Beütött a nyár? Hűsítsd le magad!

Hotelszobákból ki nem dobált tévékészülékek

A hét lemeze

DMOHA20140706025
2018.05.13. 11:15

A popzene a 2010-es évek végére egészen grandiózus változáson ment keresztül. Beérni látszik a lemezeladások helyét átvevő streamingszolgáltatók munkája, a koncertezés és fesztiválozás akkora pénzekkel jár, mint eddig soha, de az ízlésterelő zenemagazinok, rádiók, tévék helyét pedig átvette a Youtube. Ezek nem új dolgok, az internet megjelenése óta tapasztalt változások lassú kicsúcsosodását nézzük most végig. Ennek az egyik nagy vesztese a popzenét közel 100 éve meghatározó rock, amely a közösségi média, a personal branding és a Z-generáció korában egyre nagyobb mértékben veszít korábbi meghatározó szerepéből a hiphop javára. Éppen ezért alig maradt olyan rockzenekar, amely a 2000-es évek után tűnt fel, és képes 10 ezreket megmozgatni, és még mindig figyeli a sajtó minden mozdulatukat. Ebbe a kategóriába esik a rövid időre háttérbe vonult Arctic Monkeys, amely kihozta a hatodik nagylemezét. Kár, hogy a Tranquility Base Hotel & Casino albumra semmi szükség nem volt.

Kétség sem férhet hozzá, hogy az Arctic Monkeys a 21. század legnagyobb hatású rockzenekara, amely a 2000-es évek brit indie rock hullámából nőtte ki magát a világ top rockzenekarává. Alex Turnerék talán az utolsók voltak, akik még másolt cédéken, gerillamarketinggel osztogatták koncertjeiken az első demójukat, hogy az már a fájlcserélést éppen felfedező interneten kezdjen el futótűzként terjedni. Az idióta nevű Arctic Monkeys hamar Nagy-Britannia kedvence lett, az olyan kortársakkal, mint a Bloc Party, a Franz Ferdinand, a Kooks, a Kaiser Chiefs, a Foals, a Muse vagy a Kasabian. Ebből a brigádból azért a többség máig ismert, népszerű zenekarnak számít, de valahogyan az Arctic Monkeys lett az, amely 2018-ban is képes őszintén belelkesíteni a nemzetközi sajtót és az átlagos zenerajongót, hiszen a gitárzene műfaja az abszolút mainstreamben teljesen kilátástalannak tűnik.

És ezen a Tranquility Base Hotel & Casino semmit sem segít.

Az Arctic Monkeys története azért is nagyon érdekes, mert fantasztikusan végig lehet kötni a pályájukat, és az ezt ért hatások eredményét az albumjaikon. Az első két nagylemez igazi 2000-es brit indie rock volt egymásnak válaszolgató gitárokkal, némi diszkódobbal, infantilis dalcímekkel (pl. Perhaps Vampires Is a Bit Strong But...), témákkal, garázsos hangzással, szólókkal, amikor még a zenekar lendülete és energiája felülírta a fogós refrének szükségességét. Ezt az időszakot cserélték le a kamu jenki évek, Josh Homme (Queens of the Stone Age) hirtelen óriási haver lett, a pattanásos, melegítős hülyegyerekekből hirtelen hosszú hajú kábósok lettek, aminek egy elszállós, maszatolós, pszichedelikus, kísérletezős (Humbug), és egy súlyosabb, itt-ott stoner hatásokat mutató (Suck It and See) album lett a vége.

Alex Turner frontember a 2010-es évekre bőrdzsekis jampec lett amerikai akcentussal, hogy aztán az eddigi utolsó, 2013-as AM c. albumra teljesen a zenekar elhagyja az eddigi hangzását egy lassabb, poposabb, hiphop inspirálta zenéért. Viszont kétség sem férhet hozzá, hogy ameddig a Coldplay EDM- meg trap-producerekkel bohóckodik, ameddig egy Imagine Dragons-számot egyre nehezebb megkülönböztetni egy Balaton Sound-fellépőtől, addig az Arctic Monkeysnak 2013-ban is sikerült írni egy rakás slágert ugyanúgy dob-gitár-basszus felállással, mint tették azt sokan évtizedeken keresztül. Aztán a zenekar egyszer csak bejelentette, hogy egy ideig itt a vége, pár évre visszavonulnak.

Ne szeressetek már annyira!

A Tranquility Base Hotel & Casino, ha nem is a semmiből, de meglepően csöndben jelent meg. Semmi kislemez, semmi extra hírverés, marketing, anyám kínja, egyben kikerült az egész, és szevasz. Őszintén szólva teljesen megértem ezt a koncepciót, mert

ezen a lemezen nincs egy olyan szám sem, ami önmagában hallgatva bármiben is eltérne a többitől, vagy legalább kiemelkedne egy kicsit.

Igaz, az Arctic Monkeys sikeres rockzenekarként bevállalta, hogy jazz inspirálta, zongorán írt lounge popot fog csinálni. Mintha csak a Slayer mondaná azt, hogy most akkor ők meg csináltak egy house lemezt. Mármint, én tényleg értékelem, amikor egy zenekar megpróbál kimozdulni a saját komfortzónájából, az új Iceage-album például úgy zseniális, hogy a befutásukat eredményező depresszív punkzenét valami egészen másra cserélték. 

Az óriási probléma ezzel az albummal, hogy hallhatóan beleszarik mindenbe. Ez alapvetően jó, sőt, támogatandó, de itt mintha Turnerék igazából nem tudnák, mi az, ami már nem érdekli őket. A siker? A rockzene? A közönség?

Miért érzem azt a sokadik hallgatás után, hogy a frontembernek elege lett abból, hogy már nem tud 10 ezer embernél kevesebbnek zenélni, és leginkább arra vágyik, hogy szomorkás középtempós számokat énekeljen egy félrehangolt zongorán valami eldugott kocsma két tucat alkoholistájának?

Alex Turner 32 éves. Én szeptemberben leszek 30. Megértem, ha valakinek már nem buli a rockolás, a berúgás, a bemindenezés, és azt is megértem, hogy aki 30 évig ugyanazt csinálja, maximum Ossián lehet, de boldog ember biztos nem. Viszont lehet meg kellet volna fogadni a többiek tanácsát, amikor azt mondták Turnernek, hogy ezeket a dalokat inkább szólóban adja ki. Senki sem panaszkodik arra, hogy Leonard Cohen vagy éppen Father John Misty egy teljes életpályát épített ilyen számokra, ha Alex Turnerként jelenik meg ez az album, a kritikáknak is biztos más íve lenne. Sőt, azt is megmerem kockáztatni, hogy a Tranquility Base Hotel & Casino egy ünnepelt lemez lenne, ha valamelyik film zenéjeként jelenik meg, és azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy Turner-szóló esetén is lennének pozitív hangok. Arctic Monkeys-albumnak viszont ez túl öncélú.

Hotelszobákból ki nem dobált tévékészülékek

Az egész lemez már úgy kezdődik (Star Treatment), mint amikor a turnézó szupersztár az esti tivornya helyett leül a hotel bárjának zongorájához, ahol órákon át nem ismeri fel senki, ezért teljesen elmerül a zenélésben. Igen ám, de Turner úgy énekel, mintha zongorázás közben találná ki a szöveget, a szótagszámok ide-oda csúszkálnak, a többiek meg alibiznek alá valami ritmust. Turner viszont belelendült (One Point Perspective), elhiszi magáról, hogy ő itt a bárzongorista, itt-ott már hajlítgat is, de tényleg most kell kiderülnie annak, hogy Turnernek alapvetően nincs annyira jó, egyedi hangja, mint azoknak, akiket utánozni próbál?

Ennyit ér

a9eeae57e3b9a102dcd6a893d500e79b.1000x1000x1

Index: 3/10
Rolling Stone: 2/5
NME: 4/5
Guardian: 3/5

Exclaim: 8/10

A harmadik dalnál (American Sports) már minden erejével azt próbálgatja, mennyire megy neki Serge Gainsbourgnek lenni, talán már a zongorát is állva üti, mögötte pedig a többiek valahogy igyekeznek vele tartani a tempót, egyikük még egy space rockos szintihangzást is becsempésznek, hátha attól autentikusan lesz furcsa az ének, nem pedig szimplán pojácáskodás. Az album címadó dalánál már egyre nehezebb a dalok végét és elejét megkülönböztetni, szépen egybefolyik az egész. Itt már szinte kizárólag a basszusra figyelek, és őszintén szólva az AM-et is csak ez mentette meg, itt viszont annyi más kis prüntyögés nyomja el, hogy nehéz rá koncentrálni. Turner közben egy esti mesét mesélő öregasszony hanghordozására állt át, és már megint új hajlítgat, mintha kiemelkedően jó énekes lenne.

Az album felénél aztán leesik. Turner és a többiek egész egyszerűen nem akarnak már semmit kidobálni a hotelszobából, a temérdek kábítószerből következő energiájukat nagybetűs Alkotásra fordítják, mint amikor becuccozva hirtelen minden ötlet forradalminak tűnik, csak a trip olyan hosszúra nyúlt, mint egy komplett lemezfelvétel. Értem én a science fiction tematikát, a feleslegesen erőltetett űrszintit és azt, hogy Turner igazából nem is a hotelben zongorázik, hanem Stanley Kubrick fiókban hagyott filmötletében, de amikor elérünk a The World's First Ever Monster Truck Front Flip c. számhoz, kezdek besokallni. Egyszerűen se színe, se szaga ezeknek a számoknak, ilyen öncélú bohóckodás az egész, mintha brahiból fogadott volna a zenekar, hogy na, fogadjunk tudunk unalmas jazzkocsma-zenét csinálni, figyeljetek! És tényleg sikerült, ebben a hosszú című számban olyan nevetségesen cirkuszi baromságok vannak, mintha valaki random hangeffekteket nyomkodna a háttérben.

Konkrétan az utolsó előtti számig (Batphone) kell várni az első olyan pillanatig, amikor ezek a túlzások tényleg jól állnak Turnernek, de már rég késő, és egyébként is túlságosan szerelmesek a saját kis új hangzásukba, és ilyen 10-15 másodperces üresjáratok vannak a dalban. Egyébként simán elmenne egy HBO-s detektívsorozat háttérzenéjének, Turner biztos imádna ballonkabátban láncdohányozni az esőben. A lezárás stílszerűen egy állati maníros búcsúballada, a zenekar már kiizzadta magából az össze narkotikumot, a dobos már 4 szám óta ugyanazt játssza, a hotel bárja pedig lassan kiürül. Két 50-es nő tapsol, a bárpultos kiviszi az utolsó viszkit, elkezdi lekapcsolni a villanyokat, az Arctic Monkeys tagjai pedig készen állnak arra, hogy 10 perc jóga után elmenjenek lefeküdni.

Szigeten találkozunk!

Őszinte leszek, ha ezt az egész albumot az elejétől a végéig eljátszanák a Szigeten, szerintem lincshangulat lenne. Ez a fajta intim, szerzőibb, zongoraalapú dalszerzés azoknak áll igazán jól, akiknek sikerült tökélyre fejleszteni a formulát. Turner és társai azonban épp, hogy csak belekaptak ebbe az egészbe. Már a voltos koncertjüknél is azt éreztem, hogy ezek az arcok vagy rászoktak a Xanaxra, vagy egész egyszerűen unják az életüket, és ha tényleg ez az az album, amit öt év szünet után össze tudtak rakni, akkor komoly gondok vannak.

Igen, tényleg izgalmas, hogy Turnert az amerikai aktuálpolitika és társadalmi helyzet inspirálta, hogy science fiction narratívában igyekszik történeteket mesélni, hogy soha ennyi hangszer nem szerepelt még Arctic Monkeys-albumon, hogy mind a 11 szám ugyanabban a tempóban szól végig. Még azt is vállalom, hogy lehet, sok-sok nap, hét, hónap hallgatás után előbukkannak ennek a lemeznek a zsenialitásai, hogy képzett zenészek már most is a nagyokat csettintgetnek egy-egy merész megoldáson. De az Arctic Monkeys eddigi munkásságában éppen az volt a pláne, hogy nem kellett a hallgatónak újabb rétegeket lehámozni minden számról, hogy megértse a valódi értékét, hanem csak lejátszotta, meghallgatta, és rögtön utána tudta fejből, hogy Why'd You Only Call Me When You're High? Aztán a többi kis részlet úgy is feltűnt magától.

Ez az első Arctic Monkeys-album, amin egyetlen egy sláger sincs. Nem is lenne baj, de egyetlen egy megjegyezhető refrén sincs. Nincs megjegyezhető dallam, nincs megjegyezhető ének. Minden újraindításnál arra gondolok, hogy basszus, ha tényleg erre volt szüksége a zenekarnak, akkor miért vártak öt évet? Ha ilyeneket is tudnak, akkor már rég nem béna rockzenekarként kellene pénzt keresniük, hanem becsöngetni Wes Andersonhoz, hogy a következő filmjének hadd csináljuk a zenéjét. Ilyen szemszögből komoly potenciálja van még a zenekarnak, és őszintén szólva nagyon érdekelne, milyen filmzenét tudnának írni, mert a Tranquility Base Hotel & Casino kétségtelenül nagyon sok képet, víziót, akár hallucinációt tud gerjeszteni az emberben. Csak az nem megy, hogy őszintén szórakoztasson.

De ebben az óriási internetes zajban már az is félsiker, ha ennyi érzést kiváltasz az emberből, nem?

Ne maradjon le semmiről!

Borítókép: Az Arctic Monkeys a 2014-es VOLT Fesztiválon. MTI / Mohai Balázs