Legalább a popzenében megtörtént a rendszerváltás

Nagyon ritkán járok koncertekre, koncertkritikát pedig talán még soha életemben nem írtam, úgyhogy aki szakmaiságot, tapasztalatot és vájtfülüséget vár, lehet, hogy csalódni fog. Pénteken a csajommal - életemben először - elmentem a Wellhello nagykoncertjére, amit Fluor Tomi és Diaz csapata a Budapest Parkban tartott (immár hetedszer, most is teltházzal). 

Bevallom, elfogult vagyok Fluorral szemben, de meggyőződésem, hogy az egyik legfélreértettebb dal, a Mizu társszerzője a popzenében legalább akkora tehetség, mint Lovasi András volt a kilencvenes években. Bár laikusként figyelem a hazai könnyűzenét, de az elmúlt évtizedekben tett megfigyeléseim alapján az alábbiak szerint csoportosítom a magyar előadókat:

• Van olyan előadó, akiben megvan a tehetség, képes meghalni a színpadon, elképesztő energiái vannak, de mindez rendkívül rossz zenei ízléssel, esetleg ostobasággal (is) társul. Talán a legjobb példa erre Pataky Attila, aki így pazarolta el mindazt, amivel akár jól is gazdálkodhatott volna.
• Van olyan előadó, aki közepesen tehetséges, közhelyes, de mindezt külsőségekkel (esetleg zenélni tudó emberek segítségével) próbálja ellensúlyozni, miközben rendkívül komolyan veszi magát és ettől válik nevetségessé. (Ákos.)
• Van olyan előadó, aki elképesztően tehetséges, igazi zseni, de nem hajlandó észrevenni, hogy bármilyen jól is csinálja mindezt, vagy a kellő energia, kitartás és munkabírás hiányzik belőle, vagy képtelen belátni, hogy ma már nem elég tehetségesnek lenni, a szórakoztatóipar ennél sokkal többről szól. 

Fluor egyik kategóriába sem illik bele, és igazából ez tetszik benne. Tehetséges, kellően jó szövegeket ír, éppúgy reflektálva Kozsóra ("szomorú szemű raj"), mint akár a Neuroticra ("ne parázz, ha mást is velem látsz a rock'n'roll nem egy tánc"), slágergyárosként sem utolsó, és pontosan tudja, hogy ez egy szakma. Nem emelkedik fene nagy, ákosi magasságokba, de nem is csinál olyan gagyi, igénytelen szart, mint amit a kilencvenes években popzene címén eladtak a népnek a Kárpát medencében.

Bár sokan szeretik egy kalap alá venni a Wellhellót, a Punnany Massiffot és a Halott Pénzt (mint anno a Tankcsapda-Kispál-Quimbyt), Fluorék abszolút kilógnak ebből a sorból, a Punnany semmitmondó lötyögéséből. És a nagyon komoly arccal kamerába néző halottpénzes Marsalkó Dávidhoz sem lehet hasonlítani. 

A Welhello leginkább Fluor miatt más, mint az említett két másik csapat, és azáltal, amit megtestesít: az öniróniát, azt, hogy úgy nem veszi magát véresen komolyan, hogy közben az egész komoly, de nem komolykodó. Valahol egyszer Fluor azt fejtegette, hogy a Wellhellóval sikerült túllépnie a Mizun, pedig szerintem a Mizu is zseniális, arról nem is beszélve, hogy a szövegében az egyik valaha volt legjobban megírt sor is benne van ("csak akkor bulizom, ha úgy van, és általában úgy van"). De egy olyan országban, ahol az iróniát, a viccet nehezen tudják értelmezni, az egész félrement és így lett az egyik legerdetibb magyar dalból az egyik leginkább félreértett dal. Nem Fluor hibája, hogy így alakult. Érdemes például megnézni, hol tart most a Mizut nyilván "poénból" feldolgozó Kesh, és hol Fluor.

De visszatérve a koncertre! A Budapest Parkban másfél órát játszottak. Előtte a Hősök lépett fel, nem véletlenül. Fluor sokat köszönhet a Hősök frontemberének, Eckünek, de persze Eckünek mindenki sokat köszönhet, aki valaha az underground rap közegében mozgott. Ecküék mindent megtettek, hogy felpörgessék a közönséget és ez sikerült is. 

Aztán nem sokkal 20 óra után elindult a show. A tavalyi nagykoncertre Fluor és Diaz helikopterrel érkezett, most ígéretükhöz híven ezt is felülmúlták: Diaz biciklivel és kajakkal, Fluor villamossal jött, aminél jobban nem is tudták volna átverni azokat, akik az égre néztek, várván, hogy most biztos repülő hozza őket vagy ejtőernyőből ugranak ki.

De ez csak a szokásos előjáték volt, mert ahogy megérkeztek, belekezdtek egy olyan show-ba, ami több mint másfél órán keresztül egy pillanatig nem veszített a lendületéből. Egyetlen lassú dalra emlékszem, de az sem ment át nyáladzásba, lötyögésbe.

Jó, egy kicsit lehet, hogy túltolták a tűzijátékot, de ezt leszámítva teljesen rendben voltak az arányok. A showelemekkel nem magukat dicsőítették, mint az a rocksztár, aki szélgépet szereltet maga elé és arról szól az egész show, hogy ő már a Hazai Rock Istene, a dalai pedig arról, hogy mindenki mennyire geci, aki irigykedik rá és a szponzoraira.

A Wellhello show elemei arról szóltak, hogy a közönség soraiban is érezzék, éppúgy részei a procukciónak, mint a zenekar vagy a táncoslányok, a gesztusokból pedig kitűnt, hogy az istenek itt nem gondolják komolyan, hogy istenek lennének. Nem vagyok egy nagy megfejtő és felesleges is egy ilyen produkció mögött nagy megfejtéseket keresni, de az egész Wellhello lényege talán éppen az, hogy az összes istent, aki istenteníti magát, Fluorék és a hatalmas tömeg istenteleníti. Fluor önmaga szerepének a paródiája, de nem a rossz, hanem a jó értelemben. "Ezer díjam van" - mondta abban a jelenetben, amikor a villamossal a koncertre jött és szóba elegyedett a vele fotózkodni akaró lányokkal. 

Ez az a kikacsintás és önirónia, ami eddig teljesen hiányzott az ákosok, patakyattilák és lukácslacik uralta magyar könnyűzenében, Fluorék védjegye. Csak Lovasinál létezett ez, de aztán ő is Komoly Előadó lett. A Wellhello a bizonyíték arra, hogy legalább a popzenében megtörtént a rendszerváltás: már van olyan produkció, ami pénzt, energiát és időt nem kímélve képes szórakoztatni, világszínvonalon, anélkül, hogy többnek akarna látszani annál, mint ami valójában. Ettől hiteles, ettől nem ciki.   

Kevés dolog irritálóbb annál, mint amikor igényes popzenéről beszél valaki, vagy éppen azzal akarja eladni a középszerű szart, hogy képzett zenészekkel adja elő a limonádéját, mindenféle effektekkel, miközben a szar szar marad. A Wellhello nagykoncertjén a showelemek, a látványtechnika, a körítés nem azért volt, hogy felturbózza a középszerűt.  

A Wellhello eleve jó slágereket ír, amikben mindazok a fontos dolgok benne vannak, amik a popzenében fontosak:

• csajok,
• buli,
• több buli,
• csajok,
• a csajoknak pasik,
• a pasiknak csajok,
• megint egy kis buli,
• és általában buli.
• Meg a csajok.

Ennyi a recept. Első hallásra erre persze rá lehet vágni, hogy ebben nincsen semmi kunszt, pedig nagyon is van. Nem egy popzenész van Magyarországon (és a világon), akik ugyanezen a recept mentén haladva vért izzadva próbálják meg kierőszakolni magukból a Slágert, Ami Majd Egész Nyáron Szól, de sehogy sem megy. Valószínűleg azért nem, mert hiába lett az egész zeneipar kiszámítható, ahhoz, hogy valami működjön, még mindig kell valami plusz, valami emberi. 

A Red Hot Chili Peppers egykori legendás producere, Rick Rubin mondta egyszer Anthony Kiedisnek, hogy mi a fasznak kell filozofálgatni, amikor az embereket a csajok, bulik és a kocsik érdeklik. Rubin tudott valamit, tényleg ennyi a titok, legalábbis a tömegek szórakoztatásánál. Fluorék is tudják ezt, és aki tényleg szórakozni, kikapcsolódni akar másfél órán át, és mindezt olyan előadók társaságában, akik nem nézik hülyének a közönségüket, hanem a jó értelemben kiszolgálják őket, munkát fektetnek abba, hogy szórakoztassanak, annak csak ajánlani tudom a Wellhello parkos nagykoncertjeit. Nem fog csalódni. 

(Disclaimer: a koncertre privátban mentem el, nem újságíróként, úgyhogy fotós sem volt velem, a képeket a csajom készítette. A zenei szakírók pedig nyugodtan kövezzenek meg.)