A hangszer játszik rajtam, nem én játszom

2018.04.09. 18:24

Múlt héten meghalt Cecil Taylor, az amerikai kortárs művészeti élet egyik legnagyobb hatású kolosszusa, a szabadzene egyik legmeghatározóbb hangja. Mezei Szilárd zeneszerző és improvizatív zenész nekrológban emlékszik a 89 évet élt kivételes mesterre:

"2018. április 5-én, 89 éves korában meghalt Cecil Taylor amerikai zongorista, zeneszerző, zenekarvezető, költő, a 20. század második fele és a 21. század eleje zenéjének kimagasló és meghatározó alakja. Annak ellenére, hogy művészetét az úgynevezett free-jazz, improvizatív zene fiókjába szokás sorolni, szándékosan nem azt írtam, hogy jazz-zenész, improvizatív zenész, free-jazz zenész, mert zenéje egyetemessége, művészetének és lényének kemény következetessége, a szabadság (és nem az anarchia) mellett való kiállása semmiképpen nem engedi meg a bármilyen fiókba való besorolást. 

„A free jazz kifejezés két olyan különálló szóból áll, melyeknek semmiféle jelentésük nincs. Mert semmi sem szabad. Semmi. Ez csak egy ezeréves zenei eljárás értelmezésének kísérlete, s végül alkalmas kifejezés. Ennek a zenének nyilvánvalóan van funkciója, van értelme, hiszen megváltoztatja az emberek életét. Mert a zene az élet megünneplése. Amit mi hozunk, amit ez a zene, a free zene tesz, az a fák, a kövek, és minden élő ünneplése. Meghajlunk előttük.” *(C.T.)

Cecil Taylor afrikai és indián ősök leszármazottja, klasszikus zongoratanulmányai után nagyon gyorsan kialakította sajátságos, utánozhatatlan, azonnal felismerhető stílusát, ami a zongora elsősorban ütőhangszerként való használatát (is) jelenti. Korai felvételein (pl. első lemeze, a Jazz Advance, 1956), amelyeken még a klasszikus jazz kereteit feszegeti, szembetűnő, hogy partnerei még nem igazán értik, hol jár, és a hagyományos módon kísérik, pedig ő már sokkal előbbre tart. Talán csak Buell Neidlinger, az ugyancsak pár hete elhunyt, Taylornál csak 7 évvel fiatalabb bőgős az, aki már akkor tudja követni Taylort… és a még akkor nagyon fiatal, alig 20 éves Steve Lacy…

„… az egyik legnyilvánvalóbb probléma az, hogyan lehet a kommunikációt tárgyiasabbá, értelmesebbé, reálisabbá tenni. Szóval, hogyan teremtse meg az ember a saját korlátait. Ez állandó feladat.”

Cecil Taylor életműve szinte kizárólag élő koncertjei felvételein létezik, illetve, ami ennél sokkal lényegesebb, a koncertek hallgatóinak élményén keresztül. Az életmű mérete, a kiadott felvételek száma elképesztő (közel 80 kiadott lemez, és ki tudja még mennyi kiadatlan felvétel). De a számszerűség kevésbé fontos, hanem inkább az, hogy ebben az életműben nincs semmiféle törés, hullámvölgy, mindvégig egyetlen, megbonthatatlan, következetes ív, a kompromisszumnak még csak írmagja sincs. Soha, egy pillanatra sem engedett a saját zenéjéből a pénzes producereknek, nem váltotta tehetségét, virtuozitását apró pénzre, mint kortársai közül annyian, s annyira könnyen. Élete alkonyán ennek ellenére megkapta az egyik legnagyobb zenei elismerést, a Kyoto-Prize-t, 2013-ban.

„Az üzletemberek, akik uralják a terepet, nem nagyon keresik (a zenémet). De ez engem nem foglalkoztat lényegesen. Az ember tovább csinálja, amit csinálnia kell. Nem törődöm vele. Csinálni kell!”

Ornette Coleman kommemorációján játszott szólója, 2015-ben, 86 évesen ugyanazt a habitust hozza, amit Taylor egész életében képviselt, csak sokkal lassabban, líraibban. Az életmű, a saját zene ilyen mértékben való folyamatossága megrendítő.

 „Nem hiszem, hogy én személyiség vagyok. Inkább pap próbálok lenni. A személyiség valami más. Én a bennem lévő gyermeki minőséget szándékozom megvalósítani, a zene nyújtotta bölcsesség igényével.”

Életművének jelentős részét szólózongora-koncertjei és azoknak felvételei teszik ki. Zongorastílusa nagyon egyedi, rendkívül virtuóz, de sosem öncélúan, hangszertechnikája, hangszerkezelése teljesen elüt a hagyományos klasszikus vagy jazz zongorajátéktól, a zongorát kifejezetten ütőhangszerként használja, hangtömböket, ú.n. cluster-eket (hangfürtöket) használ, a lineáris, dallamos játéka illetve a líraibb részek is ezekből következnek, ezeken átszűrve jelennek meg. 

„A hangszer játszik rajtam, nem én játszom.”

Egy-egy koncertje gyakorlatilag a fizikai erőnlét határait súrolják, és mégsem kaotikusak vagy agresszívek, hanem inkább rituálisak, elemiek, transz-állapot szerűek, és a hallgatóságra is ilyen hatással vannak. 

Zenéjében szervesen ötvöződik az afrikai hagyomány és ritmus és rítus, az indián rítus és zene, az afro-amerikai jazz, a gospel, a blues és még valahol az európai 20. századi zene is, bár Ő maga ezt a hatást nem igazán tartotta fontosnak. És természetesen a legfontosabb, az őserejű improvizáció, minden élő és ható zene alfája és omegája.

Nagyobb, kamara illetve nagyzenekari felállásokban a kompozíciói nem a hagyományos értelemben működtek, hanem valamiféle közös tudattalanból merítettek, egyfajta tudatátvitel alapján, megvolt benne az a képesség, hogy a társait úgy tudta helyzetbe hozni, felemelni, magával ragadni, hogy kompozíciói egy rendkívül szerves, közös improvizáción keresztül  születtek meg. Ez a képesség nem mindennapi jelenség. Fontos, hosszútávon vele dolgozó partnerei, tanítványai (a teljesség igénye nélkül): Jimmy Lyons, Sunny Murray, Andrew Cyrille, William Parker, Buell Neidlinger, David S. Ware, Derek Bailey, Evan Parker, Tony Oxley, Sirone, Charles Gayle, Tristan Honsinger, Han Bennink, Louis Moholo…

„Az improvizáció az összes meglévő tudás működésbe hozása az adott pillanatban.”

Muzsikus-partnerei közül többen tanítványai is voltak, hiszen sok fiatal zenészt karolt fel, és mindig nyitott volt az együttműködésre. Ezek a közös munkák hosszútávú, több éves, néha több évtizedes együtt-zenélések, együtt-gondolkodások voltak.

„… a kompetitív társadalomban folyó dolgok közül a versenyzés szabadsága a legártalmasabb. Sajnos ez dúl az együttműködés szabadsága helyett.”

Elment egy nagy mester, hiánya pótolhatatlan az egyetemes zenetörténetben. Annyi vígasztalhat minket, hogy művének hatása tovább él felvételeiben, a hallgatók emlékezetében, valamint a tanítványok és muzsikuspartnerek zenéjében. Életműve egységes ívet rajzol fel, mindenféle hiányérzet nélkül.

Úgy játszott, mintha a zongora 88 billentyűjével egyszerre, egyidőben rendelkezne. A 88 billenyűt csak egy évvel élte túl, 89 évesen távozott, beteljesítve életét, amit a zongora és a zene jelentett."

Mezei Szilárddal korábbi interjúnkat itt olvashatja!

(*Az idézetek Váczi Tamás 1986-ös interjújából származnak. In: Szabados György és Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye, - Beszélgetés Cecil Taylorral, fordította Szigeti Péter, p. 316, JAK Füzetek 49, Magvető Könyvkiadó, Budapest)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!