Még mindig van miért a cipőnket bámulni

slowd

Az idei év egyik legerősebb hetéről is beszélhetnénk, hiszen annyi figyelemreméltó vagy csak fontosnak tűnő előadó hozott ki új albumot, hogy nem győztük összegyűjteni. Ezért most nem is lesz konkrétan nagybetűs Hét lemeze, hanem helyette az átlagosnál jóval több nagylemezen rágtuk át magunkat. Van új Mac DeMarco, Pond, Slowdive, Weed és Maximo Park is, miközben egy rakás baromi jó zenét hallottunk olyanoktól, mint a Hoops vagy a Wolfbrigade.

Hoops: Routines (9/10)

Vannak zenészek, akik meg akarják váltani a világot, és vannak olyanok, akik csak egy kicsit jobbá tenni. A Hoops ilyen, és a picit jobbá alatt azt értem, hogy olyan zenét játszanak gitárral, dobbal, meg ilyen uncsi dolgokkal, ami egyszerű, kicsit vidám, kicsit szomorú, de nagyon nosztalgikus. Piha, mondhatná bárki, aki az utóbbi 25 évben indie popot hallgatott, hát ilyenekkel tele van a padlás, meg a komód, meg a sublót, még a verandán is állnak sorba ezek a rendes fiatalemberek. Például ugyanezen a héten hozott ki lemezt a műfaj legnagyobb csibésze és pápája Mac DeMarco, de én akkor is a Hoopsot ajánlanám, ha valaki szeretne nyolcvanas évek stílusában előadott gitárcsilingelést hallgatni, egész egyszerűen azért, mert a Hoops jobb számokat ír, és mivel mégsem egy emberről van elnevezve egy csomó zenész, nincsen az, hogy egy pimasz fráteren keresztül halljuk az egészet. Hanem a tényleg jobbnál jobb dalokon keresztül, és igen, már most észrevettem, hogy mennyire modoros ez a bekezdés, de van egy jó hírem: a Routines egyáltalán nem az. (klág)

Slowdive: Slowdive (9/10)

slowd slowdive

A könnyűzene történelmi igazságtétele, ami most, két évtizeddel a feloszlásuk után a Slowdive-val történik. Nagyon kevés ennyire eredeti és elbűvölő zenekarral bánt el úgy a brit szaksajtó és a zeneipar, mint Neil Halstead és Rachel Goswell shoegazer együttesével a 90-es évek elején. De nem csak az egykori zenekritikusok végezték ki őket, a közönség sem volt kíváncsi a hangos és arrogáns britpop-bandák árnyékában a Slowdive álomszerű, befelé forduló zenéjére – végül egy héttel a harmadik albumuk megjelenése után kiadójuk, a Creation még ki is rúgta őket. Szépen-lassan mégis komoly kultuszuk lett, és amikor 2014-ben újra összeálltak, konkrétan nagyobb sikerük volt, mint valaha. A Pitchfork 2015-ös dokumentumfilmjében a Slowdive-ot leszerződtető majd kirúgó sztármenedzser, Alan McGee (aki '94-ben már olyan felfedezetteket tolt, mint az Oasis) utólag sajnálkozott: szerinte nem lehetett mit tenni, az embereket egyszerűen nem érdekelte a Slowdive, viszont húsz évvel később végre megértették a zenéjüket. Az énekes, Neil Halstead pedig maga is arról beszélt, számukra a lényeg, hogy a zenéjük kiállta az idő próbáját. A most, 22 év után kiadott visszatérő lemezük pedig vagy egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az emberiség zenei ízlésében létezik valamiféle fejlődés (jó, legalábbis egy szűk körben), vagy csak a britpop kifulladása és az indie ötlettelenné válása utáni zenei vákuumban minden, ami valami más, hirtelen izgalmasnak tűnik. A szimplán csak magukról elnevezett új album dalai mindenesetre hangzásukban teljesen az 1993-as mesterművüket, a Souvlakit idézik, szinte semmin nem változtattak – csakhogy míg akkor jórészt mindenki keresztülnézett rajtuk és a zenéjükön, most egyöntetű elismerés, sőt már-már szeretet veszi körül az együtteset. Tökugyanazt csinálják, amit mindig is, amihez ennyi mellőzöttség után azért nem kevés művészi magabiztosság kell. Az pedig tényleg csak a rajongóknak szóló extra már, hogy közben egyszerre sikerült pályafutásuk legrockosabb (Star Roving) és egyik legszebb dalát (Sugar For The Pill) is megírniuk. (panyi)

Wolfbrigade: Run With The Hunted (8/10)

Lemmy halálát ugyan képtelenség teljesen feldolgozni, de az egykoron Wolfpack néven zenélő Wolfbrigade segít a fájadlom enyhítésében. Bár a Wolfbrigade tempói ott kezdődnek, ahol a Motörheadé véget ér, a párhuzam mégis egyértelmű, és ez a zenén kívül a szövegeken is érződik. A nyitó Nomad Pack sharpen the knife, roll the dice, game of life sorok például bármelyik Motörhead lemezen elfértek volna. A lemez problémája, hogy egy kicsit túl egyhangú, nincsenek meg azok a karakteres számok, amik kitüremkedtek a korábbi lemezekről, ettől függetlenül egy tisztességes túrás az elejétől a végéig. Ami lényegesebb, hogy a Wolfbrigade elképesztő koncertezenekar, és mivel a punk amúgy is koncertműfaj, ez számít igazán. (pándi)

Pond: The Weather (8/10)

slowd pond

A Pondnak óriási szerencséje van azzal, hogy a Tame Impala főszereplésével mostanság ekkora reneszánsz van a pszichedelikus rocknak, hiszen szintén ausztrál zenekarként, ezer szállal kötődve Kevin Parkerékhez végre ők is tisztességes figyelmet kapnak. Az már egészen más kérdés, hogy ezzel a mostani nagylemezzel egyre nehezebb eldönteni, hogy a Pond hat erősen a Tame Impalára, vagy fordítva. A The Weather több pillanatában is a Tame Impala Currents c. albumát idézi, miközben folyamatosan próbál eltávolodni tőle. Mintha ugyanannak a filmnek akarna két nagyon jó barát egymás tudta nélkül zenét írni, annyira könnyű ezeket a számokat azonos halmazban elhelyezni. De ezzel egyébként semmi gond nincs, mert a Pond által teremtett kozmikus hangulat teljesen magába süppeszt, miközben egyáltalán nincs szó öncélú maszatolásról vagy hatásvadászatról. Képtelen vagyok szabadulni attól a gondolattól, hogy valahogy így tudnám elképzelni a Muse-t, ha nem a világ legnagyobb zenekara akarnának lenni, hanem csak egy rakás hippi csávó, akik tökéletesen ráéreztek a gitárok és az elektronika megfelelő kombinációjára, és közben rendes dalokat is akarnak írni, persze nem túl bonyolultan. Egyszerűen csodálatos, ahogy a basszusszinti búg az elszállós gitártémák alatt, miközben kicsit rávan erősítve a lábdobokra is. Az egész Pond-album olyan, mint egy iszonyatosan jó filmzene valami laza sci-fi kalandhoz, ahol a főszereplők nem folyamatosan meghalni akarnak, hanem egy új bolygó felhői között lebegve gyönyörködni egy még fel nem fedezett tájban. Nagyon rég kötött le ennyire psych rock lemez. (sajó)

Mac DeMarco: This Old Dog (7/10)

slowd marcd

Mintha csak tegnap lett volna, hogy Mac DeMarco először fellépett Budapesten, ahol egy közös interjú után a Kuplung asztala alatt kínálgattam neki a becsempészett üveg vodkát, hogy aztán nagyjából 150-200 embernek adjon koncertet. Azóta elég sok minden megváltozott, a kanadai anti-Rómeó a Vice- és Pitchfork-univerzum ünnepelt királya lett, Budapestre már kvázi rocksztárként tért vissza egy teltházas koncerten az Akvárium nagytermében, és két éve nálunk is övé volt az év legjobb albuma. Az egészben a legjobb, hogy maga Mac sem gondolta volna soha, hogy ilyen sokra viszi szakadt hülyegyerekként, aki valamiért rajong Steely Danért meg az ilyen lagymatag jangle gitározásért, ezért ránézésre pont olyan arc maradt, aki még mindig cska azért szereti a sportot, mert utána összeverekednek a szurkolók. Épp ezért a This Old Dog tényleg úgy tűnik, mintha a még mindig csak 27 éves dalszerző már valami sokat látott veteránként látná magát, aki az ágyban láncdohányzás helyett szívesesebben énekel arról, hogy az élet szép, a világ jó, minden állati cool. Ez a számokon is érződik, amik nagy része cukiskodó egyszál gitározás némi díszítéssel, és a szokásoshoz ritkábban nyúl a védjegyének számító hamiskás szintikhez vagy ahhoz hasonló torzításokhoz. Nem azt mondom, hogy nem hiányzik Mac kezdeti vagánysága, a félrefogott a hangok, a hamiskás hangulat, a nem teljesen kiforrott dalok, de közben azt is jó hallani, hogy egy ilyen tróger mennyire érett dalszerzővé tudott válni az évek és a sikerrel járó figyelem alatt. (sajó)

Weed: Born Wrong Love (6/10)

"Rég volt grándzsabb a grándzs, és gandzsább a gandzsa!" – mondta a zenekarról az egyik barátom, amikor megjelent a Weed 2015-ös albuma, a Running Back. Két évvel később, 2017 elején aztán az eredetileg Will Anderson szólóprojektjeként induló zenekar bejelentette, hogy még kiadnak egy utolsó lemezt, aztán cső, véget ér a zenekar története. És a Born Wrong Love tényleg tipikus búcsúlemez, a Weed nem akart nagy megfejtésekkel és forradalmi ötletekkel előállni, utolsó leheletükkel is hozzák azt, amiben tényleg nagyon jók, és amivel méltóképpen tudják lehúzni a rolót. Vagyis útravalóul kapunk egy újabb adag álmodozós, erősen shoegaze-ízű és nem túl sietős grunge-számot, amiket minden bizonnyal azok fognak igazán értékelni, akiknek a szívében tényleg kimozdul a mutató, ha a grunge és a gandzsa szavakat egy mondaton belül hallják. A többiek szemében/fülében ez valószínűleg csak egy újabb középszerű rocklemez lesz néhány sapkás, kopott ruhás arctól, és lehet nekik van igazuk. Én mindenesetre rettenetesen szívesen hallgatom ezúttal is, és meleg szeretettel fogok emlékezni a zenekarra most már mindig – még akkor is, ha utólag már okosabban választanának nevet maguknak. (kovács d.)

Maxïmo Park - Risk to Exist (6/10)

slow maxi

Ha valaki meghallgatja a Maxïmo Park nevű angol banda legújabb lemezét és nem figyel a szövegre, akkor azt gondolhatná, hogy készült egy újabb indie-szinti rock lemez, ami 2017-ben nem tartozik a legaktuálisabb stílusok közé. A szövegből azonban kiderül, hogy a többnyire önfeledt dallamokat olyan szövegek kísérik, amik szinte kivétel nélkül aktuálpolitikai kérdéseket boncolgatnak. Paul Smith és bandáját elsősorban a Brexit érinti, de nem állnak meg itt, lehet utalásokat találni Donald Trumpra, az egész fake news, post-truth őrületre és a menekültválságra is. A zenekar korábban is készített már ilyen számokat, így nem túl meglepő ez a kiállás a részükről, viszont a lemez összképe így is furán hat. Zeneileg ritkán lépnek túl azokon a formulákon, amikkel az előző évtized derekán befutottak. A dalok témái alapján arra gondolna az ember, hogy valahol biztos megjelenik bennük egy kis düh, vagy szomorúság, vagy valami. Smith viszont pontosan úgy énekel, ahogy eddig is tette, csak most szeretne kérni egy kis empátiát az emberektől, akik mintha mostanában kevésbé lennének emberségesek. Ezzel sajnos eltemeti az üzenetet, ami a lényeg lenne a lemezen. A szövegek egyébként jók és felüdülés egy olyan lemezt hallgatni, ahol nem elsősorban párkapcsolatos nyavalygásokról szólnak a dalok. Kár, hogy a zenekar nem tudta összeegyeztetni a felfokozott érzelmi állapotát a mostanra már elég egyértelműen kialakított hangzásával. (földi)

Ne maradjon le semmiről!