A tespedt elme tökéletes táptalaj a radikális gondolatoknak

Molnár Áron nevét mostanában az A mi kis falunk című sorozat kapcsán hallhatjuk talán leggyakrabban. A harminc éves színész a Vígszínház tagja volt öt éven át, szerepelt többek között a Túl a Maszat-hegyen, illetve a Az ügynök halála című színházi előadásokban, az utóbbiban az Örkény Színházban. A képernyőn is sokat találkozhatunk vele, filmes szerepei mellett az A mi kis falunk és a Tóth János című televíziós sorozatokban is játszik.

Legújabb projektje noÁr névre hallgat, aminek keretein belül az emberek közti kommunikáció és közös gondolkodás elindításának céljával boncolgat közéleti témákat hip-hop formába öntve. Az Ébresztő című videóját eddig 180 ezren látták.

A második noÁr videóban, amely Tanulni akarunk címmel április elején került fel a Youtube-ra. Ebben a számban az oktatásügy problémáival, hiányosságaival foglalkozik. Ezt eddig 235 ezren látták. 

Szerinted a művészet fontos eszköz az emberek szemének felnyitására? Miért lehet releváns mondjuk egy érvelés helyett/mellett például a zene? 

Egy cikk, egy kutatás elolvasása minimum húsz percet, vagy akár több órát is igénybe vehet, az én számaim ötpercesek. Öt percben feldobok egy témát, pár dologban állást foglalok, problémákra mutatok rá, kérdéseket fogalmazok meg, és megoldásokat keresek.

Ebben az esetben a művészet inkább csak a kezdő lökést adja meg, utána a tájékozódás mértéke a befogadón múlik.

Mennyire látod alkotói felelősségednek a legpozitívabb értelemben vett népnevelést? Nem furcsa valahol, hogy akiket elérsz, azok már valószínűleg, valamilyen szinten egyetértenek veled, és pont ezért fogja meg őket az üzenet. Vagy ezt te máshogy látod?

A célom nem a népnevelés, hanem a közös gondolkodás, a számaimmal egyben közösségi élményt is szeretnék teremteni. Gondold el, milyen energiája van annak, amikor egy koncerten a tömeg együtt skandálja a refrént. Ezt az összefogó erőt szeretném felerősíteni, még jobban összekovácsolni azokban az emberekben, akik egyet tudnak érteni bizonyos témákban. De a számaim mindenkinek szólnak, ugyanúgy a bizonytalan embereknek, akiknek segíthet az álláspontjukat kialakítani, mint az egyet nem értőknek, akiktől várom az ellenérveket. 

A fiatalabb réteg nagy része, ahogy az tapasztalható, és te is kimondtad egy korábbi interjúban, kényelmesen alszik. Hogy látod ezt az idősebb generációnál?

Kezdem azt érezni, hogy ez nem generációs probléma, hanem egyfajta magatartásbeli különbség. A fásultság, a beletörődés kortól függetlenül emészti a jellemet. Ugyanúgy találkozom hihetetlenül harcos, hetvenes hölggyel, mint teljesen enervált harmincassal, beszélgetek nyíltszívű középkorúval és látok céltalanul gyűlölködő ötödikest. Kaptam olyan visszajelzést is, hogy „Negyvenéves vagyok, mi is így kellett volna, hogy csináljuk, pont mint ti!” Én meg erre azt mondom, hogy akkor csináljuk együtt! Generációknak kell összefognia, ha változtatni akarunk a problémákon.

Már az iskolában komplex, kritikus gondolkodást kellene tanulniuk a diákoknak. Én arra buzdítok mindenkit, hogy ne féljünk kérdezni, merjünk érvelni; és mondjuk ki, ha valamivel nem értünk egyet.

Látsz ma értelmes alternatívát az országban? Valamit, ami előre mutatna?

Nézd meg hányan nézték meg az Ébresztőt vagy a Tanulni akarunk videót. Az utóbbi a Youtube-on 230 000 megtekintés fölött jár, a Diákparlament Facebook oldalán beágyazott változatnak pedig közel 700 000-es a nézettsége. Ezek a számok előre mutatnak. Csodálatos, pártpolitikától független csapatok, szervezetek, alapítványok rengeteget tesznek hátrányos helyzetű emberekért. Vállalják az ostoba megbélyegzést és az értelmetlen ellenszél dacára is segítenek a fiataloknak. Amióta létrejött a noÁr Youtube-csatornám, azóta elképesztően klassz emberekkel találkoztam, rengeteg pozitív visszajelzés érkezik, az ország egy új arcát ismerem meg.

Mennyire látod problémának, hogy bizonyos művészeti ágak, alkotók nem mernek megszólalni, véleményt alkotni nyilvánosan?

Komoly probléma az apátia. Mindenkinek szíve-joga, hogy mennyire veszi ki a részét az ország alakításában, de a „büfépuffogástól” megőrülök. Ha már kiderült, hogy van véleményed, akkor vállald! Ne csak a pulton koppanjanak a szavak, hanem csattanjunk össze, győzz meg, bizonytalaníts el, legyen értelme a kimondott gondolatoknak.

Mitől félünk? Hogy elveszítjük a munkánkat, azért mert elmondjuk a véleményünket, vagy kritikusan állunk ügyekhez? Akkor azt a munkát el is kell veszíteni.

Hogyan jött neked a rap műfaja?

Gyerekkoromtól kezdve imádom a rap-et, a hiphopot. Emlékszem, amikor tátott szájjal néztem Eminem Real Slim Shady című számát és a Bravo magazinból tanultam a szövegét. Mikor fiatalként mentünk ki kosarazni, és szólt a hiphop, én azt éreztem, hogy ez az én világom. A gimiben is mindig freestyle-oztunk két óra között a budiban, na, abban igazán gyenge voltam.

A művészet mindig szubjektív lesz, egy sprintert nem fogsz megkérdőjelezni, ha világrekordot futott száz méteren, de ott tudod, mi az út. A művészetben mi magunk jelöljük ki ezt, és néha a cél is homályos, de ha elérjük, a katarzis szerintem pont akkora, mint egy aranyéremnél.

Most jönnek az angol feliratok a videókhoz, az Ébresztőhöz már meg is érkezett. Ezt miért tartod fontosnak, merre szeretnél nyitni ezzel a lépéssel?

A húgom Amerikában tanult, ott szerezte meg a mesterdiplomáját antropológiából, fantasztikusan beszél angolul, és bedobta, hogy mi lenne, ha lefordítanánk a számokat, mert az amerikai barátainak nagyon szívesen megmutatná őket. Majd előrukkolt mind a két szám angol fordításával, amiket versben írt meg, és zseniálisak lettek. Minél több helyre jutnak el a dalok, annál több lelket lobbanthatnak lángra.