Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Már javában itt a május, mi viszont az eddigi hónapokhoz hasonlóan most áprilisból is összeszedtük az érdekesebb magyar és külföldi lemezmegjelenéseket. Lesz szó az annak idején a Taxidermia című magyar film zenéjét szerző, nyolc év után visszatérő Amon Tobinról, Nick Murphyről, Anderson.Paak-ról és remek mixtape-pel berobbanó Pivot Gangről, de ajánlunk ír punkot (Fontaines D.C.), svéd folkot (Tallest Man on Earth) és a Sunn O)))-nak köszönhetően egy kis drone-t is. Amit nem ajánlunk, az az új King Gizzard-album, de nem estünk hanyatt az amerikai Arctic Monkeystól (Cage the Elephant) és a kanadai Blink-182-tól (PUP) sem. Viszont legalább kicsit nosztalgiáztunk a Bad Religionnel, illetve mutatunk pár magyar zenét is.
Kevés olyan előadó van, akinek már az első albuma instant klasszikussá válik, de Amon Tobin közéjük tartozik: a Bricolage tökéletesen hozta egy fedél alá a klasszikus jazzt az elektronikus zenével és éppen emiatt huszonegy év távlatából is lehetetlen megunni. A 2000-ben kiadott Supermodified aztán elmozdult a könnyebben befogadható zene irányába, Tobin pedig az évek során többek közt videójátékhoz és filmekhez - köztük a 2006-os magyar Taxidermiához - is csinált zenét.
2011-ben aztán kiadta a korábbi albumoktól szinte teljesen eltérő ISAM-ot, amin még a Foley Roomnál is meghökkentőbb hangmintákkal dolgozott, utána viszont nyolc évig nem jelentkezett új zenével. A most megjelent Fear in a Handful of Dust nem vitte tovább az előző két albumon kialakított koncepciót, helyette egy kicsit csapongó, de végig marha érdekes anyag lett belőle.
Az egyik legfontosabb különbség a korábbi albumokhoz képest, hogy itt Tobin szinte teljesen mellőzte a beatek használatát, ehelyett inkább elektroakusztikus menetekből épített fel rettentően bizarr és titokzatos számokat. Az On a Hilltop Sat the Moon remekül ágyaz meg a többi dalnak és arról is gondoskodik, hogy rögtön úgy érezze magát az ember, mintha a borítón látható sötét erdőben barangolna.
A Fear in a Handful of Dust nem igazán illeszthető be sem Amon Tobin diszkográfiájába, sem egy konkrét stílusba, de ennek ellenére - vagy éppen emiatt - a producer egyik legizgalmasabb albuma lett. Tobin egyébként ezt a lemezt a saját maga által létrehozott Nomark Records égisze alatt adta ki, aminek életre hívása remélhetőleg azt is jelenti, hogy a következő albumra nem kell majd újabb nyolc évet várni. (flachner)
Chicago jó ideje az amerikai hiphop egyik központja, ami csak úgy ontja magából a figyelemreméltó jelenségeket Kanye Westtől a város legkeményebb környékeiről jövő drillen át a Chance the Rapper holdudvaráig, valamennyire az utóbbiba tartozik a Pivot Gang is. Két testvér, az unokatesójuk és egy haverjuk alapította meg Chicago egyik leggázosabb részén, Austinban, és a 2010-es évek óta elég aktív tagjai az ottani zenei és művészeti életnek. A tagok közül Saba elég gyakran felbukkan Chance the Rapper környékén, de a többség híre azért csak nagyon szűk körökbe jutott el Chicagón kívül. A You Can't Sit With Us ezen biztosan változtat.
Ahogy Chance, úgy a Pivot Gang tagjai is inkább középosztálybeli gyerekek, ezért a hiphopot nem az erőszakos, nyers drill irányából közelítik meg, de egyáltalán nem utasítják el annak a hatásait a zenéjükben. Az alapok soulful, R&B témák durva drilldobokkal felütve, trapes basszusokkal, de sokkal kreatívabbak a rapperek ahhoz, hogy simán csak trapnek lehessen nevezni. Pláne azért, mert vagy 8-10 ember közreműködik a lemezen, és az egésznek olyan feelingje van, mintha csak egy nagy haveri társaság próbálná egymást überelni egy open mic buliban. A lemez elején (Colbert, Mortal Kombat, Hero, Bible) különösen erős verzéket nyomnak, és itt egymás után követi egymást pár kifejezetten bulizós szám is, hogy aztán egy lebegősebb, lelazultabb tempóra váltsanak az album második felére. Az egész albumban az a legjobb, hogy kábé kombinálja a Chance the Rapper-féle jazzes, soulos ötleteket a helyi drillel, amitől még a klasszikusabb hiphop témák is frissebbnek hatnak, és persze az sem árt, hogy mindegyik közreműködőnek baromi jó flow-ja van. (sajó)
A legutóbbi Grammyje óta Anderson Paak simán ott van a menő amerikai popzenészek A-listáján, és valóban minden megvan benne ahhoz, hogy egy kevésbé irritáló és jóval eredetibb Bruno Mars legyen, vagy sokkal több annál. Az már más kérdés, hogy nekem Anderson Paak zenéje mindig is olyan volt, hogy egy-két számot simán tudtam élvezni, de nagy dózisban azért tud fárasztó és gagyi lenni. A Ventura valahol a kettő között van, az Ander 3000-del közös nyitószám és a Smokey Robinsonnal készített második erős kezdés, de aztán nagyon hamar a halandzsázós jazzelések meg a langyos dugós számok dominálnak, és Paak állati jó rapverzéi ellenére is hamar beleunok az egészbe. Pedig nem hosszú, alig 11 szám, de inkább olyan, mintha egy 2019-ben írt filmzenét hallgatnák egy '70-es évekbeli Netflix-sorozathoz, ami a kaliforniai stricik csillogó világáról szól. Néhol kifejezetten szórakoztató, még nosztalgikusnak is lehetne nevezni, de Paak sokszor túlságosan rátelepszik a számokra, és annyira teletolják mindenféle kis apró kiegészítő hanggal a dalokat, hogy arra már nincs kedve figyelni az embernek. A végére meg kifejezetten leül a hangulat. Szóval részemről három számon (Come Home, Make It Better, Winners Circle) kívül ez az album sem cáfolt rá nagyon arra, hogy Anderson. Paak-ot nem szeretnék napokon át hallgatni. (sajó)
Nick Murphy a tavalyi Sziget egyik legnagyobb meglepetése volt számomra, mert hajnali fél 2-kor is olyan jó koncertet tolt le az A38 színpadon, hogy hulla fáradtan is teljesen átszellemülve tudtam élvezni az egészet. A névváltoztatós sztorija azóta se lett kevésbé vicces, ráadásul most a legújabb albumát hallgatva tűnt fel, hogy konkrétan Spotify-on is Nick Murphy / Chet Faker néven fut, ami elég hülyén néz ki.
Értelme persze van, mert a Run Fast Sleep Nakedet már Nick Murphyként adta ki, de hiába beszélt többször arról, hogy a névváltás egy evolúciós folyamat része, ez most már egyáltalán nem tűnik annyira egyértelműnek, mint a tavalyi koncert után. A Built on Glass pont azért volt jó, mert Murphy hangja jól egészítette a ki downtempo alapokat, ehelyett viszont most kaptunk
A Harry Takes Drugs on the Weekend, a Sunlight, a Yeah I Care és a Never No olyan számok, amiket mondjuk az Everything Everything is megírhatott volna, és pont ugyanígy is szólnának. Én szeretem a britpopot és igazából ez az album is bejött, de ha Nick Murphynek három éves gondolkodás után ez volt a nagy ötlete, akkor nem vagyok benne biztos, hogy volt értelme nevet változtatnia. (flachner)
Azután, hogy 2017-ben öt (!!!) nagylemezt adtak ki, a King Gizzard érthetően kivette szabadságnak 2018-at, hogy aztán erre évre már szállítsanak valamit, hiszen mégis csak ahhoz szoktak az emberek, hogy pár havonta kiadnak valamit. Ez kicsit érződik is a vicces nevű lemezen, mert talán soha sem éreztem ennyire egy albumukon sem, hogy csak összecsapták volna valami hallhatóan béna alapkoncepcióhoz igazodva. A Fishing For Fishies esetében a zenekar most a countryt meg a bluest vette elő, de érezhetően nem tudnak mit kezdeni a témával, és vannak pillanatok, amikor egyenesen meresztem csak a szemem, hogy például ezt meg azt a borzalmas szájharmonikás részt mégis hogy az istenbe képzelték. Nem azt mondom, hogy nem érdekes, mint általában minden, amit eddig csináltak, de itt már olyan irányba mennek, hogy a The Bird Song c. számuknál komolyan feltettem a kérdést, hogy itt most jól hallhatóan dallá dolgoztak ki egy B-listás délutáni sitcomzene témát? Vagy ott van az album címadó dala, ami olyan mintha valaki nagyon beszívva próbálna meg "gyűrűk urás" zenét írni a Spongyabob-razjfilmeknek.
Aztán ott van a Plastic Boogie, ami borzalmas próbálkozás a gospel és a kocsmarock kombinálására. A The Cruel Millenial meg olyan, mintha valaki egész életében arra vágyott volna, hogy írjon Courtney Love-nak egy dalt, de végül kénytelen volna az anyukáját megkérni, hogy énekelje fel, mert Love nem ért rá. Nem véletlen, hogy a Cyboogie lett a lemez első single-je, mert az az egyetlen, amitől nem kap agyvérzést az ember első hallgatás után, de őszintén szólva, még ez a szám is inkább infantilis baromkodás, mint valami tényleg szórakoztató dolog. (sajó)
A Cage the Elephant kétségtelenül egy meglehetősen érdekes jelenség az amerikai rockzenei piacon. A zenekart Kentuckyban alapították, azonban később az egész társaság átköltözött Londonba, hogy ott hozzák ki az első lemezüket. Így annyira nem is meglepő, hogy talán sosem volt még olyan amerikai zenekar, amely ennyire nyíltan merített volna a brit indie rockból és britpopból, miközben baromira érződnek a zenekaron a helyi bluegrassből, bluesból álló gyökerek, ahogy a '90-es évek grunge is.
Éppen ezért már az első albumnál sokan biztosak voltak benne, hogy ők lesznek a következő nagy amerikai rockzenekar, amire valóban minden lehetőségük meg is volt, mert a Cage the Elephant az első két albumra elképesztő érzékkel pakolta a slágereket, azonban amikor a Dan Auerbach által producerelt harmadik nagylemeznek meg kellett volna hoznia az áttörést, éppen akkor váltottak egy kicsit komplexebb hangzásra. A Melophobia óta el is telt négy év, és a most megjelent Social Cues egy fokkal áramvonalasabb az előző lemezhez képest, sajnos a baromi ütős nyitószámon kívül semmi emlékezetes nem történik rajta - ha csak nem számítjuk a Night Running c. dalt, ami azt a bátor kihívást vállalta, hogy egymásnak engedi a reggae-t és a rockzenét inkább kevesebb, mint több sikerrel. Kicsit olyan érzésem van velük kapcsolatban, mint az Arctic Monkeysnál, hogy az évek múlásával kezdenek bennragadni egy általános középtempóban, amitől hamar egysíkúvá válni a zenéik, és hiába próbál meg mindent Matt Schulz énekes, valahogy hiányzik ebből az albumból az erő és a kreativitás. (sajó)
A svéd Kristian Matsson, vagyis művésznevén The Tallest Man On Earth 2015-ben adta ki a Dark Bird Is Home című albumát, ahol először játszott teljes zenekarral, és ami elsősorban a válásából merített inspirációt. Azóta eltelt négy év és Matsson befejezte az új albumát, ami lényegében folytatásnak is tekinthető, mert főleg azzal foglalkozik rajta, hogy mihez kezdjen most az életével.
Matsson ezúttal néhány kivételtől eltekintve megint egy szál gitárral önti ki a lelkét, ami elég egyszerű formulának tűnik, de zeneileg és az éneket tekintve is ismét annyira jól működik az egész, hogy ez egy pillanatig sem lesz zavaró.
A témából kiindulva egyébként lehetne mélabús is ez az album, de nem igazán lett az, olyan optimizmus lengi át, amitől az ember azonnal maga is turnébuszba pattanna, akármennyire is fárasztó néha ez az egész életstílus. Az I Love You. It’s a Fever Dream. ilyesmi témákat is boncolgat, annak ellenére, hogy Matsson egy tavalyi interjúban pont arról beszélt, hogy nem tud számokat írni a turnézásról. Az albumot hallgatva szerencse, hogy nem volt igaza. (flachner)
Egy ideje már elvesztettem a fonalat a Bad Religion-albumokkal kapcsolatban olyan értelemben, hogy egyetlen számot nem tudnék mondani a veterán punk rock-bandától, ami megragadt volna a kétezres évek közepe óta, és esküszöm olyan érzésem volt, hogy kétévente jönnek ki egy újabb érdektelen lemezzel. Pedig 2013 óta ez az első albumuk: azóta volt váltás gitáros és dobos fronton, a frontember Greg Graffin rögtön beazonosítható hangja viszont már a tizenhetedik stúdióalbumon szól, amit leírni is kemény azért. És valahol az Age of Unreason is a klasszikusabbnak mondható időket idézi az együttes most már majdnem negyvenéves történetéből. Nekem leginkább a Stranger Than Fiction meg egy kicsit No Substance ugrott be róla, csak éppen Trumpra hangolva, ami egyáltalán nem meglepő, mondhatni az amerikai közélet adta magát egy új Bad Religion-albumhoz.
De ezt már lehetett sejteni 2018 nyarán is, amikor a gitáros Brett Gurewitz úgy harangozta be az új lemezt, hogy tele lesz majd pakolva Bassza meg Trump-dalokkal. Így is lett: a szövegekben kap rendesen a "gyerekeket bebörtönző elnök", az üres zászló előtt tisztelgő jelölt, az alternatív valóságot terjesztők meg úgy nagyjából mindenki, aki a józan ész ellen van. Hangzásban forradalmit egyáltalán ne várjunk az Age of Unreasontől, sőt, a lemez első három számából (melyek talán a legkönnyebben ragadnak majd be) már egyértelmű, hogy ugyanazt a melankolikus, energikus punk rockot kapjuk, amit a bandától megszokhattunk, aztán az album második felén vannak olyan kikacsintások, mint a Big Bad Wolf, amely ugyan elüt kicsit a megszokott hangzásviláguktól, de azért csak pár lépés távolságot tart a tűztől. Szóval kaptunk egy kicsit múlt felé kacsintós, odamondogatós Bad Religion-albumot, rajta három-négy olyan számmal, amit simán elhallgatnék koncerteken is, és ez rögtön háromszor-négyszer annyi, mint amennyit az elmúlt tizenöt évben megjelent albumokon szereplő számokról elmondhatok. (lovas)
Néhány hónapja úgy lépett be az életembe a Fontaines D.C., ahogy tényleg csak a legnagyobb szerelmek szoktak: az ír zenekarral a KEXP csatornáján találkoztam először, és már a legelső hangok, illetve képkockák után tudtam, hogy őket keresem már nagyon régóta. Úgy néztek ki a színpadon, ahogy ma már nem nagyon szoktak zenekarok kinézni a színpadon, tele voltak dühös feszültséggel, és nem volt nehéz kiszimatolni a belőlük áradó intellektust sem. Aztán megszólalt a T. S. Eliot által ihletett Too Real, és végleg rajongó lettem.
A Dogrel című bemutatkozás a korábbi rajongóknak nem sok meglepetést tartogat, a dalok jelentős részét már korábban lehetett hallani, így csokorba szedve mégis az elmúlt időszak egyik legizgalmasabb debütlemezévé álltak össze – olyannyira, hogy maximális pontszámmal értékelte többek között a The Guardian és az NME is.
A Fontaines D.C. dublini zenekarként pontosan tudja, mitől olyan nyomasztó a mai Írországban élni, és ezt szerencsére nem is hallgatják el a lemezen. “Dublin in the rain is mine / a pregnant city with a Catholic mind” – adják meg az alaphangulatot az albumot indító, mindössze 1 perc 45 másodperces Big legelején. Vagy ott van például a lemez utolsó előtti dala, a Boys in the Better Land, ami az írek anglofóbiáját karikírozza ki baromi szellemesen. De akadnak azért kevésbé emlékezetes tételek is: a Roy’s Tune például nem a belassult tempója miatt lóg ki a lemezről, hanem mert dalként gyengélkedik – cserébe viszont az év egyik legerősebb klipjét kapta meg.
Hogy a zenekar mennyire szeret a múltba révedni, azt nem csupán az jelzi, hogy A keresztapa Frank Sinatráról mintázott karaktere, Johnny Fontane után nevezték el magukat, vagy hogy 2019-ben Kerouacot, Joyce-t, Yeatst és Lorcát (egyáltalán verseket!) olvasnak, hanem a zenéjükön is hallatszik: az elsődleges hatás egészen nyilvánvalóan a brit posztpunk, de bevallottan rajonganak például a Stoogesért, a La’s-ért és a Velvet Undergroundért is, és ez szerencsére hallatszik is a dalaikon, az album zárószáma, a Dublin City Sky meg akár egy Pogues-ballada is lehetne.
A Fontaines D.C. béna sajtós fordulattal az írek válasza a Shame-re, valójában azonban csak néhány romantikus csávó, akik szerint 2019-ben sem égő gitárzenét csinálni vagy szépirodalmat olvasni, és ezt egy nagylemeznyi vagy koncertnyi játékidő erejéig képesek is elhitetni az emberrel. Még úgy is, hogy egészen más szelek fújnak mostanság. (kovács d.)
Nehezen lehetne azt mondani, hogy a drone slágerműfaj lenne, de ha van zenekar, amit valószínűleg ennek ellenére is sokan ismernek, az tutira a Sunn O))). Stephen O’Malley és Greg Anderson már 21 éve építenek fel monumentális hangorkánokat extrém lassú riffekből, ez idő alatt pedig bőven volt idejük kísérletezni is: csináltak közös albumot többek közt a Boris-szal, az Ulverrel és az Earth-szel is, és olyan nevekkel dolgoztak együtt, mint Malefic a Xasthurból, vagy éppen Csihar Attila, aki 2003 óta a zenekar fő énekesének számít.
A Sunn O))) sok tekintetben tudott változni az elmúlt két évtized során, de alapvetően végig megtartották a rájuk jellemző, a műfajban is kirívó, rendkívül nyomasztó hangzásvilágot. Idei, Life Metal című albumuk ezt a trendet próbálta megtörni, Andersonék ezúttal olyasvalamit akartak létrehozni, ami úgy tud súlyos lenni, hogy közben nem süt belőle a sötétség.
Ez elsőre furcsán hangzik, de tökéletesen működik: az alapokhoz visszatérő Life Metal egy méltóságteljes, de pusztító album, ami teljesen körülveszi az embert és sokszori hallgatásra is tud újat mutatni. Ez utóbbi elsősorban a közreműködőknek köszönhető, az izlandi csellista-zeneszerző, Hildur Guðnadóttir, meg a minimalista elektronikában utazó Anthony Pateras mellett ott van a visszatérő vendég Tos Nieuwenhuizen és Tim Midyett is, az egészet pedig a zajos albumokkal korábban is bizonyító Steve Albini produceri munkája koronázza meg.
Éppen emiatt tényleg érdemes többször is lepörgetni a Life Metalt, mert ha odafigyel az ember, akkor teljesen el tud veszni a felszín alatt megbúvó rétegek felkutatásában, ez pedig most is egészen különleges élmény. Ha valaki olyan zenére vágyik, ami garantáltan betölti az egész szobát, ezzel az albummal nem fog mellélőni, de arra azért a szomszédok érdekében készüljön fel, hogy akaratlanul is maxra fogja tekerni a hangerőt. (flachner)
Tetszik vagy sem, az ezredforduló környéki poppunk is bőven felnőttkorba ért már, és jönnek azok az új zenekarok, akik ebből a korszakból inspirálódva próbálják megmutatni a műfaj érdekesebb oldalát. Ilyen például a kanadai PUP is, akik az elmúlt években két egész jó lemezen is meg tudták mutatni, hogy a maga idejében gyakran lenézett műfajból remek dolgokat is ki lehet hozni. Ezért is vártam annyira a Morbid Stuffot, de pont az ellenkezőjét kaptam.
Tisztán emlékszem arra, amikor a '90-es évek végi poppunk kezdte túl komolyan venni magát, és a Green Day vagy a Blink-182 is átállt egy stadionosabb, poposabb hangzásra, az Offspring egészen nevetséges mutációkat produkált, és jöttek az olyan rosszabbnál rosszabb utódok, mint a New Found Glory vagy a Simple Plan, amik után felnőtt ember már tényleg százszor is meggondolta, hogy fel akarja-e vállalni mások előtt, hogy ilyen zenét hallgat. Na, a Morbid Stuff pont ilyen, gyakorlatilag kivonatozzák benne ennek a korszaknak a legrosszabb tulajdonságait a rajzfilmfigura-hangú vokáltól, a béna heavy metal gitárokon át egy olyan általános zenei világig, amiről az ember akaratlanul is az Amerikai pite-filmekre asszociál. Kár érte, mert a PUP első zenéiben tényleg tök jó ötletek is vannak, de úgy tűnik, egy-két lemez után a poppunk zenekarok nagy része kötelezően elromlik. (sajó)
Zoli Band: Santa Monica
(az első öt dal 10/10 az egész lemez 7/10)
Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a Zoli Band az nem jó zenekarnév. Tudja ezt Téglás Zoli is, akit leginkább az Ignite és a Pennywise énekeseként, esetleg a Misfits beugrósaként és a veresegyházi fák legnagyobb barátjaként ismernek a zeneszerető népek. Ha minden igaz, lesz helyette egy másik név, ami azért sem ártana, mert a zene, ami név mögött van, az jó. Illetve a lemez 12 számából öt tényleg kurva jó, a Kocsmárosné című is, de azt már ismerhettük régről. A többi hat nóta viszont nem olyan ütős, sőt. Melankolikus, lassú, nagyjából tökegyforma ötletek ezek, és mondjuk kettőből lehetne jó cuccot összerakni, de a többi én elfelejteném.
Az első öt dal viszont egy olyan zenekart mutat, amiben van fantázia. Rockzene ez, nem punk-rock, Téglás pedig elemében van, hiszen itt nemcsak üvölteni kell, sőt, és szinte minden számban hallunk tőle valamit, ami jó. A lemezt Lukács Peta játszotta fel, aki az egyik legjobb gitáros a rockszcénában, állati ízesen játszik, remek szólókat ír és úgy röfögnek a kezében a riffek, hogy csak néz az ember. Apropó, a hangzás állati jó, nagyon jól keverte/masterelte az, aki, innen is egy pacsi neki. Így kell szólni 2019-ben egy rockzenekarnak. A lemezen van egy nóta, ami elsőre nem hat, de tessék elhinni, hogy a harmadik hallgatás után ezzel fogunk kelni, ez a Budapest My Love, aminél már a szöveg első két sora is megér egy misét:
Oh there's a place I like to go
Sit by the nád at the tó
(sixx)
Carson Coma: Elég nagy változáson ment keresztül a zenekar az első, szörfös, elszállós EP-jükhöz képest, hiszen az első nagylemez már sokkal inkább épít a magyar beat hagyományokra és a klasszikus rock and roll fogásokra a '70-es évekből. Ugyan az angol kiejtéssel szerintem elég komoly gondok vannak, és a What a Time To Be Alive c. szám bizonyos részei gyanúsan emlékeztetnek a brit Temples zenéjére, az album alapvetően kifejezetten szórakoztató tud lenni, ha szemet hunyunk a kezdeti gyerekbetegségek felett. A klipes Song About My Grandma különösen kiemelkedik a többiből azzal a fasza kórussal a refrénnél.
Kaktus: A pécsi zenekar pályáját egészen régóta követjük, 2016-ban a kedvenc magyar lemezeink közé is soroltuk a Long Play című lemezüket, ami után kicsit más irányt vett a "pécsi Radiohead", ahogyan a Hvg fogalmazott velük kapcsolatban. Őszintén szólva nekem a kezdeti hangzás kicsit jobban bejött, ezen az albumon a Kaktus már sokkal inkább működik tradicionális rockzenekarként, mint korábban, ezért valahogyan azt a frissességet sem érzem, mint a három évvel ezelőtt debütáláson. A mostani lemez inkább valamiféle garázs-progrock hibrid akar lenni, ami élőben biztosan elég jól tud szólni, de valahogy a felvételen nem elég combos a hangzás ahhoz, hogy ezt az új, kissé zúzósabb, éneklősebb vonalat igazán élvezni tudjam.
Skeemers: Ha jól számolom az egész EP nincs 11 perc, és őszintén szólva ez egy nagyon jó irány, nem is kell egy ilyen anyagnak ennél hosszabbnak lenni. Másfél-két perces garázspunk, szörfpunk számok tele energiával és boldogsággal, simán el tudom képzelni, hogy 16 évesen ilyen zenére longboardozom körbe a Balatont. Csak sajnos már nem vagyok 16, és gördeszkázni sem tudok.
Holdudvar: Először azt hittem, hogy valami 25 évet megkésett pécsi alterzenekar hívja magát Holdudvarnak, aztán kiderült, hogy ez egy kisebb haveri kollektíva, akik újvonalas hiphopot és trapet csinálnak, ráadásul nem is annyira rosszul. Az ATM című mixtape jóval erősebb, mint az átlag magyar trapszámok tömkelege, néhol egész klassz szövegek és alapok vannak, de aztán beakadnak olyan infantilis hülyeségek, mint a Kékagúnya refrénje, és legszívesebben kitépkedném a hajamat. Abban sem vagyok biztos, hogy minden közreműködő rapper azonos szinten van, és inkább tűnik szórakozásnak, poénnak az album, mint valami nagyon kiforrott koncepciónak. Mindenesetre párszor simán végighallgatható, mert vannak rajta egész izgalmas számok, mint a Gerincesek vagy a Svédasztal, de hát azért még bőven korai lenne magyar Brockhamptonról beszélni.
(Borítókép: Amon Tobin. Fotó: Marc Broussely / Getty Images)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon