A könyvelő, az autószerelő meg a két rocksztár

Vannak olyan zenekarok, amiket leginkább egy földrészen ismernek az emberek. Nem azért, mert olyan, régispecifikus műfajokban utaznak, mint a zsidó népzenei metál vagy a country, hanem azért, mert tudatosan ignorálják a világ többi részét, A Godsmack például ilyen zenekar, a Setlist.fm nevű, koncertturnékkal foglalkozó, egyébként zseniális oldalon 1016 koncertjüket tartják számon 1999 óta, amiből 916-ot Észak-Amerikában toltak. Ez kis túlzással olyan, mintha a Tankcsapda exkluzívan Hajdú-Biharban játszana, és nem mennének át Szabolcsba. Ezért (is) volt a Godsmack Barba Negrában adott koncertje egy ünnep.

A Godsmack tipikus amerikai zenekar, az a fajta, amit Detroittól Seattle-ig mindenki ismer, és nem nagyon adnak nem telt házas koncertet. Kemény, fogós riffekre, halálpontos ritmusszekcióra és a szakma egyik legerőteljesebb, de legegyedibb karakterű énekhangjára építkező metált tolnak, amit valamiért a poszt-grunge korszakban numetálnak is besorolt valami süket barom, de ezt nem(csak) én mondom, hanem Sully Erna énekes a koncert előtt adott interjúban.

Sose játszottunk olyan zenét, nem is értem, hogy lehet a Limp Bizkitet, a Kornt, a Linkin Parkot és a Godsmacket egy kategóriában emlegetni. Ilyen alapon Little Richard és Rob Halford is kerülhetne ugyanarra a polcra.

Igaza van, a Godsmack könnyen énekelhető, dallamos refrénekkel operáló, de megalkuvást nem ismerő, kemény gitárzenéjét elég nehéz lenne besorolni a Fred Durst művek mellé. Massachusetts államból indultak, Lawrence-ből, egyórányira Bostontól, ami, mondja Erna, nagyon is befolyásolta a zenéjüket. „Muzikális város, vagy hogy is mondják ezt, meg egyetemváros is, itt van a legtöbb felsőfokú intézmény a lakosság arányában, ugye, Cambridge, Boston College, Berklee stb., és ez kihat a zenére is – a fiatalok nagyon is tudják, mi kell nekik, a környék zenekarai meg figyeltek. Nem véletlenül jelent meg a színtéren pont jókor egy Aerosmith vagy egy Dropkick Murphys. Hullámzó ez persze, most éppen felfelé halad dolog, és egyre több jó zenekar van a környéken – amikor a Godsmack alakult, az emberek elég apatikusak voltak, kellett pár kőkeményen végigmelózott év, mire beindultunk."

Azóta viszont megy a szekér, legalábbis az USA-ban. 1995 óta hét stúdiólemezt jelentettek meg, 2003 és 2010 között a Billboard lista első helyéig jutottak, szóval attól, hogy Európában még nem tudnak megtölteni egy 30 ezres stadiont, még nem lófaszjóskák, sőt. A koncertjeiket tegnapig csak három DVD-n vagy YouTube-felvételeken élvező magyar közönséghez tavaly novemberben jöttek volna el először, de Tony Rombola gitáros fiának halála miatt lemondták a turné őszi szakaszát, és csak most pótolták egy telt házas Barba Negra-bulival, ami életem öt legjobb koncertje közé simán be is került, és amit előzetesen is kötelezővé tettem volna mindenkinek, aki valaha rockzenével akar foglalkozni, utólag meg minden Rocksuliban tananyagként használnám.

Kétórás bruttó játékidő minden zenekarból elég kell hogy legyen. Soha nem értettem a háromórás Foo Fighters- vagy Santana-bulikat: az utolsó 60 percre az ember a tűréshatáron rég túl van már – és ne jöjjön senki nekem azzal, hogy ha már valaki annyi pénzt kifizet egy produkcióért, akkor kapjon is valamit a pénzéért, mert ilyen alapon csak a Sátántangó tekinthető a nézővel tisztességesen eljáró filmnek a maga 7,5 órás játékidejével. A Motörhead soha nem játszott 80 percnél többet egy bulin, de annak minden perce úgy oda volt téve, hogy senki nem panaszkodott utána arra, hogy rövid volt. Ez a Godsmacket sem fenyegeti, a zenét tekintve nettó kb. 90 percet ez elejétől a végéig egyforma intenzitással nyomták le tegnap is, és ha voltak is hiányérzetek (nem volt a Re-Align című nóta és a szűk színpad miatt nem lehetett felpakolni Erna dobszerkóját, hogy a koncertjeik egyik ikonikus műsorszáma, a dobszólópárbaj, vagy mi a tököm, hozzánk is eljusson), azok az élményből semmit nem vettek el.

Arra elég régen rájöttek már a zenészek, hogy egy jó rockkoncerthez a külsőségek is hozzátartoznak, és most nem a vérköpő basszusgitárosra, a hullámvasúton forgó dobszerkóra vagy hasonló parasztvakításokra gondolok, az a továbbfejlesztett, kissé proli változat. A The Who, a Led Zeppelin, az Aerosmith vagy a Doors sikerében jelentős szerepet játszott az élő előadás személyessége, az, hogy minden este el tudták adni azt, hogy ami történik, az csak ott és csak akkor van, csak neked szól, és megismételhetetlen. Ehhez karizma kell, egyéniség, a tehetség melletti X-faktor (igen, innen van a műsor címe is), a mojo, ami vagy megvan az emberben, vagy nincs. A Godsmackben van két olyan zenész, az énekes-gitáros Sully Erna és a dobos Shannon Larkin, akik ha színpadon vannak, egyszerűen képtelen vagy mást nézni/hallgatni.

Ezért bírja el simán ez a zenekar azt, hogy a rock-basszusgitározás egyik méltatlanul alulértékelt szereplője, a fején 23 éve hátrafordított simléderes baseballsapkát hordó, autószerelőnek öltözött Bobby Merrill és a gitáros Toby Rombola, aki úgy néz ki, mint aki a könyvelők éves konferenciáján tartott, kirobbanó sikerű előadásáról esett volna be a színpadra, tulajdonképpen felmentést kapnak a színpadi meló alól. Merrill még csak-csak részt vesz a headbangelésben és Larkin dobossal van egy különszámuk is, amiben a dobos dobverőket hajigál ki a bőgősnek, aki játék közben kapja el őket, majd osztja ki az első sorban csápolóknak, de Rombola a buli alatt végig a saját kis világában molyol befordulva, igaz, a nótákat tökéletesen eljátssza.

Erna és Larkin viszont úgy viszik a hátukon a bulikat, mint Steven Tyler és Joe Perry az Aerosmitht, csak ugye egyikük dobos, ami elég kötött pozíció a zenében, olyan, mint a kapusé a futballban. Larkin ezt annyira nem fogadja el, és ugyan nem pattan fel a cájg mögül, hogy a színpad előterében cigánykerekezzen, de ezenkívül mindent megtesz, hogy a koncertközönség tagjainak jelentős hányada dobos akarjon lenni. Tessék csak nézni:

Igen, így is lehet dobolni, hótt pontosan, jól, fantáziadúsan, de olyan látványosan, hogy beszarsz, és igen, az idén 51 éves Larkin tényleg 40 kiló, vasággyal. Azt mondta, hogy a fura mozdulatok és a cséphadarószerű akrobatika, ami a csodás Yahama cucc mögött folyik, egy véletlennek köszönhető.

Mindig is igyekeztem úgy játszani, hogy rám figyeljenek, de eleinte az volt a fontos, hogy úgy odaverjek a dobnak, mint Bohham, nekem az ő ősereje volt a példa, amire építkeztem. Aztán eltört a kulcscsontom, a karomat felkötötték, gipsz, tököm tudja, mi még, a lényeg, hogy a mozgásom kurvára le lett korlátozva. Kénytelen voltam a másik kezemmel olyan mozdulatokat tenni, amik szélesebbek voltak, ráadásul menet közben megtanultam váltott kézzel játszani, szóval az meg nagyon látványos tud lenni, amikor menet közben váltok. Ez még a Wratchild America nevű zenekarban volt, a többiek teljesen kiakadtak akikor látták, mit találtam ki magamnak.

A tegnapi buli hivatalosan a When Legends Rise című album promóciós turnéja volt, de Ernáék nem ettek meszet, hogy első magyarországi koncertjükön ne slágerparádé legyen: minden korszakukból hoztak nótákat, a közönség meg mindet végigüvöltötte, amin a zenekar őszintén meglepődött, pedig buli előtt egy kérdésre elmondtam nekik, hogy kiéhezett Godsmack-rajongók várnak rájuk, akik végigüvöltik a bulit, ha ők is odateszik magukat. Azt a koncerten is bemondta az énekes, hogy ez még csak a petting volt, az aktus még csak most jön (azaz jönnek ők még vissza), az okokról meg előtte azt mondta, hogy „azért nem játszottunk sokat Európában, mert a pályánk elején, amikor nagyobb zenekarok előtt, nyitóbandaként szerepeltünk, nagyon sok csalódás ért mindet, és egy idő után azt mondtuk, hogy oké, ennek így nincs értelme, inkább maradunk otthon. Tavaly leszerződtünk a világ legjobb promotercégéhez, ahol kitaláltak nekünk egy hároméves programot. Ennek az első köre ez a klubbulis turné, a második a nyári fesztiválozás, a harmadik meg a 2020-as, jóval nagyobb helyekre szervezett turné."

Ha annak alapján foglalnak le helyszínt majd, hogy mennyire lelkes az itteni közönség, akkor egy Aréna sem lenne elég, de persze a tegnapi koncerten leginkább a hardcore fanok voltak ott (az átlagéletkor simán megvolt 35), egy Arénához az nem nem elég, de egy 5-6 ezer fős koncerthelyiséghez igen. Nekem ugyan mindegy, hova jönnek, csak jöjjenek már megint, mert nagyon régen szórakoztam ennyire felhőtlenül koncerten annak ellenére, hogy a gitárokból az elején semmit, később csak keveset hallottam, és a hangerő sem szakította le a fejemet sajnos. Cserébe az ének úgy szólt, hogy volt olyan szám, amikor simán cédéverziónak tűnt, a dobhang tökéletes volt, és ezek a faszik odafent láthatóan pont úgy élvezték a koncertet, mint mi odalent, és ezt én el is tettem szépen magamnak a következő buliig.

(Az interjút összehozó Universal Musicnak nagy pacsi innen is.)