A zene kiváltja ugyanazt a megőrülést, amit régen

Felléptek a Momentum fesztiválján, de ettől még nem politizálnak, noha fontosnak tartják, hogy a zenészek is beszéljenek a minket körülvevő problémákról. Erre is lehetőséget nyújthat a magyar showcase fesztivál: az idén másodszor megrendezett Budapest Showcase Hub november 15 és 17 között ugyanúgy szól a szakmának mint a zene szerető közönségnek. A fellépők összeállításánál egy több száz főt számláló nemzetközi szakemberekből álló csapat szavazatait vették figyelembe, a tavalyinál több magyar együttes lép fel, rövid konce

rtet ad a The Qualitons, a Dope Calypso, a mius, a Middlemist Red, a Blahalouisiana és a Deep glaze. A november 15-i nyitókoncerten az Ivan & The Parazol képviseli Magyarországot, úgyhogy Vitáris Ivánt kérdeztük arról is, mekkora szerepük volt a showcase fesztiváloknak abban, hogy rendszeresen járnak koncertezni külföldre, az új lemezt pedig Los Angelesben vehetik fel. 

Nyáron felléptetek a Momentum szervezte Nyitás fesztiválon. Nem tartottatok attól, hogy ebből bármilyen problémátok lehet?

Van ez a mondat, hogy ‘a művész ne politizáljon'. Én erről azt gondolom, hogy a művész mindenről állást foglal, ha akar, ha nem. Bennünket a Nyitás Fesztivál abszolút piaci alapon keresett meg egy koncertre, egy olyan rendezvényen, aminek köze van a Momentumhoz. Erről nagyon sokat vitáztunk, hogy vállaljuk-e, de a végső lökést végül két dolog adta meg: az egyik az eredeti helyszín, Szolnok, ahol kevés lehetőségünk volt játszani, a másik pedig az, hogy a szervezők kijelentették, hogy a politikai tartalmú beszélgetések délelőtt lesznek, délutántól pedig a koncerteké a főszerep. Vagyis ez egy rendes fesztivál volt, délelőtt pedig megpróbálták bevonni az embereket olyan kérdésekbe, amikről egyébként pártoktól való kötődés nélkül beszélni kellene. A személyes véleményem az, hogy Magyarországon a politikai állásfoglalás eleve ördögtől való dolog, pedig az országban fennálló problémák mindenkit érintenek, ezeket minél több fórumon, nyíltan kéne megvitatni - megoldást keresni, és ez a fesztivál is jó alkalom volt erre. Az viszont szerintem nem a feladatunk a zenekarral, hogy állandóan napi politikai kérdésekben állást foglaljunk, és pártok mellett kampányoljunk.

Tehát választási nagygyűlésre hiába is hívnának titeket?

Volt már ilyen, több párt is megkeresett bennünket ilyesmivel, de mindnek nemet mondtunk. Egyébként nyilván nem lehet kizárni a közéletet, valahol bennünket is a mindennapi tapasztalataink ihletnek. Fontos a pozitív attitűd is, de legalább annyira fontos, hogy beszéljünk a problémákról, és épp ezért nekem az se nagyon tetszik, hogy van egy ilyen felfedezhető tendencia itthon a popzenében, hogy engedjük el ezeket, ma minden fasza és bulizzunk! Ha David Bowie tudott számot írni abból, hogy milyen, amikor egy város ketté van osztva egy undorító fallal, attól még nem lett belőle politikus. Beszélni kell a problémákról, és erre tök jó példa egy workshop, showcase fesztivál, nyíljanak meg a fórumok, legyen egyre több felület, ahol találkozhatnak az emberek, és megbeszélhetik a problémáikat. 

Most november 15-én pedig egy egészen kicsi, szakmai fesztiválon léptek fel, a Budapest Showcase-en. Ez miért éri meg nektek?

Európában is kezdenek elterjedni az adott térségekre koncentráló showcase fesztiválok, azaz az olyan iparági találkozók, ahol csak három-négy ország fókuszcsoportja megy el. Szerintem ebbe lépett be ügyesen tavaly a BUSH, azzal, hogy Kelet-Közép-Európára koncentrál: a Magyarországgal határos országokra, aztán Lengyelországra, Észtországra stb. Az amúgy is meglévő, hasonló regionális rendezvényeket, mint a ljubljanai MENT, a Tallinn Music Week vagy az osztrák Waves, amelynek volt pozsonyi része is, össze tudja fogni egy láncba. Ezek a szakemberek akkor jönnek el az adott országba, ha ott van egy ilyen seregszemle, mint a BUSH. Mi is azt látjuk, hogy akkor kezdesz üzletelni a másikkal, ha már ismered, beszéltél vele, hiába írogatsz emaileket ismeretlenül. Szóval nekünk fontos kapcsolatban lenni azokkal a szakemberekkel, akik ugyanúgy eljönnek a BUSH-ra, mint mondjuk a Eurosonicra Hollandiában.

A külföldi showcase fesztiváloknak eddig milyen konkrét hasznát látta a zenekarotok?

Nemrég jártunk Hamburgban a Reeperbahn fesztiválon, ami egyrészt tényleg jól sikerült, telt ház előtt játszottunk, de a fő célunk a korábbi tárgyalásokon megalapozott, kiadói együttműködés létrejötte volt, ami majd később dől el. Mindenesetre novemberben is játszunk négy németországi koncertet, úgyhogy ami rajtunk múlik, megtesszük. Játszottunk továbbá a Eurosonicon is: abból fesztiválos meghívásaink lettek, annak köszönhetjük a hollandiai kiadói szerződésünket is. Játszottunk Portugáliában, Guimaraesben egy Westwaylab nevű fesztiválon is, ahol különféle európai zenészeket raktak össze csoportokba, és egy random alkotótábor keretében kellett létrehozni valamit. Mi egy portói, félig brazil sráccal rögtön megtaláltuk a közös hangot, és azóta fel is vettük a közösen írt dalokat. Ez a ‘The Melonas' név alatt a Parazol side projectjeként kezelt szerelemgyerek. Amerikában pedig a South by Southwest és a CBGB fesztiválokon játszottunk, és mindkettőnek nagy szerepe volt abban, hogy ilyen jó kapcsolataink lettek az amerikai piacon is.

Sokan a körkörös építkezést javasolják a zenekaroknak, vagyis először a saját országod körül kezdesz el külföldön koncertezni, aztán szép lassan tágítod ezt a kört. Ti viszont pont előbb játszottatok Amerikában, mint sok kelet-európai országban. Hogy látjátok ezt?

Szerintem nem minden zenekarra illenek ezek. Nálunk például egyértelműen jó döntés volt utólag, hogy mertünk nagyot álmodni, és azt mondtuk, hogy kimegyünk Amerikába egy olyan fesztiválra, amire a gatyánkat is ráköltöttük. Egyrészt otthon, Magyarországon is volt komoly PR-értéke annak, hogy egy fiatal magyar zenekar ilyen jól szerepelt Amerikában, ebből mi itthon is tudtunk profitálni. Én azt gondolom, hogy az ilyen gyűjtőpontokra nagy szüksége van egy zenekarnak, amikre lehet később hivatkozni, és nekünk a South by Southwest pont ilyen volt. Ezek pedig olyanok, amikre meg kéne adni az esélyt a magyar zenekaroknak, hogy élhessenek vele. Mi is nagy áldozatokat hoztunk, de másoknak még ez a választási lehetőség sem adatik meg.

Mekkora volt a showcase fesztiválok szerepe abban, hogy az új lemezeteket már Amerikában vehetitek fel?

Amerikában folyamatos volt az építkezés. Korábban a New York-i CBGB-fesztiválon Hanni El Khatibbal játszhattunk egy klubban, aki azóta egész népszerű lett, Dan Auerbach is dolgozott vele a Black Keysből. Mi nagyon szerettünk volna előtte játszani, és kiderült később, hogy az ő koncertjeit szervező ügynök magyar származású, de már Amerikában született. Vele ott jóban lettünk, és évek teltek el, mire ez a kapcsolat odáig jutott, hogy most elkezdtünk együtt dolgozni.

Ezen is az látszik, hogy elmész egy showcase-re, ahol megismerkedsz valakivel, és iszol vele két sört, simán lehet, hogy évekkel később azt a két sört már ő fogja fizetni neked.

Ez azt is jelenti, hogy az Ivan & the Parazol Amerikában mozog a legotthonosabban külföldön, vagy máshol?

Még mindig marhára az elején vagyunk ennek az egésznek, mert iszonyú hosszú folyamat. Évekig kell lapátolni a pénzt egy projektbe, aztán vagy bejön, vagy nem. Az biztos, hogy most, 2017-ben Hollandiában és Belgiumban tudom mondani a legtöbb olyan dolgot, ami bejött: például az egyik leghíresebb amszterdami klub, a Paradiso kistermében eljött ránk 140 ember. Ez a szám önmagában nyilván nem sok, itthon ennél sokkal nagyobb közönség előtt játszunk, viszont a Paradiso kistermét megtölteni igenis számít odakint. Vagy az, hogy ott volt több klub koncertünk, fesztiválos megkereséseink, megjelent kiadványunk, és ott tényleg látszik már, hogy valami történik. Most ugyanezt szeretnénk elérni Németországban is, amiről már beszéltem az előbb. Mindez persze úgy lehetséges csak, hogy itthon már kialakult egy megbízható, jó közönségbázisunk.

Ha megnézzük a vezető, magyar popelőadókat, ott azt látjuk, hogy mindegyikük már legalább egy évtizede a pályán van, vagyis idehaza is hosszabb építkezésre van szükség már egy ideje. Ilyen szempontból van egyáltalán különbség a hazai és a külföldi piac között?

Ma már teljesen alapvető, hogy előre kell tervezni, akár öt vagy tíz évre előre is: részletesen kitalálni, hogy mit és hogyan akarsz. A másik nagyon fontos kérdés a tőkebefektetés. Én biztos nem fogok most amellett érvelni, hogy igenis az államnak támogatnia kéne a magyar zenekarokat, viszont valahogy ki kéne találni, hogyan lehet segíteni, ha van mondjuk egy külföldön is piacképes zenekar, amelyik a magyar kultúrát népszerűsíti külföldön, és x millió forintra volna szüksége? Lehet, hogy erre az a megoldás, hogy az ilyen showcase fesztiválokon keresztül Magyarországon is kiépítünk egy ilyen szakmai közeget, amely egy kontakton keresztül tud ebben segíteni. Most nemrég egyébként a Cseh Tamás Program jóvoltából volt egy ilyen vidéki workshop, amin többen is részt vettünk zenészek, és lehívtak pár külföldi szakembert: kiadót, menedzsert, artist coachot, akik tényleg hasznos dolgokat mondtak, én is rengeteget tanultam belőle. De ami a legfontosabb: a hited abban, hogy a te zenekarod tényleg különleges. Hit, tervezés és pénz nélkül nem lehet megcsinálni az egészet. Még ez a három sem biztosíték semmire, emellett is rengeteget kell dolgozni.

Mennyiben a tervszerűség eredménye, ahol most tartotok?

Nekünk is volt néha szerencsénk, meg összejöttek a dolgok, de mi is úgy indultunk, hogy az első koncertre csak a haverjaink jöttek el, két évvel utána már 150-200 embernek játszottunk, az első lemezünk bemutatójára pedig már vagy ötszázan is eljöttek. Az is három évi kemény munka volt, de fokozatosan lépdeltünk előre.

Persze azt is mondanom kellett volna már a legelején, hogy ez az egész mind nem működik, ha nincsenek jó dalaitok és nem tudjátok jól eljátszani őket. Sőt, a showcase fesztiválokon az utóbbi talán még fontosabb is: kicsit olyan ez, mint a színészeknél a casting.

Van félórád, hogy megmutasd, mit tudsz egy ismeretlen közegben, új közönség előtt, nem a saját cuccaidon játszva, ki tudod-e választani a megfelelő dalokat - ez nehéz és stresszes. Velünk legutóbb a Reeperbahnon az történt, hogy előtte szóltak, hogy van egy 70-80 decibeles felső korlát. Egy gitárcentrikus zenénél ha nincs az erősítő rendesen kihajtva, akkor nem úgy szól az egész, ahogy kell, úgyhogy be is voltunk szarva. Végül elengedtük az egészet, úgy álltunk hozzá, hogy lesz, ami lesz, és tök jó buli lett belőle, pedig nagyon nem annak indult.

És módosította-e valamennyire a tervezést, hogy amikor ti zenélni kezdtetek, a gitárzene még közelebb volt a fősodorhoz, és volt is rá remény, hogy újra divatba jön?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert egyrészt mi azt látjuk, hogy vannak például emberek, akik nem hallgatnak ilyen zenét, aztán mégis elkeverednek a koncertünkre, és tetszik nekik. Koncerten pedig még ma is észlelhető, hogy ez a zene ki tudja váltani ugyanazt a megőrülést, amit régen ki tudott. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy a top 5 legnagyobb sláger közé már nem nagyon férnek ilyen stílusú dalok. Ettől függetlenül mégis azt mondanám, hogy egy olyan világban, ahol a Queens of the Stone Age, a Black Keys, az Arctic Monkeys, a Kasabian vagy a Royal Blood tízezres vagy még sokkal nagyobb arénákat tölt meg, akkor szerintem megnyugodhatunk, hogy az emberek ezt az erőt a mai napig érzik ebben a zenében. Ilyen visszatérő, tisztább forrásból érkező zene lett számomra a rock, mint mondjuk a népzene. Én azért nagyon kevés embert ismerek még mindig, aki az első Led Zeppelin-lemezt meghallgatva azt mondaná, hogy az szar. És szerintem ez akkor is így lesz, ha majd megjelenik az a generáció, amelyik már úgy fog felnőni, hogy nem ismerheti személyesen a hatvanas-hetvenes évek rockzenészeit.

Ti mit profitáltatok abból, hogy ismerhetitek őket?

Többükkel is játszhattunk együtt itthon, illetve felléphettünk a Deep Purple előtt, de talán a legnagyobb ajándék a sorstól mégis az volt, amikor megihlettünk egy olyan szerzőt, aki gyakorlatilag kitalálta többekkel egyetemben a magyar nyelvű beatzenét. Meghívtuk Bródy Jánost egy koncertünkre, aki el is jött, majd utána jött egy email tőle, hogy írt egy magyar szöveget egy angol nyelvű számunkra, ami nyilván tök jó volt. Nekem személy szerint nagyon fontosak ezek a gyökerek, és a többieknek is. Fontos, hogy mind így gondoljuk a zenekarban, mert óriási hiba lenne, ha most elkezdenénk azt nézni, hogy mi az általános igény, próbálnánk utánamenni annak, ami éppen trendi, akkor biztosan rossz jönne ki a végén. Ez nem az én gondolatom, hanem David Bowie-é, de nagyon igaz, hogyha szaladni próbálsz a közönség igénye után, akkor el is vesztetted az önazonosságodat, a mienkének pedig nagyon fontos része, hogy ezeknek az előadóknak a hagyatékából táplálkozunk.

Mikor lesz kész az új lemez, amiről annyit tudni egyelőre, hogy Amerikában veszitek föl?

Eddig három számot vettünk fel a Los Angeles-i EastWest stúdióban, ahol például a Foo Fighters is dolgozott az idén. Novemberben ezek közül meg is jelenik elsőként a Serial Killer című szám, és a tervek szerint januárban térünk vissza, hogy a többit is felvegyük, a lemez pedig valószínűleg tavasszal jelenik majd meg. A producerünknek, Wil Anspachnak köszönhetően megtehettük ezt a fontos lépést, amire már évek óta vártunk, és tulajdonképpen ezért is nem csináltunk lemezt hosszabb ideje, mert úgy éreztük, szükség van egy szintbeli lépésre. Félreértés ne essék, ez nem nagyzolás, hogy nekünk már derogál Amerikán kívül máshol dolgozni, hanem azt gondoltuk, hogy az ottani stúdióknál van egy olyan fajta hangzás, ami nekünk bejön, és ha találunk egy producert, akivel jól kijövünk, akkor miért ne? Hála istennek nagyon egymásra is találtunk Willel, aki rengeteg világsztár lemezén dolgozott már a Muse-tól Justin Timberlake-ig hangmérnökként, és marhára érezte, mit hiányoltunk az eddigi anyagainkból.

Sok pénzbe fog kerülni, de muszáj beletolni, mert a folytonos fejlődés a lényeg, és reményeink szerint találunk majd rá kint is kiadót. Nem azt mondom, hogy világsztárok leszünk, mert nem feltétlen ez a cél, de abban lehet hinni, hogy egy évben tíz amerikai fesztiválon játszhassunk és legyen mondjuk tíz-húsz klubbulink. Ezek nem teljesíthetetlen célok.

Tarnai János betegsége miatt tavasz óta Deli Soma játszik a zenekarban basszusgitáron a Middlemist Redből. Látjátok már, mikor térhet vissza?

Neki a gyógyulás most a legfontosabb, kezelésekre jár, és nagyon reménykedünk abban, hogy nem olyan sokára visszatérhet, de az még odébb van. Nagyon nehéz új lemezt felvenni vagy külföldön turnézni az egyik alapító tagunk nélkül, ezért a Middlemist Red részéről is óriási gesztus, hogy Somát elengedték velünk.

Többször is beszéltünk már a tervezésről: mondjuk a négy-öt évvel ezelőtti önmagad elégedett lenne azzal, ahol most tart a zenekar?

Négy éve? Nagyon. Nem gondoltam volna akkor, hogy együtt játszunk a Deep Purple-lel, akik miatt elkezdtem zenélni. Vagy azt, hogy már a következő évben a Sziget Nagyszínpadán játszhatunk, sokan éneklik és szeretik a dalainkat, de a Bródy-sztorit sem gondoltam volna, vagy azt, hogy Szörényi Leventével kávézgatunk. Azt pedig végképp nem, hogy az EastWest stúdióban megkérdezzék tőlem, hogy kérem-e azt a mikrofont, amibe Frank Sinatra énekelt. Ezek óriási dolgok, és néha azt is érezzük, hogy már eddig is tök sok minden jó történt velünk, és ennyivel meg is elégedhetnénk, de mi inkább mennénk még tovább.