A feeling a lényeg, ki nem szarja le, ha hamis az ének?

Az ír kocsmazenéből kinőtt Paddy and The Ratsről először a Tankcsapda  turnémendzser-mindenes-fénytechnikusától, Őri Feritől hallottam. Lehetett vagy 2009, hümmögött valami beállás után egy sort, és kérdezte, nem akarok-e írni róluk. Mondtam, hogy nem, Dropkick Murphys utánérzések nem érdekelnek. Feri meg erre csak annyit mondott, hogy tíz év múlva majd te keresed őket. És baszki, igaza lett. A Paddy mára az egyik legtöbbet melózó, stabil rajongótábort kiépítő zenekarrá nőtte ki magát, ami úgy eltartja a zenészeket, hogy polgári foglalkozást már nem is kell űzniük mellette. Ami azért ma, Magyarországon nem sok, húsz évnél fiatalabb rockzenekarnak adatik meg. A zenekar énekesével, Oravecz Kristóffal beszélgettem.

És még egy disclaimer: több mint egy hónapja beszélgettünk először, de a telefonra rögzített interjút egy szervizelés cakkpakk letörölt (az elmúlt egy év szinte összes interjújával együtt), megismételtük, a kérdések és válaszok is két anyagból lettek összegyúrva.

Milyen lesz a nyaratok?

Húzós.

Az milyen? Mint a Motörheadé volt? 200+ koncert egy évben?

Annyira nem, de többször van heti négy buli, mint nem. Sokszor ráadásul külföldre megyünk, úgy kellett összerakni a turnéprogramot, hogy keddtől csütörtökig itthon játszunk, néha pénteken is, ha úgy jön ki, onnan meg húzunk Németországba mondjuk, és hétvégén még két buli. Egy nagy buszba be, backline hátra, és tessék. Itthon a stáb és a zenekar tíz fő, külföldre kilencen megyünk. Jó, ha kell, repülünk.

A turné apropója meg az új lemez. Amit persze ma már nem így kellene hívni, de mindegy.

Mi eleve sokat koncertező zenekar vagyunk, nem nagyon szoktunk szünetet tartani. Nagy zenekaroknál van az, ami egyébként ideális is lenne, hogy fél év alatt megcsinálod a lemezt, szépen nyugodtan, kényelmesen, utána meg egy-két éves, szellős promóciós turné, majd egy év pihi, ami alatt semmi nincs. Ez ideális, de itthon nyilván nem lehet megcsinálni, bár egyre többen vannak úgy vele - különösen, mióta elindultak az Aréna-bulik - hogy fél év pihenőt tartanak egy nagy önálló koncert előtt.

Anyagilag ez jó? Fél év alatt azért sok buliból, szép gázsi összejöhet.

Gondolom, hogy nem csak a presztízs miatt csinálják. Amennyire én tudom, sok esetben a nézőszámtól független, fix gázsi van, a szervező meg vagy bukik, ha nincs telt ház, vagy nem, a kockázat az övé. De ezt csak gondolom, mert nekünk még nem volt Aréna-bulink.

Akarnál?

Persze. Ki nem? Alapvetően, ha az ember elér egy szintet a zenéjével, akkor adja magát az Aréna, mint következő lépés.

Ti elértetek már ide?

Még nem, de nem is biztos, hogy itthon elérünk. Ehhez nagyon fontos a magyar nyelv, a magyar dalszöveg, ami nálunk élből nincs, ugye. Ez átbillenthetné a zenekart a másik oldalra, de nem lépjük meg.

Csak azért, hogy az Arénában énekelhessek, nem fogok magyarul énekelni,

és nem azért, mert bajom van a nyelvvel, hanem egyszerűen nem illik a mi zenénkhez. Ráadásul most nyitunk külföld felé, ami rengeteg energiánkat elviszi. A magyar nyelv nagyon nehéz, nem feltétlenül popzenére való - ezért nincs is sok jó magyar dalszöveg. Ami meg jó, a Quimby vagy a Tankcsapda, ott nincsenek nagyívű dallamok. Az angolban egyszerűbb, mert a szavak rövidebbek, könnyebb a szövegíró dolga. Én nem akarok kompromisszumokat kötni a dallam rovására.

Próbálkoztál magyar szöveggel?

Persze, verseket is írtam, volt szöveg is, nem is voltak rosszak, csak a Paddy zenei világába nem ilyenek kellenek. Nincs baj azzal, ha valaki magyarul énekel, a Punnany vagy a Wellhello is jó szövegekkel jön. Meg eleve, a létező szövegeket visszafordítani magyarra, az állati nagy meló lenne. Gyönyörű, különleges nyelv ez, amivel nagyon nehéz dolgozni.

Az új lemezt ráadásul a Motörhead hangmérnökével vettétek fel, őt a magyar szöveg dettó zavarta volna, gondolom. Hogy jött össze a Grammy-díjas Cameron Webb a melóhoz?

Álmodtunk egy nagyot, és sikerült. Nem volt olcsó, sőt, de nagyon megérte. Óriási zenei kihívás egyébként, mert egy olyan emberrel dolgozhattunk, aki a legnagyobbakkal melózott, aki nagyon sokat látott és tapasztalt, és ezt első kézből megkapni, az valahol felbecsülhetetlen.

Miben volt más, több Webb, mint egy hazai hangmérnök? Voltak nagy megfejtések?

A legnagyobb különbséget a legnehezebb megfogalmazni. Leginkább a mentalitásban tapasztalható különbség volt a legszembetűnőbb. Ne görcsöljetek, mindig ezt mondta. A stúdiózásra volt két és fél hetünk, ezalatt kellett felvenni 15 dalt. Én sík ideg voltam, hogy időben összejöjjön, ő meg hótt nyugis. Jól van, csináljuk, mondta.

Just have fun!

Rólunk magyarokról azt mondta, hogy általában a görcsösséget tapasztalja, mindenki ideges mindenért, ráfeszül a melójára és nem élvezi, amit csinál.

Akkor minek csinálod?

- kérdezte állandóan. Egyszerű, de tök jó gondolat, persze, amikor húsz napod sincs 15 dalra, akkor nem olyan könnyű lazulni. De megoldottuk, és lazultunk is, kosaraztunk, dumáltunk, kizökkentünk a mókuskerékből.

Volt vita?

Volt. Én is ragaszkodni szoktam az elképzeléseimhez, ő meg ugye azért volt itt, hogy megváltoztassa azokat, teszem azt, a gitársoundnál, vagy a dobtémáknál. Apróságok voltak ezek, de fontos apróságok, volt, amiben engedtem, másban meg ő. Minden változást kipróbáltunk, egy adott részben a dobos nem a kísérőt ütötte, hanem a lábcint, visszahallgattuk, igaza volt, maradt. Máskor meg nem. Ha az ember fejében ott van valami, akkor ahhoz ragaszkodik, és hiába mondják neki az ellenkezőjét, nehéz kiverni belőle. Webb abban is nagyon jó, hogy kvázi pszichológusként meg tudja oldani az ilyen, egókkal összefüggő gondokat. Dolgozott ő Dave Mustaine-nel is, nem csak a Motörheaddel, szóval tudja, mi az a “nehéz ember”. Engem, és ez kurva jól esett, Jared Letóhoz hasonlított, aki pont olyan konok, mint én, de meg lehet győzni.

A zene bejött neki?

Be. Élvezte a közös melót, gratulált a végén, meg azóta is kapcsolatban vagyunk. Egyébként meg, ha egy ilyen fazon a nevét adja valamihez, akkor azzal elégedett, mert simán le is vetethetné az albumról, ha akarná.

Itthon vannak ilyen típusú, formátumú producerek?

Biztos vannak, eddig Varga Zolival dolgoztunk együtt, ő a Supersize stúdióban producer/zenei rendező. Roadot, Tankcsapdát csinált, ezen a lemezünkön is dolgozott, meg még kettőn korábban. Vele nagyon jól megértjük egymást, rockzenében ő nagyon jó. Rá is abszolút hallgatok, nagyon jó zenésznek tartom. Nem rosszabb producer, mint Cameron, csak más. Cameron a kiejtésben is nagyon sokat segített, ha összevetem ezt az anyagot az előzőekkel, fényévekkel jobban éneklek, és nem azért, mert megtanultam jobban énekelni, mert nem, hanem mert kihozta belőlem. A feeling a lényeg, azt mondta, ki nem szarja le, ha hamis, azt majd helyre húzza, az mindegy, azt úgy csinálja a Metallica is.

Úgy énekeld el, hogy elhidd, mert akkor a hallgató is elhiszi.

Másik apróság: kiválasztott három mikrofont, egy csúcskategóriást, egy közepest meg egy sima olcsóbb cuccot. És a hangszínemhez nem a másfélmilliós volt a legjobb, hanem a kétszázezres. Általában ez itthon úgy megy, hogy tessék, itt a legfaszább, legdrágább, abba énekelj, ez a kurvajó. Cameron a fülével dolgozik, nem a szemével. Tök jó volt úgy melózni, hogy itt volt ez a faszi, aki nem görcsölt, aki képben volt, aki mindig tudta, hogy mi van. Egyrészt biztonságot és nyugalmat adott a felvételek alatt, bár én a határidőkre nagyon rástresszeltem, mert nem a Motörhead vagyunk, hogy négy hónapig molyolhassunk a stúdióban, mert a bőgős nem tud dolgozni, annyira be van speedezve.

Hogy fogy a lemez?

Jól. Nem tudok számokat egyelőre, a kiadónk mindenütt terjeszti, és majd amikor begyűltek az adatok, akkor mondják meg. Azt sem tudjuk, hány példányban jelent meg, de amikor tárgyaltunk róla annak idején, 20 000-ről volt szó, itthon 3000 példányt szerintem eladunk, 84 országban terjesztik, reálisnak tűnik. Bulikon itthon nem árulhatjuk, MOL-kutaknál terjesztik kizárólag. A digitális sokkal jobban pörög egyébként. A három új klipünk az új kiadónknál, a Napalm Recordsnál jelent már meg, az egyik január óta 200 000 feletti megtekintésnél jár, ami nem rossz, úgy meg pláne, hogy ennek az előző verziója egy év alatt ment fel 400 000-ig.

A zeneipar globális lett, hogy közhellyel érjek, ezt ti hogy tapasztaljátok meg?

Úgy, hogy amikor először volt Indonéziából indított lejátszásunk, akkor csak néztem ki a fejemből. Dél-Amerikában nagyon szeretnek minket, rengeteg levelet kapunk, visszajelzéseket, lájkokat a Facebookon.

Úgyhogy tervezünk is egy dél-amerikai miniturnét, Chile, Argentína, Brazília, ilyesmi, de ez majd csak később lesz esedékes.

Most európai koncertekre megyünk, folk-rock fesztiválokra. 5-10 000 ember előtt játszunk, nem rossz bulik.

Anyagilag ez megéri?

Úgy van kiszámolva. Van egy gázsink, azon felül meg kaja, szállás, stb. Szóval kijövünk. Másképp nem érné meg. Azért igyekszünk úgy összerakni, hogy legalább két koncert legyen minden menetben, hogy az útiköltségben jobban kijöjjünk. Lesz majd októberben egy olyan háromhetes klubturné Európában, ami viszont önálló bulikból áll, amikre a mi közönségünk jön el, mert ugye a fesztivál az más, oda nem feltétlenül egy zenekarért mennek el a nézők. Azt már látjuk, hogy lesz Prága, mert tavaly is tök jól működött, olyan helyen volt telt házunk, ahol a The Cult is fellépett annak idején. Tavasszal már volt néhány bulink Franciaországban is. Meglátjuk, ahol úgy ítéljük meg, hogy 3-500 fő között be tudunk vinni nézőket, oda lehet, hogy ősszel is visszamegyünk.

Azért 300 fő nem tűnik olyan veszett nagy közönségnek.

Nézd, ez viszonyítás kérdése. Nemrég voltunk az Ignite-tal egy turnén előzenekarként, ők 5-800 fő előtt játszottak, és az a zenekar nemzetközileg ismert, befutott banda. Ha ezt el tudnánk érni, az kurva nagy dolog lenne.

Az a turné hogy jött össze?

A turnémenedzserük, Pintér Norbi jó haver, rajta keresztül. Éppen kerestünk valakit, aki elé beszállhatnánk, nekik is jól jött, mert ugye ez befizetős buli. Szóval jól járt mindenki.

Befizetős buli?

Persze. Az előzenekar ilyenkor beszáll a nightliner bérlésébe, ez koncertenként 500 euró volt. Mondjuk erre nyertünk pályázatot, szóval, ha így nézzük, tök jó volt, sok pénzünkbe nem került, és sokat tanultunk belőle.

Mit?

Elsősorban gyűrődést és annak a tűrését, hiszen egy buszban utazott az egész stáb, ami csak filmeken romantikus, de a valóságban egy idő után elég fárasztó. Igaz, legalább nem egy klub raktárában alszol polifoamon, satun, reggel nyolckor meg ébresztő, és ülhetsz be nyolcadmagaddal egy mikrobuszba. A nagy busszal éjszaka utazol, bent alszol, reggelre ott vagy az új helyszínen, délutánig pocolsz vagy városnézel, beállás után simán pihenhetsz, este meg buli. Szóval jóval kényelmesebb azért.

A másik, hogy 25 nap alatt volt 22 buli, ami olyan tempó, amivel eddig még nem találkoztunk. Az énekesekre ez különösen nagy terhet ró, mert fontos lenne pihentetni a hangját koncertek között, így meg elég nehéz. A nightliner egyébként egy tök más szint a kisbuszhoz képest, amivel a magyar zenekarok utaznak, meg pláne. Itthon egy nightliner van, a német szervezőnk ki is röhögött, hogy ilyen csehül állunk, de ez egy kis ország, nem kell ez az egy sem.

Mennyit változott a hazai zenei piac az elmúlt tíz évben?

Nehéz ezt megmondani. Az tuti, hogy a kilencvenes évekhez képest, amin én felnőttem, kurva sokat.

Akkor volt Kozsó, meg ShyGys, meg Four F Club, meg mittudomén milyen csodálatos produkciók,

a rockzenéről pedig nem sokat hallottál, és én úgy tapasztaltam, hogy lehetőséget sem kaptak. Ma ez már tök más, egyrészt van lehetőség, másrészt meg a közösségi média megjelenésével mindenki készen kapja, hogy tessék itt van, csináld meg magad. És ha tudja kezelni a Facebookot és a YouTube-ot, össze is jöhet neki.

Nektek mennyit számít ez a fajta elérés?

Minket az internet futtatott be, annak köszönhetjük azt, ahol most vagyunk. Még a MySpace-szel kezdtük, onnan jött a Facebook, a YouTube. Mivel semmilyen médium nem foglalkozott a zenekarral, még akkor sem, amikor már volt hírünk, nem volt más lehetőségünk nyomni magunkat, illetve de, a koncertezés. Nagyon hálásak vagyunk azoknak a kis kluboknak, amiktől lehetőséget kaptunk annak idején, és ezt nem is felejtjük el nekik - ha hívnak, most is megyünk, és játszunk 100 ember előtt is, mert ha ők korrektek voltak velünk 10 éve, mi is azok leszünk most. És ez a válasz arra a gyakori kérdésre, hogy minek játszik a Paddy and the Rats még ma is kis klubokban.

Hogyan tovább?

Folytatjuk tovább, amit elkezdtünk. A következő anyagon is Cameronnal akarnánk dolgozni, vagy valami hozzá mérhető formátumú producerrel, szeretnénk folytatni a közös melót a Napalm Recordsszal, a turnéterveket meg már mondtam, most így hirtelen ennyi. Minél több emberhez el akarunk jutni, és jókat zenélni. Ennyi, nem nagy megfejtés.