Fogalmam sem volt, hány fiút segítek át a pubertáskorán

Június 4-én a Budapest Kongresszusi Központban lép fel a hetvenes évek sztárénekesnője, Suzi Quatro. A 67. születésnapját a koncert előestéjén ünneplő basszusgitáros-énekesnőről idehaza sokan tudják, hogy magyar felmenőkkel is rendelkezik, azt viszont talán kevésbé, hogy mennyire fontos szerepet játszott a rockzene történetében.

Ha valaki, akkor Suzi Quatro az élő példa rá, hogy a popzene gyakran sokkal bonyolultabb annál, mint hogy feleslegesen bélyegezzünk meg előadókat, és fekete-fehér alapon tegyünk különbséget értéktelen, tucat tinipop és igényes zene között.

Quatro ugyanis egyfelől maga a futószalagon gyártott popsztár prototípusa. Egy brit menedzser, Mickie Most találta ki a figuráját, és két másik brit pasi (oké, egyikük valójában ausztrál), Mike Chapman és Nicky Chinn írta a legnagyobb slágereit, akik egyébként is a hetvenes évek legsikeresebb slágerszerzői párosát alkották.

1973–74-ben ő volt az egyik legnagyobb popsztár Európában, poszterekről és a magazinok címlapjairól rendszeresen az ő fényképe köszönt vissza, pedig azt a slágerét, amelyről talán a legtöbben ismerik ma, a kívánságműsorok állandó szereplőjét, a Chris Normannel közös Stumblin' Int csak évekkel később énekelte el.

Viszont ugyancsak Suzi Quatro túlzás nélkül forradalmi szereplője volt a rockzenének: ő volt az első neves női basszusgitáros, aki nem csupán énekesnő rockzenekari kísérettel, hanem maga is a zenekar része. Remekül énekel és elsőrangú basszusgitáros is egyben – ilyet addig nőtől még nem láttak a műfajban.

És persze ő mutatta meg azt is, hogy a rockzene távolról sem csak a férfiak privilégiuma, hanem adott esetben egy nő is lehet sikeres, pláne egy olyan, „férfiasnak” nevezett műfajban, mint a glam rock, melynek Quatro volt az egyetlen női sztárja. Aki ráadásul még a többiekkel ellentétben amerikai is volt.

Piros paprika és fokhagyma

Bár a Suzi Quatro név ránézésre ugyanolyan felvett művésznévnek tűnhet, mint a David Bowie vagy az Elton John, Suzi vezetékneve tényleg Quatro volt. A nevet a nagyapjának adta az amerikai bevándorlási hatóság, amely túl bonyolultnak ítélte az eredeti olasz nevét, a Quatrocchit.

Azt pedig sokan tudják, hogy az édesanyja, Szaniszlay Helén magyar volt, aki csak „piros paprika és fokhagyma keverékeként” jellemezte az olasz–magyar családi fúziót. Még fontosabb volt azonban, hogy az apa is zenélt, és gyerekkoruktól arra ösztönözte mind a négy lányát, hogy kövessék a példáját. Ő volt az is, aki basszusgitárt ajándékozott Suzinak, aki 14 évesen már játszott a Pleasure Seekers nevű női garázsbandában. Ezt a nővére, Patti vezette, de billentyűzött benne másik nővére, Arlene is, akinek a lánya, Sherilyn Fenn később a Twin Peaks Audrey-jaként vált világhírűvé.

A Pleasure Seekers hamar nevet szerzett a detroiti klubszcénában, hiszen abban az időben még unikum volt a csak lányokból álló zenekar. Nőkre leginkább énekesként tartott csak igényt a popipar, a többit rá kellett bízniuk a férfiakra.

A Beatles és a brit invázió nyomában ezrével alakuló új zenekarok között volt pár kizárólag nőkből álló együttes is, de komolyabb sikert egyikük sem ért el: sem a mind közül legismertebb Goldie & the Gingerbreads, sem a She, sem a Luv'd Ones, sem pedig az angol Liverbirds nem tudott áttörni – az utóbbiaknak John Lennon meg is mondta, hogy lányok úgysem tudnak gitározni, ne is fáradjanak. És nem volt kivétel a Pleasure Seekers sem, amely hiába turnézott szorgalmasan, a világ akkor még nem volt kíváncsi a hangszereken játszó nőkre.

A zenekar végül belefáradt a sikertelenségbe, és az évtized végén név- és stílusváltáson ment át: Cradle néven keményebb rockzenére váltottak át a Motown/garázsrock számokról, de változatlanul eredménytelenül. Hacsak nem tekintjük eredménynek azt, hogy az egyik koncertjükre elment a neves producer, az Animalstől a Herman's Hermitsig zenekarok sorát befuttató Mickie Most, aki egyébként Jeff Becket kísérte el Detroitba.

Nem az új Janis Joplin

Mostot is hidegen hagyta a Cradle, sőt, az énekesnő Nancy Quatro is, és a basszusgitáros Suzinak kínált szerződést. Igaz, mások is felfigyeltek rá, de Most volt a legmeggyőzőbb: „Jac Holzmann az Elektrától azt ígérte, elvisz New Yorkba, szervez nekem egy férfiakból álló kísérőzenekart, és én leszek az új Janis Joplin. Mickie Most viszont azt mondta, elvisz magával Angliába, és én leszek az első Suzi Quatro” – mondta. 

Beletelt egy kis időbe ugyan, de tényleg így történt. Az első angliai próbálkozása ugyan bukás (ez volt a Rolling Stone című, a későbbi sikerekre nem sokban emlékeztető, középutas popdal), de aztán Most megtalálta a nyerő formulát, méghozzá Quatrónak a nyers rock and roll iránti szerelmére alapozva. Lett egy kísérő zenekara, melyben ő énekelt és basszusgitározott, és amelynek gitárosa, Len Tuckey később Quatro férje is lett egyben.

Az igazán fontos döntés azonban az volt, hogy az akkoriban sikert sikerre halmozó Chinn–Chapman szerzőpáros szállította a dalokat Quatrónak is. A Sweet, a Mud, majd később a Smokie számára is slágereket író páros a glam rock őrület csúcsán vette kezelésbe Suzit, és rögtön első dala, a nyers rágógumirock-sláger Can The Can betalált, és egy pillanat alatt sztárrá tette az énekesnőt.

Ehhez az is kellett, hogy Mike Chapman megtalálta a neki leginkább fekvő énekstílust: Quatro eredetileg mély, reszelős hangon énekelt, ahogy azt a detroiti rockerektől hallotta, mint Mitch Ryder vagy Bob Seger. Chapman viszont azt kérte, énekeljen magasabb hangon: „Azt mondta, menjek egyre feljebb, egészen addig, amikor már úgy éreztem, meghalok, mert ennél magasabb hangon már nem tudok énekelni, mire azt mondta: ez lesz az. Te megbolondultál? – kérdeztem. Dehogy, felelte, csak ez így lesz izgalmas.” Quatro süvöltése nemcsak élesen hatolt át a nyers rockzenén, de fenyegetően is hangzott, egy olyan nőnek, akivel senki sem mer szórakozni, írja Simon Reynolds a Shock and Awe című könyvében.

Ezzel párhuzamosan Quatro imázsát is sikerült kitalálni: ő maga ugyan Elvis mintájára bőrdzsekibe bújt volna, de Most inkább fekete bőr kezeslábasba öltöztette, és hirtelen Quatro lett a kamaszfiúk álmai tárgya, de egyszerre volt „uniszexuális” is egyben, az énekesnő szavaival élve. Szexis volt, de közben azt hangsúlyozta, hogy nem olyan, mint egy átlagos nő.

Első albuma borítóján is ez a kettősség látszik, hogy Quatro ugyanúgy „egy a fiúk közül”, mint ahogy ő a szépség is a loncsos hajú, borotválatlan, sört vedelő szörnyetegek között. A zenekar három férfi tagja a koncertek előtt még jobban rájátszott a “keményen melózó férfiak” imázsra azzal, hogy glicerinnel kenték be magukat, hogy úgy nézzen ki, mintha a verítéktől fénylenének. Quatro pedig ebben a munkában is teljes jogú partnerük volt, és széles terpeszben játszott a hozzá képest óriásinak tűnő hangszerén, ahogy azt a férfi gitárosok szokták.

Ő maga is azt hangoztatta az interjúiban, hogy jobban érzi magát a fiúkkal, hiszen egy kemény rock and roll csaj, aki végigturnézta a fiatalkorát, és gyakran káromkodott is. Sőt, még csak azzal sem foglalkozott nagyon, hogy mások szexinek találják-e, vagy sem. Az ikonikus bőr kezeslábasáról is ezt mondta később: „Csak az volt fontos, hogy praktikus legyen, könnyű fel- és levenni. Fogalmam sem volt, hogy hány fiút segítek át ezzel a pubertáskorán.”

Ugyanebben a tíz évvel ezelőtti interjúban azt felelte a kérdésre, hogy feministának tartotta-e magát, hogy „én-ista voltam. Hittem benne, hogy nemtől függetlenül azt csinálhatom, amit jónak látok, és ebben hiszek ma is.”

Én, Suzi akarok lenni a pasid

Quatro feltűnése azért is fontos lépés volt, mert ugyan a hetvenes évek elejére már megjelentek a saját számaikat játszó énekes-dalszerzőnők, mint Carole King vagy Joni Mitchell, de ők mégis introvertáltabb, hogy azt ne mondjam, nőiesebb műfajban nyomultak. Quatro viszont egy olyan stílusban vette fel a versenyt bárkivel, amelyben addig kizárólag férfiak nyomultak, legalábbis gitáros-énekesnő rockzenekarban még nem volt addig. És ezzel nagyon sok mindenkinek mutatott utat.

Lehet mondani, hogy korábban Carol Kaye személyében már volt egy ismert női basszgitáros, de ő csak egy keresett stúdiózenész volt, nem pedig egy rocksztár is egyben, mint Quatro, aki a női basszusgitárosok későbbi hosszú sorában lett az első. Tina Weymouth (Talking Heads) konkrétan utána kezdett csak komolyan basszusozni, amikor megmutatták neki Quatro lemezét, és ennek a sornak a végén már olyan nevek vannak, mint Kim Gordon (Sonic Youth) vagy Kim Deal (Pixies). De közvetlenül Quatro hatására is ragadtak hangszert az olyan női rockzenekarok, mint a Runaways, a Girlschool vagy a legegyértelműbb, Joan Jett.

„Hízelgő, hogy én voltam az a nő, aki ajtót nyitott a többi női rockzenész előtt egy addig férfiak uralta zeneiparban” – mondta utólag Quatro, aki egyébként szándékosan játszott a nemi szerepekkel is, amikor például olyan dalokat dolgozott fel változatlan szöveggel, melyek férfi szempontból íródtak. Ilyen volt az I Wanna Be Your Man című Beatles-szám, melyet az első lemezén énekelt el, és amelyről azt mondta, analógiaként szánta, és azt akarta sugallni vele, hogy „én akarok lenni az erősséged.”

Miközben a glam rock sztárjai mind férfiak voltak – a Slade, a T. Rex, a Sweet, a Mud, Gary Glitter, David Bowie, a Roxy Music stb. –, addig Quatro egyedül tartotta a frontot nőként, és talán ezért is próbált férfiasnak hatni egy eleve férfiasnak tartott műfajban. A Can The Can utáni következő kislemeze, a hasonló stílusú 48 Crash is nagyot szólt, majd még született pár sláger a következő évben is (Daytona Demon, Devil Gate Drive), de aztán jött a lejtő, akárcsak a glam rock többi sztárja számára.

Ettől még Quatro évekig nagy sztár maradt Angliában és a kontinensen is, ám a szülőhazájában csak onnét lett ismert, hogy szerepet vállalt a Happy Days című szitkomban, ahol egy Leather Tuscadero nevű basszusgitáros lányt alakított. Illetve egyszer azért az amerikai slágerlistára is felkerült, a már említett Stumblin' In révén. Némiképp ironikus is, hogy Quatro legismertebb dala mára egy hagyományos duett, melyben már semmi nem hallatszik a bőrruhás, lázadó rockerlányból. A nyolcvanas évekre pedig végképp elfogytak a slágerek, Quatro azonban azóta is rendületlenül turnézik, sőt, lemezeket is készít.

Mondhatjuk, hogy már rég csak a nosztalgia maradt a számára, hiszen eljárt a zenéje felett már az idő? Lehet, bár érdemes meghallgatni a korai slágereit – a Can The Can vagy a 48 Crash erőteljes, rádióbarátnak semmiképpen nem nevezhető, nyers rockdalok, és mai füllel nehezen felfogható, hogy volt idő, amikor ezeket a dalokat bélyegezték a futószalagon készült, nagyüzemi tinipopnak. De mint azt a cikk kezdetén már egyszer leszögeztük, ennek a skatulyázásnak semmi értelme, ezek simán jó számok, amit egy nagyszerű énekesnő ad elő.