A Linkin Park még soha nem volt ennyire kínos

GettyImages-687063786

Magyarország egyik kedvenc külföldi rockzenekara, a Linkin Park új albummal jelentkezik, ami nagyon megviselt minket. Majdnem annyira, mint az új Wavves-album, cserébe a Paramore-t még egész bírtuk. A csúcspont azonban a 19 éves Lil Yachty első stúdióalbuma és Alex G új nagylemeze.

Linkin Park: One More Light (2/10)

A világ egyik legnépszerűbb zenekara, de Nickelback-kategóriában, hiszen a Linkin Park mindig is megmosolyogtató dolgokat csinált, de hát nem véletlenül végeznek mindig az élen, amikor a Sziget megkérdezi a fesztiválozókat, hogy kit szeretnének a nagyszínpadon látni. És ez érthető is, annak idején a nu metal felfutásának sötét korszakában a Linkin Park tűnhetett a világ legkirályabb dolgának. Bevallom, 11-12 éves gyerekként tényleg kevés menőbb dolgot tudtam elképzelni, mint egy piros meg sárga hajú csávó egyszerre zúznak, rappelnek, szkreccselnek, ázsiai csávó nyomkod valami kütyüket, a basszeros meg állandóan fejhallgatóban van. A Linkin Park a 2000-es években zseniálisan tette kereskedelmivé a dühös popmetált, okkal lesz a Hybrid Theory sokszor lehivatkozott lemez, ha ciki utólag meghallgatni, ha nem.

Linkin Park, One More Light, album art final

Arra viszont nincs mentség, hogy 2017-ben mi szükség van olyan zenékre, mint a One More Lighton szereplő dalok. Ha most hallanám őket először, akkor azt hinném, hogy az ezredik Imagine Dragons próbálja utánozni az Owl Cityt (az első szám eskü a Fireflies) meg egy csomó kellemetlen poprock klisét, miközben bele-belenyúlnak a mainstream hiphopba is. Szó se róla, a régi Linkin Park sem volt egy hű de underground cucc, de hát amit például a Kiiarával közös dalban művelnek, azt még a korai Justin Bieber is letagadná. Hogyan fogják ezeket a számokat előadni a Volt Fesztiválon gitárokkal meg dobokkal? Szkreccselős haver majd rángatja a potikat, miközben a gitáros lemegy kicsit pihenni a színpad mögé? 

Esküszöm nem is ezek a középszerű pop ömlengések a legkínosabbak, hanem a már címében is nevetséges Good Goodbye, amihez valamiért a nevét adta Stormzy és Pusha T, két elég király és kurrens rapper. Normál esetben egy közös Stormzy és Pusha T-dal felrobbantaná az internetet, de itt szégyenemben csak az arcomat temetem az olyan soroktól, mint

Mandem we're linking tings in parks

Now I got a tune with Linkin Park

Azt viszont el tudom képzelni, hogy egy mostani tini megőrül majd ezért a zenékért, a Sharp Edges konkrétan egy tipikus 2016-os tömegsláger akusztikus gitárral, lágy négynegyedes dobbal, mintha csak a Petőfi Rádiót hallgatnánk délután. Az új album miatt a régi, nu metálos rajongók azzal vádolják a Linkin Parkot, hogy eladták magukat, pedig csak annyi történt, hogy a 2000-es években megtalálták az akkori kaotikus zenei közhangulat tökéletes egyvelegét, aminek éppen némi köze volt a rockhoz és a metálhoz. De egy végtelenül popérzékeny produkcióról beszélünk, ami 2017-re rájött, hogy szerelmes duetteket akarnak énekelni.

Van az albumon egy rakás szerelmes dal, akusztikus ballada, lágy popdal meg rádiós rapzene, aki meg ezekután azzal vádolja a Linkin Parkot, hogy eladta magát, annak az énekes nemes egyszerűséggel beveri a száját. Ugyanis Chester Bennington pontosan tudja, hogy a Linkin Park a legeslegeleje óta eladja magát, méghozzá elég jól, hiszen a világ tíz legjobb zenekarában benne vannak ma is, csak a hülye rajongók gondolhatják azt, hogy ez a zenekar valami rocktörténeti kuriózum és mérföldkő, nem csak a zűrzavaros 2000-es évek nagyot dobó, de az igazi identitását soha meg nem találó kreálmánya. (sajó)

Lil Yachty: Teenage Emotions (8/10)

Ha éppen nem Linkin Park-albumot kéne kiemelni, és itthon százszor annyi embert érdekelne mi történik Amerikában éppen hiphop címszó alatt, akkor komplett esszéket lehetne írni arról, hogy Lil Yachty mennyire izgalmas és fontos szereplője a kortárs popzenének. Egy 19 éves atlantai srácról van szó, aki a végletekig kicsavarta a déli trap, a mumble rap és az autone adta lehetőségeket, és a rapzenén bőven túlmutató személyiséget alakított ki magának. Yachty a macsóságot a saját képére formálva gendersemlegessé, sokszínűvé, infantilissé és kreatívvá tette, ezzel is némileg görbe tükröt tarta a a hiphop évtizedes begyöpösödésének. Bűnözés helyett Dragon Ball, túlzott csajozás helyett szimpla életigenlés vagy éppen hétköznapi tinidolgok mozgatják igazán, ami nem éppen szokványos abból a körből, ahonnan az elmúlt évtized legnépszerűbb rapsztárjai jöttek. Yachty azonban az első rendes stúdióalbumán is bizonyítja, hogy miért is annyira érdekes a hiphop, ha valaki képes átlépni a korlátain és szabaddá engedni a fantáziáját. Felületesen a Teenage Emotions egy csomó basszusnehéz, motyogós töltelékrap, de órákon át elmerülve csodálatos kis poénok, ötletes szövegek és klassz zenei megoldások rajzolódnak ki, amiket alapvetően ellenszenvvel egyáltalán nem lehet érzékelni.

Mondjuk nehéz is, amikor az egyik számban egy fagyis kocsi csipogására hasonlító prüttyögésre azt ismételgeti tízszer, hogy Harley jól szétautotune-olva, és kész is a refrén. De valahol ez a csodálatos, hogy itt van ez a 19 éves srác, aki kvázi feltalálta a poppunkot a hiphopon belül nem csak a külsejével, de az üzenetével is. Hogy igenis jó lázadni, de közben nem gáz, ha jól is érezzük magunkat, kit érdekel, hogy sok nagyokos mit gondol. Csak meg kell nézni ezt a borítót, hogy ma melyik népszerű fekete rapper merne smároló férfiakat mutogatni, és leesik, hogy Yachty olyan figurája már most a hiphopnak, ami lebonthatja az utolsó tabukat is a rapzenében nem csak zeneileg, de tematikailag is. Megvan az az előnye, hogy a személyisége annyira túlmutat a saját zenéjén, hogy a kontextust megértve azonnal más megvilágításba kerül az egész, és nem csak könnyűzenei műként tekint rá az ember, hanem valamiféle szociológiai kísérletként figyeli, hogy ez az abszolút ellensztereotípia mennyire bátran próbálkozik a határok feszegetésével. És bónusznak még van arca a Bring It Back c. dallal csinálni egy full agyament '80-as évek trash pop slágert, mint aki tökéletesen tisztában van vele, hogy bármit megtehet, úgyis működni fog. Lil Yachty abszolút megérdemelten a tinédzserek kedvence most Amerikában, és nagyon úgy néz ki, hogy ő maga is tisztában van vele. Innen már tényleg csak pár lépés az ikonná válás, pedig még mindig csak 19 éves. (sajó)

Wavves: You're Welcome (3/10)

artworks-000208329598-1j0ny2-t500x500

Azt hiszem jó ideje egyedül vagyok azzal a véleménnyel, hogy a még a 2000-es évek végi lo-fi mánia közepén felbukkant Wavves eddig minden albumával képes volt jobb és jobb dolgokat csinálni. Sokak szerint a zajos, kivehetetlen garázspop állt Nathan Williamsnek a legjobban, miközben engem pont azzal vett meg, hogy az első rendes stúdióban felvett lemezétől fogva folyamatosan tudta tartani a szintet, aminek köszönhetően pofátlanul fogós garázspunk himnuszokat tudott írni. A szörfös King of the Beach, a depressziós Afraid of Heights, majd a kaotikus V szerintem mind remekművek, és a popos nyugati parti garázspunk kirakatlemezei, amik bizonyítják, hogy igenis van értelme a maszatolós lo-fit tiszta hangzásra cserélni, hogy ezzel jobban kijöjjön a dalszerzői kvalitás. Sajnos úgy néz ki, hogy eddig tartott a lendület, mert a You're Welcome-on momentumok is alig vannak, amik arra emlékeztetnének, hogy Nathan Williams nem csak egy lusta sztóner, aki valamiért képes bármiből kétperces slágereket gyártani. Helyette idióta, kellemetlenül gyerekes baromságokkal van tele a lemez rögtön az elejétől. A nyitószám például olyan, mintha a Spongyabob egyik epizódjában Tunyacsáp, Spongyabob és Patrik alapítottak volna egy punkzenekart. Vicces, értem én, de teljesen értékelhetetlen, ahogy a szinte minden ezen a lemezen. Idegesítő jópofiskodások, oda nem illő plusz hangszerek, a klassz refrének teljes hiánya és úgy a rendes dalszerkezet leszarása azt eredményezte, hogy sokadik nekifutásra is csak keservesen bírom ezt a borzalmat végighallgatni. Ha valaki 30 felé már annyira nem élvezi a szörfös hülye gyerek punkot, még nem indok arra, hogy a Cartoon Networknek írjon pszeudo-filmzenéket. Williams ezzel a lemezzel sajnos tönkrevágta az eddigi szerintem hibátlan mérlegét. Mindegy, most úgy teszek, hogy ez nem történt meg. (sajó)

(Sandy) Alex G: Rocket (8,5/10)

A 24 éves Alexander Giannascoli Wikipédia-oldalán mindössze két kapcsolódó projekt van megjelölve: az egyik a Skin Cells, Alex G középiskolás zenekara, a másik pedig mindjárt Frank Ocean, akinek a Blonde és az Endless című anyagán is játszott. Alex G története egyébként nagyon hasonlít a Car Seat Headrest mögött álló Will Toledo sztorijára (csak egy év van köztük), hiszen mindkettőjük a Bandcampen közzétett zenéinek köszönhette a kultstátuszt, majd mindketten 2015-ben kerültek a jelenlegi kiadójukhoz. Toledo (egy gyakornoknak köszönhetően) a Matadornál landolt, Giannascoli pedig a Dominóhoz került, ahol immár a második nagylemeze jött ki. A Rocket pedig mérföldkő az életműben, hiszen az általában egyedül dolgozó Alex G ezúttal társakkal rögzítette a lemezt, az anyagon még a barátnője, Molly Germer, is játszik, aki hegedűn kíséri a zenekart. Giannascoli dalaival kapcsolatban általában Elliott Smitht szokták emlegetni, pedig annyi mindenki más is eszébe juthatna róluk az embernek, mondjuk az Elvis Depressedly vagy a Built to Spill, de Giannascoli egyszerűen túl izgalmas alkotó ahhoz, hogy bármelyikükre is hasonlítson, inkább csak emlékeztet dolgokra. Alex G fejében tökéletesen megfér egymás mellett a tradicionális amerikai folk, az elborult ordibálás és az autotune is akár, mindez pedig furcsamód nem húzza szét az albumot, hanem összeáll egy tarka, ötletekben gazdag egésszé, ami simán ott lehet majd 2017 legjobb albumai között az év végén. (kovács d.)

Paramore - After Laughter (7/10)

A Paramore-nak a negyedik album hozta meg a sikert 2014-ben, mégis, a belső konfliktusok után végül Jeremy Davies 2015-ben kilépett a zenekarból, majd egy hosszasés unalmas jogi procedúra is következett. Kétséges volt, hogy milyen hamar készülnek majd új dalok, és azokon milyen nyomot hagy majd a viharos időszak. Az mindenesetre pozitív előjelnek tűnt, hogy az évekkel korábban távozott dobos, Zac Farro visszatért a csapatba. 

Az After Laughter végül elég pontos lenyomata lett a Paramore elmúlt időszakának, mert van rajta 12 szám és szinte az összes a barátok elveszítése, csalódás, megbocsátás témakörben mozog. Ez alapján azt gondolhatnánk, hogy a Paramore az eddigi legemósabb anyagát készítette el, ami szövegileg többé-kevésbé megállja a helyét, viszont zeneileg egyáltalán nem akarták érzékeltetni ezt a lehangoltságot. Van persze kivétel, a 26 című számban, ahol a lehangoltság a zenére is átterjed, de ezt leszámítva kifejezetten popos dalok készültek. Az első single, ami az albumon is az első, a Hard Times remekül összefoglalja, hogy mire kell később számítani. New wave-es megoldásokra és szintikre, vidámságba csomagolják a sokszor elég lehangoló üzenetet. A megújúlás is jól áll nekik, kérdés, hogy ezzel tényleg elmúlnak-e számukra a nehéz idők, vagy a Paramore örökös tagcserékre van kárhoztatva. (földi)

(Borítókép: Scott Dudelson/WireImage)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!