Csak szex, drogok és szomorúság

A St. Vincent néven zenélő Annie Clark az előző albumával úgy nyerte el a legjobb alternatív lemeznek járó Grammy-díjat, hogy (önálló) női előadó előtte több mint két évtizedig nem tudott győzni ebben a kategóriában. Clark már korábban elmondta, hogy az ezt követő Masseduction az eddigi legszemélyesebb albuma lesz, ami főleg  a szexről, a drogokról és a szomorúságról fog szólni. Rajta kívül a szebb időket is megélt Cut Copy, a mindössze 22 éves Zak Abel, valamint két Stenk-kedvenc, Courtney Barnett és Kurt Vile közös albuma a Hét lemezében.

St. Vincent legutóbbi, önmagáról elnevezett lemeze Grammy-t ért, és hozott neki egy szélesebb körű ismertséget is. Magasra került hát a léc, de Annie Clark nem sietett el semmit, azóta kipróbálta magát filmrendezőként, tervezett egy egyedi, kifejezetten a női test számára ergonomikus elektromos gitárt, van egy rádióműsora az Apple Music-on, és még a Record Store Day nagyköveti címét is elvállalta tavaly. Ahogy Annie egy interjúban nemrég elmondta, úgy készíti fel magát egy új lemez előtt, hogy teljesen más dolgokat csinál. Azonban nem csak az új projektekkel kapcsolatban lehetett róla hallani az elmúlt években, egy ideig a bulvár is felkapta magának a szupermodell Cara Delevingne-nel való, azóta véget ért kapcsolata miatt. Ez csak azért érdekes, mert a most megjelent Masseduction központi témája a szerelem, vagyis a szakítás és a szomorúság, mindezt egy olyan húsbavágóan személyes hozzáállással, hogy Annie exbarátnője még vokalistaként is feltűnik az egyik dalban. Egy másikban meg olyat énekel, hogy

néha a tetőmön állva azon gondolkodom, hogy leugrom, csak hogy büntesselek téged.

És ebből következik, mint amikor az embernek szerelmi bánata van, és úgy adják egymásnak a különböző érzelmek a kilincset, hogy már megkérdőjelezi a saját józan eszét, az egész lemez borzasztóan csapongó és eklektikus, vagy mondhatnám, rapszódikus, a zongorás balladáktól kezdve a tempós, táncolható artpop témákig, az arpeggios, 8-bites fitneszkazetta háttérzenéktől a széttorzított gitárszólókig találunk rajta mindent, sőt, akár még egy dalon belül is bátran vesz 180 fokos fordulatot, mint például a mondókaszerűen kezdődő, majd egy pszichedelikus 2 perces lecsengéssel véget érő Pillsben. A lemez egyik legerősebb számát, a második single-ként kiadott Los Ageless-t akár lehetne nevezni a Masseduction kulcsdalának, egyrészt szövegileg remekül összefoglalja a lemez fő témáját, a beleőrülős csalódottságot és szomorúságot egy szakítás után (“How could anybody have you and lose you and not lose their minds too”), másrészt pedig zeneileg is a dal egyik témája már megjelenik a előző Sugarboy-ban, aztán az azt követő Happy Birthday Johny-ban is felbukkan, mintha egy kicsit el lenne nyújtva az egész, átívelve különböző dalokon, különböző hangulatokon. Nagyon jól áll a korongnak, hogy egy lassú balladával, a Smoking Section-nel zárul, azon belül is ahogy a szuicid gondolatok után úgy engedi el a hallgatót, hogy megkérdezi, "mi lehet jobb a szerelemnél", majd a legvégén azt mantrázza, hogy "ez még nem a vég".

És bár ahogy már mondtam, zeneileg ezen a lemezen kerülhetünk a legközelebb Annie Clark személyéhez, az albumot körülvevő vizualitás kifejezetten elidegenítő, performansz jellegű minden megnyilvánulásával. Az eddig megjelent két videoklip vibráló, szürreális világa és szellemisége mindenhonnan visszaköszön, egységet és keretet adva ezzel a féktelen csapongásnak.

Az album rózsaszín vinylen jelent meg latex tokban, a megjelenés előtti interjúkat egy nagy rózsaszín dobozban tartották, ahol ha az újságíró sablonkérdést tett fel, Annie bejátszott egy az Instagramjáról ismerős, előre felvett választ, és kiment a teremből, ráadásul még azt is meg merte lépni, hogy zenekar nélkül, egy szál gitárral és egy óriási kivetítővel vágott neki turnézni most októberben. Voltak, akik azt írták az első koncertek után, hogy olyan volt, mintha egy karaoke bulit néztek volna, de a legtöbben méltatták a produkciót, és egyelőre látatlanban én is azt gondolom, hogy ha valaki, hát St. Vincent el tud vinni egyedül egy show-t a hátán, és a Masseduction  egy tökéletes alapot ad neki ehhez. (kocsis a.)

Ezeket hallgattuk még a héten:

Cut Copy: Haiku from Zero (5/10)

A Cut Copy ausztrál együttes ötödik albumával jelentkezett idén. Ezt pedig nem lenne könnyű egyetlen címkével ellátni, mert hiába mindössze 9 szám került csak rá, ezek igen különböző helyekről inspirálódtak. Nem ment el mellettük sem a mostani popzenét maga alá temető tropical house elemek, de emellett lehet hallani funkos, new wave-es megoldásokat is, a surf rock mellett. A 40 perc alatt nagyon sok ötletet dobnak be, de ezek közül kevésnél sikerült megtalálni az összhangot és valami emlékezeteset alkotni. 

A Standing in the Middle Of The Field nyitja az albumot, amiben van egy jól csengő motívum, de ettől leginkább az az érzése az embernek, hogy egy korábbi Cut Copy albumról hasznosították valahogyan újra. Később megmarad a kifejezetten derűs hangulat, de később nem ígérkezik semmi igazán karakteres. A dalok többsége szerencsére nem kiszámítható és van bennük valami egyediség, de a No Fixed Destination vagy éppen a Stars Last Me a Lifetime jó példák arra, hogy néhány jó ötletből még kevés ahhoz, hogy olyan igazán szerethető dalok szülessenek, amik az előző Free Your Mindon vagy a legjobban sikerült In Ghost Colourson szerepeltek. (földi)

Courtney Barnett & Kurt Vile: Lotta Sea Lice (7,5/10)

Van az a borzasztóan édes pillanat a Continental Breakfast klipjében, amikor Courtney Barnett egy Kurt & Courtney DVD-vel a kezében pózol az otthonában, viccesen utalva ezzel a néhai Nirvana-frontember és özvegye, valamint az ő és Kurt Vile közti (kereszt)névazonosságra. A két énekes-dalszerző most megjelent közös albuma, a Lotta Sea Lice pedig épp olyan tündéri, mint a fentebb leírt momentum. Barnett egyébként a Smoke Ring for My Halo című albummal ismerte meg Vile munkásságát, majd amikor depressziós munkanélküliként meghallotta róla a Peeping Tomboy című számot, a homlokához kapott, hiszen épp azt élte, amiről Vile is énekel a dalban – a szám pedig Peepin’ Tom címmel, Barnett énekével felkerült a közös lemezre is.

Ráadásul nem ez az egyetlen feldolgozás az albumon, Barnett elővette a szintén zenész felesége, Jen Cloher egyik, közel tízéves, Fear Is Like a Forest című dalát, Vile pedig Barnett 2013-as, How to Carve a Carrot Into a Rose című EP-jének egyik számát, az Out of the Woodworköt dolgozta fel, a lemez meg a Belly 1993-as, Untogether című dalával zárul. A Rolling Stone szerint a Lotta Sea Lice olyan, mint két egymás mellett iszogató haver egy bárban, vagy egy üzenetváltás hajnali kettőkor. Nekem pedig az áfonyadzsem és a mogyoróvaj jutott eszembe róla: valaki csak az egyiket szereti, valaki mindkettőt, de kizárólag külön-külön, a legnagyobb sztónerek meg alig várják, hogy egymásra kenhessék őket. (kovács d.)

Zak Abel: Only When We’re Naked (6/10)

2017-ben tropical house által inspirált lemezt csinálni kockázatos dolog. Ez van benne a levegőben és határozza meg Diplo, Kygo és még néhány producer jóvoltából, hogy mit játszanak a rádiók. Ez a kétélű fegyver gyorsabb utat hozhat a felemelkedéshez, de hátráltathat, mert könnyen előfordulhat, hogy pont azért nem sikerül vele kitörni, mert az ember azt gondolja, hogy ezt már sokszor hallotta. A mindössze 22 éves Zak Abel albumán pedig mindkettőre van példa. 

10 számos lett az első lemez, de tekintettel arra, hogy ezek közül már hatot jelentetett meg single-ként az is egyértelmű, hogy látja az igazán nagy sztárokat leszámítva ma már senkinek sem kell albumban, elég egy-egy jól eltalált/kitalált/legyártott dalban gondolkodni. Az Unstable vagy az All I Ever Do (Is Say Goodbye) megfelelnek ezeknek a követelményeknek. Két hallgatás után megragadnak az emberben és közben arra sem gondol, hogy ez egy elveszett Ed Sheeran/Justin Bieber dal. Sajnos ez az album többi részén inkább probléma, bár legtöbbször valamiért John Newman jutott eszembe.

Nem megszakítás nélkül dübörög tehát a trópusi hangzás, ráadásul a saját hangjába is annyira szerelmes néhol, ami minden producerek által mögé pakolt hangot elhomályosít. Ez viszont nem lesz olyan szórakoztató, mint mikor úgy csinál, mintha kiöntené lelkét egy olyan parti slágerben, amik mondanivalója soha nem megy és nem is mehet túlságosan mélyre. Emiatt érdemes 35 percet szánni az albumra, mert van néhány érdekes momentum és Zak Abelből még simán lehet szenzáció 1-2 éven belül. (földi)