Grant Lee Buffalo), Pat Sansone (Wilco) is játszik többek között. A most elhunyt Jonathan Demme pedig dokumentumfilmet is forgatott róla.

Ez immár Hitchcock 22. albuma, és azon kevés öregkori lemeze közé tartozik, amelyről nemcsak régi érdemei miatt kell írni, hanem mert a saját jogán is megérdemli a figyelmet. Hosszú évek óta nem hangzott ilyen energikusnak, mint most, több dala a korai albumaira is felférne, és egymást váltják a tempós pszich-rock számok, melyek mellesleg rendkívül dallamosak is. 

A Hitchcockra jellemző játékosság és humor szinte végig jelen van a lemezen, és amikor bejön a két slide gitáros, countrys lassú szám, azok sem akasztják meg az agymenését. Mert lehet a pszichedelikus rockot tankönyvből is játszani, de amikor valaki ennyire zsigerből nyomja, mint ő, rögtön meglátszik a különbség. (inkei)

Passion Pit: Tremendous Sea Of Love (7/10)

Michael Angelakos, a Passion Pit zenekar mögötti legfőbb kreatív erő, nem a legegyszerűbb ember. 17 évesen diagnosztizálták mániákus depresszióval, amivel egész életében küzdött, ez számos dalát is ihlette. Arról is többször beszélt, hogy mennyire hálás a feleségének, aki az elviselhetetlen pillanataiban is kitartott mellette. Ugyanennek az évnek a végén azonban bejelentette, hogy elválnak, illetve azt is mondta  Bret Easton Ellis podcastjében, hogy a férfiakhoz vonzódik. Ezt követően a zenei projektje némileg háttérbe szorult, 2 évvel később készültek el az új dalai. Ezt viszont hiába keresné valaki Spotify-on, Apple Musicon, vagy esetleg egy lemezboltban, nem fogja megtalálni, ugyanis ezeket YouTube-ra töltötte fel, illetve mindenkinek odaadta ingyen, aki megosztott egy, a tudomány fontosságáról szóló, Tweetet. 

Ilyen előzmények után nem is érdemes egy szokványos albumra számítani, viszont a várakozások csak félig igazolódtak be. Mindössze 9 dal található a Tremendous Sea Of Love-on, amiknek egy része megpróbál elszakadni attól a szintetizátor által dominált hangzástól, ami a Passion Pit védjegye volt korábban. Van viszont néhány szám, mint mondjuk az I’m Perfect, amin lehet érezni, hogy a megszokott stílusának legújabb és legérdekesebb megvalósítása. Szövegében is ez mutatja be legjobban, hogy mi történhet mostanában Angelakos fejében. Természetesen tele van ellentmondásokkal. Egy vidám dalról van szó, ami ettől függetlenül a féktelen egot mutatja be. Emellett érezhető egy erősebb befelé fordulás is. Az Inner Dialogue névre keresztelt szám például megmutatja, hogy szöveg nélkül is el lehet érni azt a hatást, amit a legjobban sikerült Passion Pit daloknak sikerült.

A Tremendous Sea Of Love-on az is jól hallható, hogy egyes számok nincsenek is befejezve és az egészet a felszabadultság érzése ihlette. Nincsenek félelmek, nincsen nyomás, csak az alkotói szabadság. Ezek után pedig mondani sem kell, hogy azoknak, akik eddig is kedvelték Angelakos stílusát azoknak nem érdemes lemaradniuk arról, hogy hol tart jelenleg a zenész. Viszont ez nem egy kész termék, aminek megvannak a hátoldalai, de így is szerencsés helyzet, hogy az eddigieknél is kevesebb szűrőn keresztül kaphattunk információt arról, hogy mit gondol saját magáról és a karrierjéről Michael Angelakos. (fega)

The Black Angels: Death Song (7,5/10)

Van abban valami meglepően kerek, hogy egy zenekar, aki egy Velvet Underground-dalból vette a nevét az ötödik nagylemezére tesz egy akkora kört, hogy már az albumot is erről a számról nevezze el némileg. Még furcsább, ha az ember végighallgatja a lemezt, és arra jön rá, hogy ez az album igazából simán elkészülhetett volna 10 évvel ezelőtt is, annyira nem akar változtatni a bevált formulán, a tengernyi reverbön, a keletiesnek ható kántálós éneken, a bele-belecsapó stoneresebb riffeken és azon, hogy náluk nem léteznek két és fél perces számok. A pszichedelikus Pepsi-logóra hasonlító borítójú Death Song az elejétől a végéig egy igazi Black Angels-album, ami a modern psych rock minden jellemvonását magán viseli az elektronikus kütyük meg midizések, dobgépek nélkül. Nem váltja meg a világot, de pontosan azt adja, amit az ember szeret a Black Angelsben: 40 perc összemosódott kábulatot, amit hol mennydörgésszerű dobok, hol elkeseredett harciének, hol csak egy apró finom gitárhang képes kicsit megtörni. És pont ez a jó benne, mert egy hosszabb, maratoni utazáshoz még egy új albummal lehet bővíteni a Black Angels-adagot. (sajó)

Woods: Love Is Love (8/10)

Épp az előző hónapban lett tízéves a last.fm-profilom, aminek apropóján egy mérsékelten ömlengős Facebook-bejegyzésben emlékeztem meg a statisztikák szerinti kedvenc zenekaromról, a Woodsról. A poszt nagyjából arra volt kihegyezve, hogy mennyire remek dolog együtt öregedni valamivel, aminek aztán albumról albumra követhetjük végig a fejlődését. A brooklyni Woods marha nagy utat járt be: elég egymás után meghallgatni mondjuk a God Hates The Faithless című számot a 2005-ös debütlemezről (How to Survive In + In The Woods), ami nagyjából úgy szól, mint amikor botokat húznak végig egy kerítésen, miközben valaki egy náthás screamo-zenekarba képzeli magát, és a most megjelent Love Is Love címadó dalát, ami meg már egyértelműen a világzene felé veszi az irányt. Nem véletlenül, hiszen amikor megjelent a tavalyi album, a csodás City Sun Eater in the River of Light, akkor Jeremy Earl zenekara arról beszélt, hogy újabban etióp jazzlemezeket hallgatnak, rápörögtek a spirituális jazzre, és már nem is drogoznak annyit, mint régen, mert ha az ember egyszer megnyitotta azokat a bizonyos kapukat a fejében, akkor azok már úgysem csukódnak be soha többé teljesen. A mostani, hatszámos (ezek közt van egy tízperces elszállás is) Love Is Love ugyanazt az ösvényt tapossa tovább, mint a tavalyi lemez. Nagyot ezúttal nem léptek előre, de még talán kicsit se, inkább még jobban magukévá tették a megteremtett soundot, így valahogy még otthonosabban és autentikusabban szól az egész anyag. Az irányt tehát látom, de továbbra sem tudom, hogy merre visz vajon tovább a Woods által megkezdett út, és pont ettől olyan baromi izgalmas velük tartani már hosszú évek óta. (kovács d.) 

Skyclad: Forward Into The Past (7/10)

A jellemzően a komolyzenében használt hangszerek, még ha ez paradoxonnak hangozhat is, baromi jól illenek a metal zenéhez, legyen szó szimfonikus zenekarral felvett black metal lemezekről, kompletten elektronikus csellón előadott Metallica-albumokról vagy egy-egy meglepőbb háttérzenészről gyakorlatilag bármilyen műfajban. A hegedű és metal ötvözésének legnagyobb mestere alighanem a már huszonhét éve létező Skyclad, még akkor is, ha egy elég jelentős tagcserével (az énekes-dalszerző-frontember Martin Walkyier lépett le) és tizenhét évvel ezelőtt, a Folkémon című lemezzel érték el azt a csúcsot, ahová azóta sem sikerült visszakapaszkodni, és valószínűleg nem is fog már sikerülni soha.

Így aztán a nyolc év csend után kiadott új album, a Forward Into The Past igazából pontosan olyan, mint amire számítani lehetett: megvan benne az együttesalapító ötlet zsenialitása és a zenészek nagyszerűsége is, de a hosszú évek és a sok előző sorlemez kiadása közben kialakult, rossz értelemben vett rutin is. Szóval ha egyenként nézzük őket, ötletesek, jól megírtak a dalok, pláne, ha valaki örül annak, hogy most a szokottnál is több a középtempós vagy már-már balladai dal (én részemről egyáltalán nem örülök neki, de ez már az én bajom), és néha nagyon jó érzékkel hangolják össze a gitár és a hegedű játékát (például a Last Summer’s Rainben), ráadásul a már a harmadik Skyclad-lemezen éneklő Steve Ramsey is úgy tud fülbemászó lenni, hogy ne legyen se idegesítő, se tolakodó a hangfekvése. Csak valahogy az egészből hiányzik az a pár kiemelkedő, lenyűgöző, feledhetetlen szám, ami miatt az emberben a lemez vége után is ott motoszkálna az érzés, hogy ezt most meg kell hallgatni még egyszer. A Forward Into The Pastet inkább azért teszi fel újra az ember, túl azon, hogy kellemes hallgatnivaló, mert rájön, hogy egy kicsit elbambult közben, és igazából egy csomó mindenre nem is emlékszik belőle. (Kovács Bálint)