Berekedt a gépember, de a techno pop nem állt meg

A Kraftwerk élőben legalább annyira oximoron, mint mondjuk az opera playbackről, hiába vannak ott a tagok (az alapítók közül már csak Ralf Hütter) egy szám kivételével végig a különböző színekben pompázó pultjaik előtt, tudja a fene, hogy mit művelnek ott. Lehet, hogy mindent, lehet, hogy semmit. Ha nem lenne Hütter néha elbicsakló hangja, akkor azt gondolnánk, hogy az egész mehet felvételről – ahogy a The Robots közben ez is történik, miután a függöny mögött lecserélték magukat mozgó próbababákra, és minden működött tovább, mintha mi sem történt volna.

Fotó: Ints Kalnins

A Kraftwerk már sokadszorra koncertezik Magyarországon, és nem hiszem, hogy az utolsó három alkalommal különböző lett volna a műsor. Én most láttam őket először, és maradéktalanul meg voltam elégedve azzal, amit kaptam, mert semmi másról nem szólt ez az egész, hogy rendes hangrendszeren, kicsit megkeverve meg tudom hallgatni a legjobb számaikat, közben meg van egy elég bazári 3D-vetítés (a 3D része bazári, nem a vetítés sztilója, mert az nagyrészt hibátlan). A Kraftwerk számai ugyanis négy évtized után is bombajók, teljesen mindegy, hogy a Trans-Europe Expressről van szó, vagy a Radioactivity-ről, vonatok, és sugárzás mindig is lesz a világon, az utóbbit ráadásul felfrissítették, hogy Hirosima helyett Fukusima hangozzon el benne. Ugyanúgy nem kellett sokat változtatni azon a Computer Worldön, amit már legalább a kilencvenes évek óta úgy játszanak, hogy nem az FBI-ról és a Scotland Yardról szól, hanem a CIA-ről és a KGB-ről, amik az adatok urai.

A Kraftwerk lényege nekem mindig is az volt, hogy bemutassanak egy potenciális, naiv jövőt, aminek vannak veszélyei (lásd előző bekezdés), de valahogy egy kedves világ, amiben együtt tud működni ember és technológia, sőt, aztán a Man-Machine-nel még fuzionál is. Aztán itt vagyunk 2018-ban, és a Kraftwerk világ egy elmúlt jövőről szól, amit vártunk a nyolcvanas években, aztán abban a formában, ahogy az emberiség várta, sosem érkezett meg. Az animációik is ilyenek voltak a vetítésen, nem hiszem, hogy az Autobahn vagy a Spacelab vizuálját ne tudnák úgy megcsinálni, hogy ne emlékeztessen egy évtizedekkel ezelőtti oktatófilmre, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy valamikor régen azt hittük, hogy minden szép és tiszta és technológiailag fejlett lesz. Aztán ez is történt, csak éppen a jövő már legyőzte a Kraftwerket, nem csoda, hogy sosem írtak számot direktben az internetről, mert az szerintem minden képzeletüket felülmúlhatta.

Fotó: Ints Kalnins

De van abban valami megható, hogy hiába haladt el mellettük a világ, úgy mint a szintetizátorral dudáló kocsi az Autobahnban, a zenében még mindig nincsen semmi, amitől ósdi lenne. Milliónyi zenekar és előadó van, akiknek a Kraftwerk a létezését köszönheti, de pont ugyanolyan nincsen. A Devónak hasonló a stílusa, az Art Of Noise is a műhangokból épített karriert, és az egész német krautrock nem létezne nélkülük (és a Can nélkül), de valahogy ezt az egészet senki sem tudta ennyire egyben összerakni. És vicces látni a 71 éves Ralf Hüttert, ahogy még mindig kiáll a kezeslábasában, és néha berekedve, de néha egy ütemmel lemaradva teljes beleéléssel mondja vagy a saját, vagy az eltorzított hangján mond olyanokat, hogy „Neon lights, shimmering neon lights", amikor már rég nincsenek igazi neonfények sehol Budapesten.

De ez a létezés/nemlétezés, igazi/hamis, nosztalgia/futurizmus az, amiből a Kraftwerk táplálkozik, én imádom, hogy az összes borítójuk olyan, mintha évtizedekkel a zenéjük előtt készült volna. Ez a folyamatos kettősség nem jelent meg az egész koncerten annyira tökéletesen, mint a Robotsnál. Majdnem két órán keresztül nézzük, ahogy emberek minimális mozdulatokkal koncerteznek, de valójában rájuk sincs kifejezetten szükség. És ha már a világ egy porhüvely lesz, és a tudatunk egy nanocsipben fog tovább létezni, a Kraftwerk akkor is azt az érzést fogja megtestesíteni, amikor úgy tekintünk a jövőre, hogy az mindenképpen jobb lesz.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!