Rábastocknak hívnám, ha nem lenne már olyan

Kövér, áttetsző gilisztává állnak össze a vízcseppek a sátorlapon. A pólóm percek alatt lesz csuromvizes, majd a rothadás dohos szagát kezdi árasztani. Kezdem árasztani. Pedig nem is esett. Még.

Biztos csak álmodom. Az unicumok után nemet kellett volna mondani arra az egy viszkire. Ami három lett. Legalább.

A színpadon egy csirkejelmezes alak felfújható lufilovakat osztogat, legofejű ember szintetizátort püföl, szőke nő katonai tányérsapkában embereket térdeltet a porba, sárba.

Háromszázötven forint a korsó sör. Este ötszáz. Durva.

Mindenem átázott, a szemüvegem lencséjén csak szétkenni tudom a vizet. Pedig tényleg nem is esett, a folyó felől hömpölyög a pára folyamatosan, néha tisztázatlan eredetű cefreszagot terítve szét köztünk.

Biztos csak álmodom.

A kemping ezer forint egy éjszakára, a zuhany százforintos érmékkel működik. De ajándékba fürdőbelépőt kapok, négy éjszaka alatt hoznám be az árát a kempingnek.

A sátrat oda állítom fel, ahová akarom. Árnyékba akarom, van árnyék. Ha másnap lenne, tudnám, hogy ami délután árnyék, napkeltekor reflektor, de ha képes lennék némi előrelátásra, akkor is tudnám.

Mellettem hamarosan hortyogó részeget helyeznek majd el polifoam matracon, barna, repedezett cipőjét szépen leteszik mellé. Nyálkás, zöld kukac mászik majd bele, további sorsáról nem tudok, mire este visszatérek majd a sátramhoz, a részeg már sehol.

Egy kék sátorból óvatlan szerelmesek intim árnyjátéka, pupillám megfeszül, elernyed.

Biztos csak álmodom.

A fesztivál, aminek a legminimalistább a koncepciója: zene van, és kész. Tökéletes. Zene, széles választékban, italok szintén. Más nincs, se népi szőttesek, se ugrálóvár, nincs cirkusz, színház, nincsenek felolvasások, civil sátrak, vurstli. Tisztán csak zene. Semmi figyelemelterelés.

Öt nap a fesztivál, keddtől szombatig. Kisszínpad, nagyszínpad. Öt nap, huszonöt nagyszínpados koncert.

Alterába a neve, alterzene a Rába partján, nyakig Rába-párában.

A legzeneibb fesztivál. A zenészek kedvence. Háromszor választották annak, ahogy hallom.

A legnedvesebb fesztivál. A futó záporok a kemping fölött komótossá válnak, súlyos cseppjeik odasimítanak a betonra.

Két éve forralt bort ittunk júliusban.

Biztos csak álmodtam.

A grillszendvics 800 forint, a gyros 1000. Vega kaja nincs. Vagyis a lángos, az az. Szerencse, hogy nem vagyok vega.

A toitoi vécékben mindennap van papír.

A mojito koktélos bódén nagy betűkkel díszeleg, hogy Mojirto. Szikrázik az agyam, egy pillanat alatt rövidpárlatos lesz.

Tombolahúzás. Tombol a tömeg. Kék repülő, rózsaszín szívecske, zöld macska. A nyertes nem jelentkezik, újat húzok, mondják a színpadon, nem kéne velünk ujjat húzni, vicceskedik a szilvapálinka egy szájból.

Unicum szilvát sose iszom, nem bírja a szilvát a gyomrom, mondja egy öblös hang. Ahogy elnézem a férfit, kizártnak tűnik, hogy bármit ne bírna a gyomra.

Biztos csak álmodom.

Egy szemüveges, keskeny bajszos fazon, aki úgy néz ki, mint egy lakitelki sátorba tévedt népművelő, akiből pár éven belül legalább kulturális államtitkár lesz, ingben és rövidnadrágban pörög az esőben. Hosszú szoknyás lányok teát isznak és ünnepélyesen fogadják, hogy nem lesznek soha. Vadul széttolt bútorok, otthonnak hívnánk, mert így még nem hívtunk semmit.

A legkisebb fesztivál, amin eddig voltam. A zenét a vasútállomáson is hallani, a piac melletti Sparból hozunk vizet, ha nem lenne a karszalagunk, belesimulnánk a tizenezres kisváros mindennapjaiba.

Kövér, áttetsző giliszták. Vízcseppek. A hangoló dobok és basszusok robbantják őket szét.

Szeretjük azt a nőt. A sátramból kipillantva őt látom meg a viharfelhőkben. Öltöny a testen, vihar az égben, fátyol a szemben.

Biztos csak álmodom.

Egy évet most már ki kellene hagyni. De nem, a jövő évet semmiképp. Az lesz a tizedik. Jubilium. Hány évig tart még a bál.

A hetijegy 12 900 forint. Öt nap. Huszonöt koncert. 516 forint zenekaronként. Oké, vannak köztük pályakezdők, helyi reménységek is, de legalább nincsenek híres reménytelenségek. Árérték arány: kiváló. 

Egy osztrák rendszámú kocsiból egy pulóveres lány lóg ki. Órákig alszik így.

Egy szakállas srácot kopaszra borotválnak, koponyáján vörösbarna tetoválás.

Biztos csak álmodom.

Rábastock, így kellene hívni. Eléggé punknak kellene lenne hozzá, de így. Jó ötletnek tűnik, túl jó is, már évek óta rendeznek ilyet, egynapos, június végén van, a programban főleg blueszene van.

Kövér, áttetsző giliszták. Vízcseppek. Pszichedelikus elektropunk zenekart akarok alapítani, első dalszövegeim az idegenbe szakadt kőművesről és a PIN-kódról szólnának. Nem hagy el engem a szerencse / beütöm a PIN-kódom mindenbe / pittyeg az ATM, dől a lé / enyém lesz a pénzem, hurrá, ollé. A dallamot is hallom hozzá, csak továbbadni nem tudom.

Nincs péjpasz, a város közel, a főtéren elrévedve végigtekintő Batthyány Fülöp-szobortól nem messze sort állunk a pénzért. Pittyeg az ATM, dől a lé. Kenutábor emlékei jelennek meg a kosárpálya melletti sárban. A polgármester is, személyesen.

Garaczi László könyvét olvasom, a kemping teraszára bevág az eső. A Halászcsárdában dödöllés vadpörkölt, elcsigázott fesztiválozók, a főúr nem talál jó szakmunkásokat. Fotók, videók, akciós a pálinka. Cigizel, kérdezik a cigiző pultos lánytól, nem, válaszolja, és cigizik tovább.

Biztos csak álmodom.

Ha helyiek lennénk, tudnánk, ki kivel van és ki kivel szeretne lenni. A nagyszínpadon öttől vannak koncertek, mire lemegy a nap, mindenkiből őszinte szerelmek kezdenek világítani. Megszilárdul körülöttünk az idő. Víztócsák, sült húsok, elszabaduló hormonok. A sör kifröccsen, a vodkás pultnál akciós a pálinka és a rum.

Kövér, áttetsző giliszták. Vízcseppek. Pára. Pár alak hazafelé tart. Négykor vége a bulinak, a folyóvízben irdatlan mennyiségű csillag tükröződik, ahogy a vaksötétben megpróbáljuk kitalálni, melyik út vezet haza. És hogy jövőre melyik vissza.

Borítókép: AlteRába / Facebook.