Trump miatt ennyire rossz Katy Perry?

Lehet a cím kicsit túlzásnak tűnhet, de a mostani hét lemezében tényleg szó lesz arról, hogy Katy Perry karrierjében valamennyire törést okozhatott, hogy elhivatott Hillary Clinton-támogatóként végül Donald Trump lett az elnök. Mondjuk ettől még csinálhatna jobb zenét, ahogy a Bleacherstől sem voltunk elájulva, az egykori hipszterlibling Alt-J pedig annyira rossz, hogy arra értelmes szavakat sem találunk. Szerencsére voltak jó lemezek is mostanság, például érdemes csekkolni Saint Etienne, a The Charlatans, illetve a She-Devils új albumát is.

Katy Perry: Witness (5/10)

Mikor tavaly novemberben Donald Trump lett az amerikai elnök, akkor nem csak Hillary Clinton szenvedett vereséget, hanem Katy Perry is. Ő volt ugyanis az egykori szenátor és külügyminiszter egyik legaktívabb és leghíresebb támogatója a kampány során. A kudarc akkora hatással volt rá, hogy az ötödik stúdióalbuma (Katy Perry néven a negyedik) biztosan nem ebben a formában készül el, ha Clinton lesz az elnök.

A Witnesst komoly átalakulás előzte meg, az előzmények fényében arra lehetett számítani, hogy a politikai aktivizmus, a társadalmi problémák nagyobb szerepet kapnak a szövegekben, amiket Perry korábbi albumai során a habkönnyű szerelmek és az átvirrasztott éjszakák határoztak meg. Ehhez képest a 15 számos album meghallgatása után egyáltalán nem érezhető gyökeres változás a témaválasztás terén. A Chained To The Rhythm esetében jól működött az az ellentmondás, hogy egy tipikus Katy Perry szám, Max Martin varázslatával kiegészülve, arról szól, hogy az emberek tudomást sem hajlandóak venni a problémákról a kellemes buborékukban. Mondjuk Perrytől sem futotta sokkal többre és a dalai jelentős része a buborékon belül játszódik továbbra is.

Ráadásul úgy tűnik, hogy a széles közönség sem harapott rá arra, amit most kitalált, ugyanis eddig három single érkezett az albumról, ezek közül a már emlegetett Chained To The Rhythm szerepelt a legjobban, de ennek sem sikerült a Billboard első helyére kerülnie, aminek Perry számára alapvetésnek kellene lennie. A negyedik hely viszont így is sokkal jobb, mint amire a Bon Appétit és Swish Swish volt képes. Elmúlt a varázs, vagy csak a 32 éves énekes éppen nem érzi a korszellemet?

Lehet, hogy csak rossz döntést hoztak, mikor meghatározták, hogy melyik dalokból lesznek single-ök. A Witness nem lesz Perry legemlékezetesebb munkája, de vannak rajta olyan számok, amik akár nagyot is szólhatnak. Legutóbbi albuma óta Perrynek az eddigi legbiztosabb kezű producerétől, Dr Luke-tól is búcsút kellett intenie, azok után, hogy szexuális zaklatási botrányba keveredett. Bár Max Martin a vezető producer a lemezen és a legtöbb dalon ott van a keze nyoma, Perry igyekezett megtalálni minél menőbb arcokat a hangzása formálásához. Ezért dolgozott együtt a Migosszal, írt közösen dalt Siával, vagy kérte fel a Purity Ring tagjait egy-egy dal erejéig. 

Az elektronika elég domináns, a Hey, Hey, Hey-be és a Roulette-be olyan sok került, hogy néhol a szöveget is nehéz kivenni a folyamatos zakatolástól. Tempó tekintetében nem számít, hogy gyors vagy lassú, a szintetizátor és a basszus mindenütt ott van. Viszont így sem lehet azt mondani, hogy koherens zenei világa lenne az albumnak. Mindenből a lehető legtöbbet akarták belesűríteni a dalokba, aminek egy érdekes kavalkád lett a vége, viszont a felszínen alatt kérdés, hogy mennyit találunk. Tegnap az Indexen is beszámoltunk róla, hogy a megjelenés promózása érdekében Perry minden megtesz, például egész hétvégén élőben lehet nézni, hogy mit csinál. Jógázott a Modern Family című sorozatból ismert Jesse Tyler Fergusonnal, főzött reggelit Gordon Ramseyvel, tényleg az alvásig lehet nyomon követni az énekesnő napját annak, akit ez érdekel. 

Ezek után belegondolva a Witness olyan, mintha Katy Perry meghívna minket egy házibuliba, ahol elképesztő a látvány és a hangzás, nagyon fura és menő arcok vannak a vendéglistán, de Perry annyi különböző dolgot csinál folyamatosan, hogy az egész túlságosan sok és nem lehet önfeledten bulizni, mert mindig valami újabb bombasztikus ötlete támad, de az összkép végül nem áll össze. 

Az sem segít, hogy a megjelenés előtt a legtöbb szó nem a dalokról vagy a sikerről szólt, hanem, hogy mi van Taylor Swifttel. Tekintettel arra, hogy ez egy már legalább 3 éves ügy nem a legszerencsésebb és nem is értem, hogy miért hozza fel ezt újra Parry, például a Carpool Karaoke-ban, ahol nem lett volna muszáj új életet lehelnie ebbe az egészbe, mégis megtette. Ráadásul a Swish, Swish című dal, (ami Nicki Minaj-zsal közös, aki szintén nincs oda Taylor Swiftért) is elég egyértelműen egy beef akar lenni, csak elég kár, hogy szövegírási szinten csak odáig sikerült eljutni, hogy az oroszlánt nem érdekli, hogy mit gondolnak róla a tenger gyümölcsei. Meg oda, hogy a karmával vigyázni kell, mindig megtartja a blokkot. De ez nem csak ezen a dalon vehető észre, máshol is lehet találni egészen érdekesen összekevert metaforákat. Ez jellemző nagyjából mindenre, amit az album kapcsán Perry csinál. Mindent megpróbál és a végeredmény nem teljesen reménytelen, csak el kellene dönteni, hogy akkor mi is az üzenet. (földi)

Saint Etienne: Home Counties (7/10)

Én nem igazán értem ennek a pszichológiáját, de tény, hogy a Saint Etienne valahogy úgy képes kommunikálni azt, milyen angolnak lenni (vagy legalábbis ahogy én képzelem), hogy valójában csak egyszerű elektropop számokat írnak, amiket aztán egy ártatlan hangú Sarah Cracknell felénekel. Itt van a Home Countries például, ami az album nevében és a számok címeiben is megidéz valami nagyon specifikus angolságot, de nem azt, amit mi ismerhetünk, nem a kucsmás királyi őrséget, meg a bulldogot, meg Mr. Beant, hanem a munkába vonatozó, egyenzakókban öltöző, ebédre háromszög-szendvicset és ecetes csipszet evő, titokban messzire vágyódó emberek életét. Valahogy úgy, mint ahogy a Kinks művelte ezt a csúcskorszakában, vagy ahogy a Sleaford Mods csinálja mostanában, de nem olyan cinikusan, és nem annyira sörköpködő mérgesen. Persze a Saint Etienne is volt cinikus és mérges, de mindig sikerült palástolni azzal, hogy olyan popzenét írtak, ami egyrészt belesimult a korának hangzásába (ne felejtsük el, már 27 éve tolják), másrészt meg egyszerűen jó, és kész. A Home Countries is jó - a Saint Etienne-től megszokott, kicsit fárasztó betétek ellenére -, és valószínűleg soha a büdös életben nem fogjuk majd hallani a rádióban egyik számát sem (pedig a retródiszkó Dive például megérdemelné), de mi lehet nagyobb angolság annál, mint hogy valaki 27 éve tisztességesen, panasz nélkül végzi a munkáját? (klág)

Alt-J: RELAXER (4/10)

Abszolút értem, hogy annak idején az Alt-J miért tudott befutni annyira hamar. Az énekes idióta éneklése, a klimpírozás, a hol cukiskodó, hol befelé forduló zene és némi irónia tökéletessé tette az együttest azoknak, akik alapvetően vevők minden olyan popzenére, ami újnak hat, mégis baromi könnyen befogadható. Az Alt-J abszolút ez a kategória, de amikor a Szigeten a nagyszínpadon játszottak, kiderült, hogy azért ennek a füstje tényleg jóval nagyobb, mint a lángja. A második lemez után aztán meg is állt a nagy lendület, három évig nem igazán mutattak magukból semmit. Most viszont egy egészen furcsa, érezhetően grandiózusnak szánt, de végül szimplán csak kurva unalmas nagylemezt raktak össze. A Relaxerben az a pláne, ha jól sejtem, hogy mindössze nyolc szám van rajta, mégis rendes nagylemez, mert a számok többsége 5-6 perc hosszú, és egy átkozott fülbemászó dallam nincs közöttük. Van helyette lassú építkezés, nagyravágyás, a cél, hogy valami epikusat alkossanak, de őszintén szólva még a nyolcadik szám után sem éreztem mást, minthogy a közismert Alt-J-paródiavideót hallom végtelenítve. Egyszerűen idegesítő az egész, Joe Newman hangja baromi fárasztó, és a monumentális pillanatokba csempészett debil vinnyogás (Adeline) és ehhez hasonló húzások miatt legszívesebb mínusz pontszámot adnék nekik. De az az igazság, hogy még mindig el tudom képzelni, hogy ez a zene emberek millióinál rezonál pont jókor, mert mondjuk maguktól képtelenek depressziósak lenni, viszont valamiért nagyon vágynak rá. Ilyen és ehhez hasonló gyökérségek kavarognak a fejemben állandóan, ha huzamosabb ideig Alt-J-t hallgatok, és a Relaxer egy cseppett sem segített a helyzeten. De a 4 pontot megérdemlik, mert legalább az albumcímben nem hazudnak, és tényleg sikerült a végére lemennem úgy zenbe, hogy egy átkozott hangra nem emlékszem az egészből, és inkább megnézném mégegyszer az Every Alt-J Song videót helyette. (sajó)

The Charlatans: Different Days (8/10)

Az eddigi legnyáribb hangulatú album, amivel 2017-ben találkoztam – legalábbis az általam monitorozott, porosodó britpop és környéke-univerzumban, talán csak Paul Wellerét (A Kind Revolution) leszámítva. A hidrogénszőke felmosórongy-frizurára váltó Tim Burgess és csapata erre a szürke Manchesterből a pálmafás spanyol tengerpartra menekülő, meleg és nosztalgikus hangzásra – meg a hozzá passzoló azúrkék színre – már az előző, nem különben csodálatos lemezükön (Modern Nature) rátalált, és jól tették, hogy nem engedték el. Ráadásul ez a mostani másod- vagy harmadvirágzásuk az ötvenes éveik elejére egyáltalán nem magától értetődő – a Charlatans az évek során autóbalesetben és betegségben két tagját is elveszítette, nem is beszélve a jópár félrement, középszerű albumukról. A Modern Nature és most a Different Days viszont végre szép példája annak, hogy a britpop másodvonalában sem teljesen lehetetlen még valami érdekeset csinálni. Ez fokozottan igaz a lemezből kicsit ki is lógó, messze legizgalmasabb Plastic Machineryre, ami szépen illeszkedik a Brexit-népszavazás után ismét megszaporodó politizáló dalok friss trendjébe is. A dalban egyébként – és még két másik számban – Johnny Marr (ex-The Smiths) gitározik, de a Different Daysen közreműködőként Anton Newcombe (Brian Jonestown Massacre), a Gillian Gilbert-Stephen Morris házaspár (New Order), és a már említett Paul Weller is bedolgozik. (panyi)

Bleachers: Gone Now (6/10)

Jack Antonoff neve lehet, hogy nem mond semmit a kedves olvasónak, de mernénk rá fogadni, hogy hallott már olyan számot, amihez ennek a 33 éves amerikai férfinek köze volt. A Fun. nevű zenekara egy teljesen mellékes projektnek indult, nem volt bekalkulálva a világhír, ehhez képest néhány évvel ezelőtt a We Are Young óriási sláger lett és még az év dalának, illetve az év új előadójának járó Grammy-díj is megkapták. Antonoff egóját és művészi ambícióját viszont nem szolgálta ki a Nate Ruess-szal és  Andrew Dosttal közös munka ahhoz, hogy a Fun.-ból rendes zenekar legyen, így inkább a csúcson hagyták abba. Antonoffról pár hete a New York Times írt némileg nyálas hangvételű portré cikket, amiben elmondja, hogy rögtön tudta, hogy nem akarja 35 évesen is azt énekelni a közönséggel együtt, hogy We Are Young. Helyette zenei produceri munkája került a középpontba és olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Taylor Swift, Sara Bareilles és Sia. Közben viszont mégsem akart teljes egészében lemondani a fellépésekről és a saját dalokról.

A Bleachers nevű egyszemélyes projektje két évvel a Fun nagy sikert arató Some Nights című albuma után, 2014-ben született meg. Ezt követően kapott komolyabb produceri, dalszerzői munkákat, a folytatásra pedig három évet kellett várni. A Gone Now mind a tizenkét dalát Antonoff a szerezte és olyan menő producereket szerzett maga mellé, mint Greg Kurstin (Adele legkedveltebb szerzőtársa), Sounwave (Kendrick Lamar "jobbkeze"), vagy Nineteen85 (Drake egyik producere). 

Az album legmeghatározóbb témája Antonoff húgának a halála. A családi tragédia még 2001-ben történt, mikor a dalszerző-producer 18 éves volt, Sarah nevű húga pedig 13. A dalszövegek és interjúk alapján ezt mai napig nem dolgozta fel teljesen, a mostani albumon viszont alapvetően vidám hangzású, főleg himnusz-szerű dalok vannak, amiket valaki olyan írt, akinek az összes kedvenc albuma a 80-as évekből való. A szintik, a dudák és a szaxofonok viszik a prímet, és hiába van szomorúság meg gyász a szövegekben, a kicsengés általában pozitív és arról szólnak, hogy hogyan lehet erőt meríteni a tragédiákból. Azért nem minden a szomorúság, akad azért szerelemről szóló dal is az albumon, ahol szintén minden nagyobbnak tűnik, mint amit megszoktunk. Bombasztikusnak szánt számokról van szó, amiket egy olyan producer rakott össze, aki nem fél elveszni a részletekben. Mindennek megvan a helye, itt egy kis fúvós, ott egy kis szinti.

Végeredményben viszont nem sikerült ezeket az érzéseket úgy átadni, hogy azok indokolják ezt az óriási fanfárt, ami körülveszi őket. Tudjuk, hogy mennyire képtelen helyzet, hogy egy 13 éves lánynak agyrákban kell meghalnia, de nem erre épült fel az összes szám, az talán kibírhatatlan lett volna. Helyette azt lehet érezni, hogy egy ujjgyakorlat lett az album. Antonoffnak nem múlik ezen a karrierje, simán kísérletezhet azokkal a dolgokkal, amiket jelenleg érdekesnek tart. De bármennyire is szerelemprojekt, ő egy olyan fickónak tűnik, aki mindig le akarja nyűgözni a közönséget és nem akar túl messzire a mainstreamtól, még ha ezt nem is biztos, hogy bevallja magának. Viszont az albumról így is hiányoznak az igazi slágerek, úgyhogy az album inkább olyan, mint egy nyilvános terápia. Ennek része az is, hogy az album apropóján körbe tudja turnéztatni tinédzserkori szobájának a pontos mását, hogy mindenki tudja, hol is íródtak ezek a számok. Maga az album is valami ilyesmi lett, egy érdekes művészeti projekt, ami betekintést ad Antonoff agyának működésébe, de nem marad igazán emlékezetes. (földi)

She-Devils: She-Devils (8/10)

A She-Devils olyan, mint egy jó instagram-filter, amit ráhúztak a hatvanas évek francia popzenéjére, hogy olyannak tűnjön, amit 2017-ben is megkajálnak azok, akik még mindig speckó blogokról szedik össze a zenei ízlésüket. Én pont ilyen vagyok egyébként. A She-Devils meg pont olyan, amit szeretek, klasszikus popzene olyan köntösben, amitől egyszerre készülhetett a 60-as és a 2010-es években, egy selymeshangú énekesnő, egy csomó olyan szűrő, amitől az egész lebegős lesz, és egy rövid bemutatkozó album. Nyilván a demó jobb volt (bár a Come így is hasít), de ez egy olyan album, amit júniustól szeptemberig szarrá lehet hallgatni minden helyzetben. (klág)