Lófaszt halott a rockzene

A Dead Daisies az a zenekar, aminek tagjai külön-külön már belekóstoltak a nagybetűs sikerbe. John Corabi énekes a Mötley Crüe egyik lemezén és turnéján helyettesítette Vince Neilt, akit éppen akkor kirúgtak a zenekarból vagy elment, mindegy is, mert a Corabival összerakott 1994-es album a pinametállal való végleges szakítás fel terelte a zenekart. Sajnos a rajongóknak ez az irány nem kellett, így Corabinak mennie kellett.

A gitáros Doug Aldrich először Ronnie James Dióval, majd a Whitesnake-kel futott be nagy karriert, elképesztően jó rockgitáros és nagyszerű dalszerző - ő is pontosan tudja, milyen az, amikor kilép egy színpadra és 60 000 ember üvölt neki folyamatosan. A Whitesnake-ben Aldrich mellett Marco Mendoza basszusgitáros is ott volt, aki korábban a Thin Lizzyben is zenélt, meg vagy 25 másik zenekarban - többek között a Blue Murder nevű formációban is John Sykes mellett, de ez már tényleg csak azoknak mond valamit, akik nagyon jól ismerik a hard rock történetét. 

Kiváló zenész ő is, és nagyszerű vokalista, erről annak idején mi is meggyőződhettünk, amikor Aldrich és a Dead Daisies-dobos Brian Tichy társaságában a Whitesnake-kel itt jártak. Ja, igen, Tichy. Az őserő, aki nem úgy néz ki, mint egy rockdobos, hanem mint egy farmerlegény valahonnan középnyugatról, olyan karokkal, mint a combom, és olyan tehetséggel megáldva, mint nem sok zenésztársa - ő a Whitesnake előtt/mellett játszott a Lynch Mobban, a Rattben, Billy Idol mögött, és még sorolhatnánk. az A38 backstage-jében beszélgettünk egy kicsit a szerdai buli előtt. 

Doug az előbb kérdezte meg a turnémenedzsertől, hogy hol is vagytok. Tényleg felmerül ez? Hogy gőzötök sincs?

Mendoza: Ja, fel. Jó, Doug túldramatizálja a dolgot, de néha tényleg kell pár perc, mire tudatosul bennem, hogy melyik városban vagyok. Jó, Budapestre azért mindig emlékezni fogok. 

Mert?

Mendoza: Mert ez a helyszín különleges, állóhajó, ilyenen még nem játszottunk. Meg voltunk már itt korábban, mármint Budapesten, Douggal a Whitesnake-kel.

Aldrich: Ja, tényleg. Egyszer lett volna egy buli, de jött egy vihar és elvitte a cájgot. Az kurva kemény volt. Utána visszajöttünk pótolni a koncertet.

Corabi: De itt, a hajón még nem voltatok, ugye?

Tichy: Én igen, a Lynch Mobbal. Nagyon jó helyszín, szűkös, de jól szól.

Corabi: Hajón egyébként játszottunk már, megvan neked a Kiss Kruise?

Aha, a Kiss kivisz pár zenekart egy hajóra zenélni.

Corabi: Na ja, ennél azért többről van szó, egy rendes nagy luxushajón rendeznek egy tulajdonképpen 5-6 napos fesztivált sok zenekarral, rajongókkal, akik együtt hajóznak le New Orleans-tól vagy Miamitól a Karib-tengerre. Vannak vagy négyezren rajta, 4-5 színpad, óriási buli. Én egyébként nem vagyok odáig a hajókért, pont az egyik Kiss Kruise után volt, hogy kaptam egy felkérést egy szólókoncertre, dettó hajóra, de nem volt annyi eszem, hogy megkérdezzem, mekkorára. Jóval kisebb volt, és sokkal jobban imbolygott a viharban, mert persze hogy viharban kellett zenélnem egy szál gitárral a kezemben két órán át.

Mi történt a Los Angeles-i rockélettel? 

Tichy: Ami általában az összes többi helyen. Sorvad. Bezzeg Európa, komolyan mondom, ide kellene jönnie mindenkinek zenélni. Itt van élet.

Corabi: A rock és blues amerikai központja most Nashville. Ott élek, azért tudom, minden este van több buli is. New York halott.

Mendoza: Ott már nincs semmi. LA-ben is csak a klasszikus klubok, a nagyok működnek már, de ettől még a zene maga nem halt ki, sőt.

Corabi: Évek óta azt szajkózzák, hogy a rockzene halott. Lófaszt az.

Tichy: Amikor Keith Moon, a The Who dobosa meghalt, mindenki temette a rockzenét. Pedig az nem ma volt.

Corabi: Nashville és Austin. Ott is van élet. És mi is itt vagyunk, tessék.

Tichy: Minden lesznek olyan kölykök, akik gitárt vesznek, vagy szétverik a dobot a pincében. Olyan nincs, hogy ennek vége legyen.

De mi jön a ti generációtok után? Hol a következő Guns N’ Roses vagy AC/DC?

Aldrich: Vannak nagyon jó zenekarok és zenészek is, rengetegen. A Raven’s Eye például, vagy Joe Bonamassa is kurva jó.

Corabi: Van egy olyan rockzenekar, pont a napokban hallottam őket, amiben 4 testvér játszik, Michiganből származnak, de azt hiszem LA-ben dolgoznak. Nem jut eszembe a nevük, de nagyon jók. És tinik még, tán 20 éves a legidősebb, vagy 22, az énekes kölyöknek viszont olyan hangja van, mint Plantnek volt. Amiben a legnagyobbat változott a rockzene, az a külsőségek. Egy mai zenekar nem akar úgy kinézni, mint mi. Nincs új Bowie vagy Jagger.

Aldrich: Meg a technikai lehetőségek. Annak idején bementél a stúdióba, felvetted a lemezt, megkeverték, masterelték, kijött. Ma ez sokkal gyorsabban megy.

Corabi: Pontosan. Vagy két hónapja bementem az egyik Guitar Centerbe, és 5000 dollárért (kb 1,4 millió forint) vettem magamnak egy mini stúdiót. Levittem a pincébe, hangszigeteltem a falakat, és tessék, mindent fel tudok venni egyedül. Ott tartunk, és ezt nem szabad elbagatellizálni semmiképpen, hogy ha valaki kitalál egy nótát, megírja a szöveget hozzá, felveszi, és már aznap este ki is tolhatja a rajongóknak, hogy tessék, itt van az új anyag. Ilyen azért régen nem volt.

Aldrich: A közösségi média teljesen átalakította azt, ahogy egy zenekarnak promótálnia kell magát. Twitter, Facebook, Instagram - ha kiteszünk valamit, és arra biztatjuk a követőinket, hogy osszák meg, olyan mennyiségű embert érhetünk el, amiről annak idején csak álmodni mertünk, és amihez kiadói támogatás és nagyon sok pénz kellett. Most meg egy mobiltelefon.

Lehet az streamelt zenével pénzt keresni? Meg lehet abból élni?

Corabi: Mondok egy példát. Vagy tíz-tizenkét éve a Ratt énekeseként játszottam Svédországban egy rockfesztiválon. A backstage-ben ültem, mellettem egy gitáros meg egy bőgős valami másik zenekarból, azt sem tudtam kik azok, beszélgettünk. Később a bőgős mondta, hogy a gitáros Frank Marino volt, a Mahagony Rush zenekarból. Marino annak idején már látta, hogy az internettel a zene terjesztése is meg fog változni, más módszerekkel kell majd elérni a rajongókat. És ő elkezdte felépíteni a saját adatbázisát azokból a rajongókból, akik írtak neki, akik koncert után megvárták, satöbbi. Épített egy stúdiót magának, ahol a zenekarával szépen felvette az új dalokat. És mire jött a streaming- és közösségi média-boom, neki már volt egy olyan stabil tábora, aminek ha kinyomta, hogy tessék, innen lehet letölteni ennyiért és ennyiért, akkor ráklikkeltek, és több pénzt keres vele, mint a lemezeladásokból.

Tichy: De ha netán bebukunk, akkor alapítunk egy tribute zenekart. A Mötley Snake-t. Crüe- és Whitesnake-dalokkal fogunk haknizni.

Ha már itt tartunk, az egyik legkitartóbb pletyka a Mötley Crüe-ről és John Corabiról, hogy van egy lemezanyag, amit felvettetek, de Nikki Sixx letörölte. Ez igaz?

Corabi: A Generation Swine album munkálatai elején pár számot felénekeltem a stúdióban, ennyi igaz. Felvettük, ott volt, hallottam, láttam. Amikor kirúgtak, és visszavették Vince-t, én ezeket nem vihettem magammal, mert a Mötley Crüe zenekaré volt, nem John Corabié. Szóval voltak ilyen felvételek, de hogy mi lett a sorsuk, hogy megjelennek-e majd valamikor, azt nem tudom.

Aldrich: Azt azért hadd jegyezzem meg, hogy Nikki Sixx kibaszott nagy seggfej volt Johnnal, akinek a Crüe azt köszönhette, hogy nem állt bele a földbe. Ha nincs az az 1994-es lemez, 1995-re nem lett volna zenekar sem.

Corabi: Jézusom, ezt nem én mondom, ez legyen benne a cikkben mindenképpen, hanem Doug. Mindig ez van, valaki mond valamit a Crüe-ről, és menten az jön le, hogy Corabi ezt mondta, meg azt mondta. És amikor tisztázom, hogy nem mondtam, akkor meg az, hogy “Corabi nem mondta azt, hogy…” Szóval ez legyen benne a cikkben, kösz.