Demi Lovato szeretetre éhes

Demi Lovato hatodik albumára állítólag Christina Aguilera 2002-es, Stripped című albuma volt a legnagyobb hatással, valamint Aretha Franklin és Kehlani munkássága. Meghallgattuk, mi sült ki belőle. Új lemezzel jött még ki a magyarok egyik kedvenc brit zenekara, a Hurts, Pálinkás Tamás IHM-utáni projektje, a Tej, valamint a Real Estate-ből kivált Matt Mondanile.

Demi Lovato: Tell Me You Love Me (6/10)

Demi Lovato 25 évesen már a hatodik albumát adja ki. Gyerekkorától kezdve a reflektorfényben kell tölteni a mindennapjait, folyamatos nyomás alatt, aminek meg lett az eredménye. Viszont úgy tűnik, hogy az Y-generáció tagjaként átérzi a hatalmát és a felelősségét és ezt figyelembe véve cselekszik. Részletesen beszélt függőségéről interjúkban, mentális problémáit sem titkolta el, és teljes mellszélességgel állt ki Hillary Clinton mellett a kampányban.

Zűrös időszak előzte meg tehát a megjelenést. Ezek egy része ott is van benne a dalokban. A teljes kép pedig elég kétarcú lett, vannak az album első felét meghatározó számok, ahol R&B-s elemekkel díszítették az egyébként pop dalokat. Ilyen a Sexy Dirty Love meg a címadó Tell Me You Love Me is. Ezekből az jön le, hogy Lovato tudja, hogy mit akar, illetve azt is, hogy mi áll jól neki. Az előző albumon még nem mindig állt neki jól ez a vamp szerep, amire mostanra sokkal jobban belejött. 

Ezek hozzák az album legjobb részeit. A visszafogott dalokban sokkal kevésbé tud karakteres maradni. Mintha az lenne a gondja, hogy nem engedheti ki a hangját, ami olyan, mintha a védjegye lenne, és bizonyos dalokban a kelleténél is többször szerepel. Viszont az album második felén leginkább azt éreztem, hogy már elfogytak az ötletek, és ugyanazt a balladát halljuk újra és újra, picit más köntösben. Emiatt úgy érződik, hogy nem lett annyira emlékezetes az album, pedig egész erősen indul. (földi)

TEJ: Pénztelenség Sikertelenség Csillogás (7,5/10)

A Stenk-dalversenyek eddigi történetének talán legdrámaibb pillanata volt, amikor Pálinkás Tamás nevezett dalát ki kellett zárnunk a 2015-ös verseny mezőnyéből, mert bár a megadott időintervallumban (2014 első és utolsó napja között) született, a feltöltés dátuma viszont nem felelt meg az előírtaknak, mindössze pár nappal a végső határidő után került fel a netre. Pedig tényleg odáig voltunk a Szegény fiúért. "Ha lenne igazság a földön, ez lenne a magyar Get Lucky. Nagyobb popzene a Wellhellónál, vagy bárminél, amivel arénákat és művházakat lehet megtölteni" – írtuk az egy évvel későbbi verseny során, amelynek mezőnyében már bérelt helye volt a dalnak.

A Tej pedig 2017 őszén végre megjelentette az első nagylemezét, ami viszonylag meglepő, ha azt vesszük, hogy az Átlag éjjel például épp öt évvel ezelőtt, 2012-ben, jött ki. A szám sikerei ellenére a zenekar szétesett, amiről Pálinkás nemrég egy interjúban is tök nyíltan beszélt. "Nagyon félresiklott az életem. Ezt a többiek egy ideig nagyon jól tolerálták, én viszont nagyon nem voltam elérhető még önmagam számára sem" – mondta akkor a Rockstar magazinnak, de aki esetleg még ennél is mélyebben szeretne vájkálni az alkotó magánéletében, annak elég meghallgatnia a Továbbkeringő című számot, és mindent érteni fog. "Négykézláb másztam ki a kurva ágyból, az orrom meg csak égett, én is azért lettem alvajáró, hogy végre éjjel-nappal éljek" – énekli Pálinkás a dalban, az ember meg szinte beleborzong az őszinteségbe.

A Tej pedig épp abban a legjobb, amit idáig fejtegettem: itt vannak ezek a sokszor nagyon súlyos dalszövegek, és olyan pofátlanul rádióbarát zenei köntöst kapnak, hogy még akár az anyámnak is bátran meg merném mutatni ezeket a számokat. És ezt itt most bóknak szánom, a Pénztelenség, sikertlenség, csillogás egy baromi sokszínű, baromi könnyen megszerethető poplemez, amit jó egyben hallgatni (a zenekar elsősorban így javasolja), de én például minden alkalommal meg fogok örülni, ha megszólal a rádióban mondjuk a <3> (bár ezt állítólag pont visszadobták) vagy bármelyik társa az albumról, mert azért önállóan is nagyon tudnak működni ezek a számok. (kovács d.)

Hurts: Desire (4/10)

A Hurts lehet a magyarok egyik kedvenc angol zenekara. Legalábbis a fesztiválok szervezői szerint biztosan, ugyanis a pop-elektro duó 2011 óta hét koncertet adott hazánkban, idén kettőt is, a szigetesről itt be is számoltunk. Azzal kapcsolatban is leírtuk, hogy honnan jön a Hurts, akik az évtized elején még egyáltalán nem olyan zenével lettek híresek, mint amilyen a mostani vagy a két évvel ezelőtti albumukat meghatározta. Úgy indultak, mint akik szerint a Depeche Mode-nak, a rengeteg szintinek és a faék egyszerűségű szövegekkel megtámogatott himnuszoknak van létjogosultsága 2011-ben. 

Sikerük alapján úgy tűnt, hogy valóban elég sokan vágytak ilyen dalokra. Az első albumot Happinessnek nevezték, de valójában nem volt hangzásában vagy szövegileg egy igazán vidám album, sőt a Hurtsösök úgy néztek ki, mint akik egy sima szakításból is olyan nagyívű és szentimentális dalt írnak, mintha véget ért volna a világ. Sem a szöveg, sem a mondanivaló nem volt soha okos, vagy mélyenszántó, de ez nem baj, mert a rajongók jelentős részének amúgy sem az angol az anyanyelve és így könnyebb énekelni a refrént a koncerteken.

Mindenesetre a Hurtsre az volt jellemző, hogy a dalok összhatása miatt minden egyes téma sokkal fontosabbnak, a szerelem szenvedélyesebbnek, a veszély félelmetesebbnek tűnik, mint amilyennek valójában lennie kellene. Ezen persze könnyű átlátni, de mégis érezni, hogy miért tudott olyan könnyen olyan sokak számára népszerű lenni. Az új album a dörgősebb, komorabb elektronika helyett lazább és sokkal rádió barátabb dalokat írt. Depeche Mode helyett mostmár a Maroon 5 jellegű együttesek számítanak példának. Máshogy nem lehet magyarázni a Walk Away, Spotlights vagy épp a Ready To Go című dalokat. Továbbra is sok a szinti, de a teljes kép sokkal kevésbé jellegzetes, ráadásul a mindenhova elérő tropical house jellegű sípok, dobok és egyéb egoztikus hangok alkalmazása sem segít abban, hogy egyedibbnek érezzük a dalokat. A Hurts szépen lassan levetkőzte magáról azt a kevés dolgot, ami jellemző volt rá. (földi)

Ducktails: Jersey Devil (8/10)

Bár keveseknek esett le, az idei Sziget egyik legkedvesebb meglepetése bizonyára az volt, amikor a Ducktails mögött álló Matt Mondanile váratlanul felbukkant a színpadon Mac DeMarco-koncertjén, a látottak alapján pedig az elsőszámú feladata az volt, hogy zenészkollégáját itassa. Mondanile aztán közel két hónappal később megjelentette a hatodik Ducktails-albumot, ami egyben az első olyan nagylemeze, amit már azután hozott ki, hogy tavaly elhagyta korábbi zenekarát, a Real Estate-et, hogy a saját dolgaira fókuszáljon.

Ahogy már a 2015-ös St. Catherine kapcsán is megjegyeztük, az ember sosem azért hallgat Ducktailst, mert őrületes izgalmakat akar hallani, hanem mert valami olyanra vágyik, ami nem piszkálja fel fölöslegesen, amire jókat lehet sportfröccsözni a hintaágyon, vagy amire szimplán csak baromi megnyugtató nézni a csajunkat, ahogy épp a lábujjkörmeit festi. Mondanile a legújabb albumán is remekül hozza ezeket a kizökkenthetetlenül nyárias, gondtalan harmóniákat, amitől az ember békés vízpartokat és lélekmelengető naplementéket képzel el magában.

Nem mindenki bírja jól azonban hosszabb távon ezt a petyhüdtfaszú lötyimötyizést, akik kevésbé píszes formák, gyakran úgy érzik, hogy nem történik semmi, csak az idejüket vesztegetik. Én ezeket az embereket tényleg csak sajnálni tudom, mert egyrészt minek úgy rohanni, hová ez a fene nagy sietség, másrészt pedig egy nagy büdös "ó, dehogy" a válaszom az észrevételeikre. Kölönösen a Jersey Devil esetében, ami tele van csodaszép, kellemesen bágyadt dalokkal, és ami nekem például alig pár nap alatt a kedvenc Ductails-lemezemmé vált. (kovács d.)