Zenekar nélkül indult turnézni, volt is nagy csodálkozás

Nem szoktam utólag keseregni, de egy-két kihagyott koncert nagyon fájdalmas emlék tud lenni. Ilyen a 2014-es St. Vincent-koncert az A38 Hajón, és mivel a művésznév mögött álló Annie Clark azóta se jött a közelünkbe, gondolkodás nélkül vettem jegyet az új, Masseduction című lemezét bemutató turnéjának berlini állomására.

A csütörtöki koncert a Huxley-ban volt, ami egy hatalmas, impozáns, 1500 fős koncertterem, pont olyan méretű, ami eléggé hiányzik Budapestről a Pecsa bezárása óta. Amíg a tömeg libasorban haladt befelé, előzenekar helyett levetítették a Clark által rendezett The Birthday Party című filmet, majd kilenckor fellibbent a függöny, és kezdetét vette a show.

Pontosabban csak a függöny bal széle libbent fel, pont annyira, hogy az énekesnő mozdulatlanul állva kilátszódjon mögüle, hogy elénekelje a Marry Me című számát. Ekkor még gondolhatta volna a közönség, hogy a függöny mögött egy zenekar rejtőzik, de nem, a Masseduction-turné színpada Annie-n és két nindzsának öltözött roadon kívül teljesen üres volt,

A koncert két részre volt osztva, az első blokkban a régebbi számok szerepeltek, a második blokk pedig a teljes új lemezt tartalmazta, olyan sorrendben, ahogy az albumon is voltak. Az első blokkban csak egy függöny szolgáltatta a hátteret, a második blokkban pedig megjelentek az új lemez klipjeiből ismert pop-artos, vibrálóan színes vizuálok – közben Annie kezébe mindig passzoló színű gitárt nyomtak a technikusok.

Az előre bekészített alap, és a csekély vizuális inger miatt az első blokk számomra élvezhetetlen volt,

Nem véletlenül turnézik például a Crystal Castles és még sok más elektronikus zenei előadó is élő dobossal, az itteni dobgépnek nem volt magastartománya, a legtöbb dal erejét adó finom megoldásokat teljesen kiirtották a steril négynegyedek, és bár Clark makulátlanul, és hibátlanul énekelte, illetve gitározta végig a részét, egyáltalán nem tudott lekötni, sőt, inkább csalódást okozott.

A második részre azonban ez annál jobban működött, érződött, hogy ez a mostani lemez egy ilyen színpadi megoldáshoz lett írva, és mivel a lemez is elég személyes és bensőséges, természetesebbé vált, hogy Clark egyedül áll ki a tömeg elé. Előtte átöltözött magentából ezüstbe, betoltak alá egy rózsaszín dobogót, és jöttek szépen sorban a számok. A sorrend nem csak a lemezen, de élőben is nagyon jó ívet alkotott, a lassabb nyitószám, a Hang On Me után jöttek a pörgősebb trekkek, szuperül kijött, ahogy a Los Ageless egyik gitártémája megjelent már az előtte lévő Sugarboy-ban, majd a Happy Birthday Johnny, és a New York-kal elindult a lassulás, végül pedig a lemezt is záró két ballada szép pontot tett a koncert végére, amelyet Clark továbbra is makulátlanul zenélt végig.

Bár a koncert második felében is érződött kicsit a műanyag hatás, a vizuálokkal kiegészülve, és ismerve a lemez koncepcióját abszolút élvezhető és érthető volt az összkép, szinte el is felejtettem, hogy milyen döcögős volt a kezdés. A katarzisélmény azonban elmaradt, bár ez részben köszönhető a híresen passzív német közönségnek is, akik még a legnagyobb slágereket is csendben, egy helyben állva szobrozták végig.

A Masseduction kritikájában említettem, hogy bátor döntésnek tartom, hogy Annie zenekar nélkül indult turnézni, és azt gondoltam, hogy ez az album egy tök jó alapot adhat neki ehhez. De talán bölcsebb lett volna nem megerőszakolni a régi számokat, hanem egy ennyire karakteres és koncepciózus lemezt meghagyni önmagában, úgy, ahogy van, kiegészítve egy olyan színpadi show-val, amilyet érdemel.

A cikkben szereplő fotók nem a berlini koncerten, hanem a turné londoni állomásán készültek október 18-án.