A mai rockzene nem jó - bennünket kivéve

A kedd este Budapesten fellépő Foxygen zenekar énekese a koncert előtt adott interjújával sikeresen bizonyította, hogy nem kell ahhoz színpadra állnia talpig sminkben, hogy a megboldogult Bakelit című sorozatba illő, kokós rocksztárt alakítsa. Az egy hónappal azelőtt ugyanott fellépő Of Montreal vezetője, a szintén glamrock-tripen lévő Kevin Barnes után ismét egy színpadra született frontembert láthattunk a hajón, még ha a koncert nem pont ugyanazért is volt emlékezetes.

Az amerikai indie-rock mára kissé megfogyatkozott sikertörténetei közé tartozik a Foxygen, mely nem kis részben frenetikus hangulatú koncertjei, és a frontembere őrült színpadi személyisége miatt lett népszerű. Sam France a Foxygen budapesti koncertjén sem cáfolt rá a hírére, és akik ott voltak az A38 Hajón, azoknak biztosan emlékezetes volt a show.

Nem is feltétlenül a bő egy órás koncert miatt, bár a népes, hét tagú kísérőzenekarral fellépő duó szerencsére ügyelt rá, hogy a legjobb lemezéről, a Foxygent befuttató We Are the 21st Century Ambassadors of Peace & Magic album dalai is hasonló súlyt kapjanak a műsorban, mint az új lemezé. De ami tényleg megkülönböztette ezt a koncertet a többiektől, az France volt, aki olyan élethűen játszotta a “David Bowie a kokós korszakának kellős közepén” szerepet, hogy minden mást elnyomott.

Tényleg ő a Bowie mellett Jaggerből, Bryan Ferryből, Freddie Mercuryból összegyúrt, színpadra született frontember, aki annyira rányomja a személyiségét a produkcióra, hogy az határozza meg az ember viszonyát a koncerttel, hogy France-t mennyire bírja elviselni. Mellette a Foxygen másik állandó tagja, a magyar származású zenei vezér, Jonathan Rado is inkább a zongorába temetkező másodhegedűsnek tűnt.

A koncert előtt kaptunk egy negyedórát, hogy beszéljünk vele, és ha más nem, legalább az kiderült ebből, hogy a fent leírt személyiség nemcsak színpadi póz, hanem France a színpadi smink és jelmez nélkül is tökéletesen hozta a figurát az interjúban. Eleinte még rendesen válaszolt is a kérdésekre, de azok is pingponglabda-szerűen pattantak vissza róla, pár perc után viszont láthatóan elege lett, a gesztusai és a finoman remegő orrcimpái is azt mutatták, ő már lélekben a színpadon van.

A friss klipetek az Avalon című dalhoz a közted és Rado közötti fiktív konfliktusra épül. Mennyire valós a videóban ábrázolt szituáció?

Barátok vagyunk Radóval, és ugyanúgy vannak néha konfliktusaink, mint bárki másnak.

A Foxygenről azért egy időben úgy hírlett, több is van. A ti ötletetek volt, hogy a klipben rájátszotok ezekre a hírekre?

Közösen találtuk ki az egészet a rendezőkkel, akiket régóta ismerünk, jó barátaink, és már korábban is dolgoztunk velük, úgyhogy ez így volt a lehető legjobb, nagyon élveztük csinálni.

Az eddigi lemezeiteket nyilvánvalóan évtizedekkel korábbi zenék ihlették. Zavar, amikor azt mondják, hogy a Foxygen egy retro zenekar?

Nem zavar, szerintem ez nagyjából rendben van. Semmi gondom nincs ezekkel az összehasonlításokkal sem, amiket ránk szoktak aggatni.

Azzal sem, amikor azt írják, hogy ironikus, amit csináltok?

Hát, nem értem igazán ezt a kifejezést. Gondolom, inkább olyan értelemben használják, hogy viccből nyúlunk ezekhez a zenékhez. Én csak azt tudom, hogy mi azért zenélünk, mert nagyon szeretjük csinálni és ez a szenvedélyünk. Mint igazából bármilyen zenésznek.

Eddig minden albumotok egy jól körülhatárolt koncepcióra épült. A legutolsóról, a Hangről azt mondtátok, hogy egy utazás amerikai könnyűzenén belül. Hol húztátok meg a határt, hogy mi nektek az amerikai zene?

Inkább csak ez volt a mi fejünkben akkor, nem szigorúan végigvettük az amerikai zene fontos állomásait, hanem akartunk ilyen big band-hangzású dalt is, meg modernebbet is, szubjektív utazás volt a történelemben. Szövegekben ez még inkább megmutatkozik, és abból főleg látszik, hogy Amerikát hangsúlyozottan egy Los Angeles-i szűrőn keresztül néztük: tehát filmzenék, Hollywood aranykora, és hasonlók inspiráltak leginkább.

Ilyen sokat jelent nektek Los Angeles?

Hogyne, ott nőttünk fel a közelében, sajátos romantikája van, és direkt egy régi Los Angeles-i stúdióban is akartunk dolgozni, Disney-féle zenét csinálni, aminek ilyen igazi békebeli filmes hangulata van.

A Foxygen zenei hatásai jellemzően angolszász területről jönnek. Innét, a kontinentális Európából volt, ami hatással volt rátok?

Mondjuk ezen még nem gondolkoztam. Elég sok minden befolyásol, biztos hatottak rám európai zenék is. De most nem tudnék mondani ilyet.

Ilyenkor turnén mit tudsz felfogni egy idegen országból?

Most vagyok itt először, szóval persze, szuper itt lenni. Mivel minden nap másik városban játszunk, sok lehetőségem nincs körülnézni, ezért inkább a közönségen keresztül ismerem meg az új országokat. Nagyon izgalmas nézni az egyes emberek reakcióit, vagy esetleg beszélgetni is velük koncert után, ez mindig a legjobb része a turnénak.

Az általad hallgatott zenék közül mi lenne a legmeglepőbb azoknak, akik csak a dalaitokon keresztül ismernek?

Igazából mindenféle zenét hallgatok, nemcsak régieket. Na jó, főleg régi zenéket szeretek, de azért hallgatok rádiót is, mai zenéket, amit mindenki más. Viszont a mai rockzenét nem szeretem, nem látom értelmét. Mi a Foxygennel a kevés kivétel közé tartozunk.

Ha már ezt mondod, így, hogy nem éppen a rockzene reneszánszát éljük, ez nektek is megnehezíti a dolgotokat, vagy pont, hogy kisebb a konkurencia?

Nekünk jó, mert megvan a magunk közönsége, lemezgyűjtők, régi zenéket hallgató fiatalokból. De ahogy nézem, itt Európában talán még kevesebben hallgatnak rockzenét, amit meg is értek, mert a maiak között nem sok érdekes van.

Régebben még azt mondták a hozzáértők, hogy ez majd megváltozik és megint visszajön majd a gitárzene, de ez azóta sem akar megtörténni.

Nem tudom... Most már a hiphop előadók viszik tovább a rock and roll-attitűdöt, a rapperek a mai rocksztárok.

Tudjátok már, mi lesz a következő lépés, ha befejeztétek ezt a turnét?

Igen, dalokat veszünk majd fel.

A koncepció is megvan már hozzá?

Meg. De azt nem fogom ebben az interjúban elárulni.

(A válaszok látványosan rövidebbek, itt ezen a ponton kellett volna felállni és megköszönni az interjút, de még bőven maradt a megbeszélt időből, ezért valami könnyedebb kérdéssel próbáltam befejezni.)

Volt-e olyan idei lemez, ami tetszett neked?

Nem volt.

És bármi olyan, nem feltétlenül új zene, amit most fedeztél fel?

Hát, nem. Ugyanazokat hallgatom.

Bő másfél órával később aztán France már rocksztárrá átlényegülve jelent meg a színpadon, de úgy a harmadik szám után váratlan közjáték akasztotta meg a varieté-koncertet: “Ki dobta ide ezt a poharat?” - kérdezte. “Nem vicceltem, addig nem folytatjuk, amíg ki nem derül, hogy ki volt az” - mondta, és következett a legkellemetlenebb közjáték, amiben valaha nézőként részem volt.

"Ez nem egy rockkoncert, ezt olyan, mintha egy színházi előadás lenne" - tette hozzá magyarázatként, miközben szabályosan megfagyott a hangulat a nézőtéren, és az is benne volt a levegőben, hogy a zenekar egyszerűen levonul. Egy önjelölt segítő végül odarángatott egy megszeppent fiatalembert az első sorba, aki bevallotta, hogy valóban ő dobta fel a poharat a színpadra. Zárásként a megjelenő biztonságiak vezették ki a renitens pohárdobálót, a koncert pedig folytatódott. France egyre magasabb fordulatszámon pörgött, a dalokat tökéletesen énekelte, kijelentette, hogy csak a szép lányoknak örül a nézőtéren, de nekik nagyon, és a végére már nyoma sem volt a korábbi kínos hangulatnak.

Az akkor már az Aladdin Sane-kori Bowie-t idéző arcfestéssel parádézó France ekkor már teljesen átlényegült, és gyakorlatilag egy rocksztár-paródiát láthattunk, amely a ráadással ért a csúcsra. Gondoljon az ember bármi a Foxygen zenéjéről, pláne az eredetiségéről, a show tényleg működött, és akár megkésett zseninek, akár tenyérbe mászó hülyegyereknek gondoljuk Sam France-t, ez nagyrészt mégis csak az ő érdeme.