Örök rejtély marad a magyar rock slágert ihlető tragédiája?

36 évvel ezelőtt meghalt egy 16 éves fiú egy rockkoncerten. Az esetről legendák terjedtek el, a dal pedig, amely a fiú emlékére íródott, és arra kéri, jöjjön el, ha hallja az elefántdübörgést, a végzetes koncerten játszó együttes örökzöld slágere lett. Most egy könyv jelent meg, amiből számos fontos részlet kiderül az esetről, de a leglényegesebbet örökre sikerült eltitkolniuk a Kádár-rendszer illetékeseinek.

Egy elhallgatott tragédia

A koncerteken, fesztiválokon bekövetkezett tragédiák hozzátartoznak a rocktörténelemhez: az Altamont fesztiválon meggyilkolt Meredith Hunter vagy a Roskilde fesztiválon és a Love Parade-en kitört tumultusban agyontaposott emberek esete óriási visszhangot keltett, és még évtizedek múltán is foglalkoztatja a sajtót. Magyarországon is így volt ez a West Balkán-tragédia után, pedig nálunk sem az volt az első eset, hogy könnyűzenei rendezvényen halt volna meg valaki.

A Karthago 1981-es, székesfehérvári koncertjén meghalt fiú esetét viszont csaknem teljesen sikerült titokban tartaniuk a hatóságoknak, és ha nincs a tragédiának emléket állító Requiem című szám, mely történetesen a Karthago messze legismertebb dala is lett egyben, akkor valószínűleg alig páran tudtak volna csak az egészről.

Az esetről ezért sokáig csak legendák terjedtek, nevezetesen az, hogy a tömeg halálra taposta a fiút, az akkori újságok is elhallgatták az egészet, és csak a rendszerváltás után lehetett nyíltan beszélni a történtekről.

Hatala Csenge most megjelent könyve, a Requiem kísérletet tesz az eset rekonstruálására, már amennyire ez egy 36 éves történettel lehetséges. A könyv szabadon választott műfaja „nyomozási napló”, emellett persze megszólalnak benne a Karthago zenekar tagjai is, ami elkerülhetetlen egyrészt, másrészt viszont nem ezek a részek a könyv erősségei.

Szigeti Ferenc és a többiek már számos interjúban elmondták korábban is, hogyan született a dal, hogy ők mit tudnak a halálesetről, és hogy Erdős Péter azt hitte, ez egy kábítószeres szám, ezért csak üres, fehér borítóval engedte kiadni a kislemezt. Sőt, azt is lehetett tudni, hogy nem a 81-es tragédia, hanem egy teljesen másik eset miatt tiltották ki a zenekart egy időben egy másik megyéből.

Dezső és a csövesek

Amiben viszont a könyv tényleg újat mond, az az, hogy a szerző (aki évekkel az eset után született) a lehetőségekhez képest valóban feltárta az esetet. „A fiú”, aki a Requiem dalszövegében is szerepel, végre nevet, arcot és jellemrajzot kap: ő Dezső, a várpalotai srác, akinek sikerül megszólaltatni a nővérét és egykori barátait is. Sőt, vannak róla fotók is.

Dezső története többek között azért is tanulságos, mert pontosan olyan, mintha egy forgatókönyvíró alkotta volna meg a Kádár-rendszer társadalmi problémáit illusztrálandó. A mindösszesen tizenhat évesen meghalt fiúnak ugyanis hiába volt rendezett családi háttere, a több műszakban dolgozó szülők ritkán tudtak foglalkozni vele, és gyakorlatilag a nála csak pár évvel idősebb nővérére hárult a gondviselés, majd miután ő korán férjhez ment, az öccse gyakorlatilag felügyelet nélkül maradt napközben, miközben a szülők a várpalotai erőműben dolgoztak.

Mivel a szülők generációja volt nagyjából első az országban, amelyben egy házaspár mindkét tagja teljes állásban dolgozott, ez korántsem volt egyedi probléma, pláne a fusizások és a géemkázás korában. Igaz, a csöves jelenség kialakulásához még egyéb tényezők is hozzájárultak, így a rekordmennyiségű válás meg a százezer veszélyeztetett gyerek, de Dezső esetében még a súlyosbító tényezők nélkül is meg lehet érteni, hogyan lett ő is a magára maradt generáció része, és miért kezdett egy idő után a sarki bolt előtt bandába verődve unatkozó, idősebb fiúkkal barátkozni.

A csöveseket a rendszer persze igyekezett démonizálni, és úgy beállítani, mintha deviáns, munkakerülő fiatalok jókedvükben lógnának együtt, de nem kellett ahhoz képzett pszichológusnak lenni, hogy nyilvánvaló legyen, ők csak egy csődöt mondott társadalom válságtünetei. Az pedig, hogy a csövesek körében egyre jobban terjedt a ragasztózás vagy a gyógyszerekre ivás, hivatalosan nem létező jelenség volt a szocializmusban.

Dezső ráadásul a visszaemlékezések szerint nem is vett részt a ragasztózásban és az italozásban (már csak azért sem, mert a motorozás sokkal jobban érdekelte), de ő is együtt lógott ezekkel a fiatalokkal, és velük ment el a közeli Fehérvárra is azon a végzetes napon a Karthago-koncertre.

Hogy aztán ott pontosan mi történt, az vélhetően már soha nem fog kiderülni, csak annyi biztos, hogy Dezső ott maradt a Köfém sportcsarnokbeli koncert után a földön, és nem sokkal később, a mentőben meghalt. A megszólaltatott egykori barátok sem tudnak (vagy akarnak) segíteni, és az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a társaság vezéregyénisége, a Szaszának becézett fiú is meghalt már, motorbalesetben. (A bajszos Szasza állítólag látható 0:46-tól ebben a videóban is egy pillanatra, az 1980-as Fekete Bárányok-koncerten.)

Olyasvalami történt, aminek nem kellett volna

Itt jönne akkor az, hogy a korabeli szakhatóságok és intézmények (rendőrség, mentők, kórházak stb.) hagyatéka alapján rekonstruáljuk az esetet: a szerző legalábbis ezt tenné, de mindenhol falakba ütközik, az esetnek ugyanis semmilyen nyoma nem maradt sehol. A könyvben megszólaltatott szakértők is csak valószínűsíteni tudják, hogy „olyasvalami történt, aminek nem kellett volna”. Vagyis meghalt egy középiskolás fiú, vélhetően azért, mert olyasmit fogyasztott, amelynek a létezéséről sem volt szabad még írni akkortájt.

A feltételezések szerint Dezső a Parkán nevű, amúgy a Parkinson-kór kezelésére használt gyógyszerből vett be, és arra ivott alkoholt. Az, hogy korábban nem élt ilyesmikkel, csak növeli a valószínűségét, hogy ezúttal kivételesen mégis ez történt, hiszen a toxikológus szerint az első használat a legveszélyesebb, ilyenkor még nem tudja az illető, mit és mennyit bír el a szervezete.

Ezt azonban sosem erősítette meg senki: a család hetekkel később kapott egy végzést arról, hogy a halált „keringési elégtelenség, vagy alkoholmérgezés okozta”, ennél többet sosem közölt a hozzátartozókkal senki. Bár Magyarországon abban az időszakban mások is meghaltak kábítószer-használattal összefüggésben (ez elsősorban ragasztót vagy gyógyszert jelentett), Dezső esete mégiscsak kiemelt jelentőségű volt azzal, hogy egy koncerten történt, ezért sejthető, hogy a hatóságok érdekét az agyontaposásos legenda jobban szolgálta. És a jelek szerint nem is tettek sokat annak érdekében, hogy ezt a semmi által alá nem támasztott tévhitet eloszlassák.

Így a könyv nagyszerű kordokumentum: egy szerencsétlen haláleset, a hozzá vezető körülmények, illetve az, ahogy a hatóságok az ügyet kezelték, pont annyit mutatnak meg Kádár János Magyarországából, amennyit a korabeli társadalomkritikusabb filmek is próbáltak. Az pedig bónusz, hogy betekintést nyerünk egy család életébe egy mintának szánt szocialista iparvárosban.

És lehet, hogy magát a Requiem című számot sokan nyálasnak tartják (maguk a zenekar tagjai is közéjük tartoztak, amikor Szigeti Ferenc először megmutatta nekik a dalt, és én is a Haminyó anyót preferálom inkább), de így, hogy már tudjuk, ki volt az álmok útján elinduló fiú, láttuk az arcát, és még azt is tudjuk, hogy Riga mopedje volt, kicsit máshogy gondolhatunk rá ezután.

Ja, és a slusszpoén: bár a szöveg egy lányról is beszél, aki talán még most is várja a fiút, sőt, elterjedt a legenda is arról, hogy követte barátját a halálba, a visszaemlékezők nem tudnak róla, hogy lett volna ilyen. Egyedül Dezső nővére emlékszik arra, hogy az öccse mondogatta, hogy tetszik neki egy lány a boltban – de ő is csak gyakorlaton dolgozott ott, és röviddel később eltűnt a környékről.

Borítókép: Mohai Balázs / MTI.

Hatala Csenge: Requiem - nyomozási napló
Athenaeum Kiadó, 2017, 155 oldal, 2999 Ft