Szerencsések vagyunk, hogy Magyarországon ragadtunk

Interjú Zoránnal

DSC 1249 2 (1)
2019.06.28. 14:12

Lassan hatvan éve van a pályán Sztevanovity Zorán: már annyi dal van a repertoárban, hogy újakat nem is nagyon lehet beszorítani a műsorba, ezért is nem jelent meg új lemez hosszú ideje. Zorán most újra turnézik, október 19-én pedig két és fél év után a Budapest Sportarénában is fellép. Ezért, de nem erről ültünk le vele beszélgetni, és az interjúban olyasmik kerültek szóba, mint hogy:

  • Mi lett volna, ha Zorán szerb családja nem ragad Magyarországon az ötvenes években?
  • Mit gondol ma, ha Szerbia kerül szóba valahol?
  • Hányszor játszotta le fejben, mi lett volna, ha annak idején nemcsak egy kézfogásig és pár udvarias szóig jut a fél Beatlesszel?
  • Már ötven évvel ezelőtt, Magyarországon is érezni lehetett Woodstock hatását?
  • Miben hasonlított a Beatles Liverpoolja a hatvanas évek keleti blokkjához?
  • Miért kerüli el Zorán folyamatosan, hogy a színpadon politizáljon? 

Jövőre lesz hatvan éve, hogy a pályán van, és...

Hatvan? Az nem lehet. Tényleg?

Igen, ha az első, 1960-as Zenith-fellépéstől számítjuk. Nem gondolta volna?

18 évesen általában senki sem gondolkodik ennyire előre. Persze, eleinte nem tudtam volna elképzelni. Dusán és én is műszaki pályára készültünk gyerekkorunk óta, nem volt kétséges, hogy az elektronika irányába megyünk el. Menet közben jött a zene, de eleinte még kétséges volt, melyikből lesz valami komolyabb. Aztán elvitt minket a színpad, ahogy az normális is: a hatása pillanatszerű, mély és erőteljes volt. A zenélés szabadsága állt azzal szemben, hogy naponta bejárjunk az egyetemi előadásokra, és feszes ügyrendben éljünk.

Kilenc évvel később, idén ötven éve szervezték meg Woodstockot, amiről most azt gondoljuk, mindent megváltoztatott. Ennyire nagy dolognak érződött már akkor is? Hogy látszott a fesztivál a vasfüggöny mögül?

Igen, a '60-as évek második felétől kezdve már egyre többet tudtunk arról, ami kint történik, így arról is, hogy számunkra fontos valami zajlik ott, Woodstockban. Az általunk is már ismert legnagyobb nevek – a The Who-tól Janis Joplinon át Jimi Hendrixig – váltották egymást a színpadon, a majdnem félmilliós közönség a három napon át zuhogó eső ellenére sem mozdult a helyéről. Az egész világ odafigyelt erre a fesztiválra, a háborúellenesség, a szabadságvágy, a szerelem és a zene vegyületére. Valami olyan életérzést sugallt, amelynek releváns hatása volt az akkori aktívabb fiatalságra, nem vonhatta ki magát alóla senki, akinek bármilyen affinitása volt ehhez a gondolatisághoz. Hozzáteszem, mi akkor még azért bőven csak morzsákból táplálkoztunk, de még az is elég volt ahhoz, hogy fellelkesítsen.

Meghatározó korszaka volt ez a mi generációnknak (nem szeretem használni a Nagy Generáció kifejezést, különben se mi neveztük el így magunkat, ez kívülről jött). Az a korszak a világ sok táján a lázongó fiatalokról szólt, akik föl akarták forgatni az egész világot, de abban az értelemben, hogy például ne legyenek háborúk, hogy ne lehessen senkit megkülönböztetni a vallása vagy a bőrszíne alapján. Nagyon kifejező szlogen volt a „Make love, not war”, vagyis ne háborúzz, inkább szeretkezz. Mi is a '60-as években indultunk, amikor ez a fajta zene kialakult. Szerintem azóta sem történt olyan forradalmi átalakulás a műfajban, mint akkor: a hagyományos, inkább az idősebbekre orientált tánczenét felváltotta a huszonévesek zenéje, a rock and roll, meg a beat.

Hogy kell elképzelni ezeket a morzsákat? Mint a korszakról szóló regényekben, hogy valaki megszerzett egy Beatles-kazettát, betette a magnóba, és a többiek földbe gyökerezett lábbal álltak, hogy ilyen kemény zenét még sose hallottak?

Mindez már gimnazista koromban elkezdődött, bőven a Beatles-korszak előtt. Már akkor is voltak lelkes megszállottak, akik nem tudni, honnan szerezték meg a számokat kazettán, kislemezen; olyan korabeli nagy nevek dalait, mint Bill Haley, Roy Orbison vagy Elvis Presley.

Abban az időben még keveseknek volt magnója, de akinek volt, az sztár volt a házibulikon. Olyankor körbeültük a szerkentyűt, és ájultan hallgattuk a legújabb dalokat.

És ott volt még a Radio Luxembourg, amely, mint később megtudtuk, egy Európa felségvizein kívül lehorgonyzott „kalózhajóról” sugárzott. Aztán volt egy ember Pesten, aki valahogy röntgenfilmre tudta másolni a lemezeket; ezek szóltak egy darabig, aztán elkoptak. Ilyenek voltak az első zenei benyomásaink.

Nemrég, éppen Paul McCartney könyvéből derült ki számomra, hogy – bármennyire is hihetetlennek tűnik –, a 60-as évek első zenekarainak megalakulása idején néhány dolog náluk is hasonlóan működött. Például mi akkor tudtunk kinti lemezekhez jutni, ha voltak rokonaink Nyugaton, ők pedig liverpooliként azért voltak előnyben, mert sokuknak volt tengerész családtagja. Ugyanis a brit rendszer azzal védte a hazai lemezkiadást, hogy vámot szabott ki az Amerikából érkező lemezekre, ezért az éppen menő amerikai zenéket ezeket a tengerész rokonok csempészték be a srácoknak.

A hatvanas években a beat a legfelkavaróbb, legsúlyosabb, legkeményebb zene volt, de ma zeneileg tulajdonképpen ez a legfinomabb, legvisszafogottabb, leghalkabb műfaj. Sosem volt benne a pakliban, még a Metro klubos időkben sem, hogy a rock felé menjenek el?

Innen, a mából visszanézve, a beatzene még nagyon szoftosan indult, a „botrányossághoz” elég volt a belengetett hosszú haj, meg némi sasszézás a színpadon. A kezdeti metrós idők relatíve szelídebb zenéje a családi környezetünkből is adódott, és abból, hogy hogyan válogatódott össze személyes szimpátiák alapján a zenekar; eleinte szinte másodlagos volt, hogy mennyire tud zenélni a jövőbeli zenészkolléga. Amúgy sosem voltunk egy kemény banda, a habitusom sem erre vitt. Én a mai napig is pont olyan vagyok a színpadon, mint a magánéletben.

Sosem jutott eszembe, hogy szegekkel kivert dzsekiben, az éppen aktuális zenei irányzatnak megfelelően ugráljak a színpadon. Lehet, hogy ennek kényelmi oka volt: így nem kellett átalakulnom naponta az otthoni és a színpadi lét között. De ezt hosszútávon nem is lehet másképp; előbb-utóbb úgyis kibújik a szög a zsákból, mert a közönség hihetetlenül érzékeny olyan dolgokra, amiket nem is biztos, hogy tudatosít magában. A hamisság mindig kibukik.

Volt olyan elhatározása, amelyet mindig betartott, hogy megőrizze ezt a hitelességet? Gondolok akár a politizálás elkerülésére is.

Ehhez nem volt szükség semmilyen elhatározásra, ez automatikusan jön. Mindig is úgy éreztem, hogy amit az élet fontos dolgairól gondolok, az Presser Gábor és Sztevanovity Dusán zenéiben és szövegeiben teljes mértékben benne van – érzelmi és intellektuális értelemben egyaránt. És ebben a napi direkt politizálásnak nincs helye, mert az beszűkítené a dalok gondolatiságát, és még a leghétköznapibb témába is ideológiát vinne bele.

Arra persze szoktam utalni a színpadon, hogy Dusán szövegei hál' istennek mennyire időtállóak, és hogy közülük jó pár ma aktuálisabb, mint amilyen eredetileg volt, annak ellenére, hogy a 70-es években születtek.

Hogy sosem tanulunk a hibáinkból. Ha akarom, ez is politizálás.

Azt mondta, önazonos a színpadon is, ugyanakkor nem politizál. De mi van, ha a magánéletében valami igazán feldühíti a politikában?

Az önazonosság a színpadi viselkedésre, az attitűdre vonatkozik, nem arra, hogy a magánszférámat is kiviszem a színre. Amúgy otthon mindent megbeszélünk, sokszor vitatkozunk is, de a szomszédokkal már nem társalgunk erről.

De a színpadon nem érzi úgy néha, hogy hozzáfűzne valamilyen aktuálpolitikai magyarázatot egy-egy számhoz?

A dalok megteszik helyettem.

Arról tud, hogy önt besorolták-e bármelyik oldalra? Azért a művészeket reflexből ellenzékinek szokás tartani, ha nem kötődnek látványosan a hatalomhoz.

Feltételezem, hogy van valamilyen besorolásom, de ennek még semmilyen jelét nem láttam. Mindig is igyekeztem távol tartani magamat a hatalomtól, sosem vágytam az „udvari zenész” státuszra. És az tök mindegy, hogy kinek az udvaráról volt szó. Szerintem mindenben, amit művészetnek nevezhetünk, eleve benne van a szabadságvágy, vagy legalábbis az alkotói szabadság vágya. Ennek viszont szinte automatikus velejárója a független kritikai rálátás szándéka, és illik minden, magát valamire tartó művésznek ösztönösen irtóznia az önkorlátozó, merev ideológiáktól.

Mit tenne, ha „gyanús”, politikával átitatott díjat akarnának adni önnek?

Nem tartok ettől. Amúgy egyáltalában nem könnyű egy díjat nem elfogadni; erről mindig G. B. Shaw mondása jut eszembe:

Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg.

Biztosan függne attól is, hogy mennyire érezném megérdemeltnek, melyik pillanatban, milyen kontextusban történne ez. A Liszt-díjat például még a rendszerváltás előtt kaptuk meg – ki gondolt akkor arra, hogy visszautasítsa! Kimondottan szakmai díj volt, és korábban nem is volt rá precedens, hogy ne komolyzenével nyerjék el, ez akkor áttörés volt, a műfaj elismerése. (Koncz Zsuzsa 1977-es és Zorán 1982-es kitüntetése előtt operaénekesek, komolyzenészek, balettművészek, karnagyok kapták meg a Liszt-díjat, aztán 1984-ben Benkó Sándor, 1986-ban pedig Kovács Kati mellett első alkalommal könnyűzenei együttest, az Omegát is díjazták – K. B.)

Nemrég töltötte be a 77-et, ennek ellenére a színpadon szünet nélkül játszanak akár három órán keresztül is. Érzi bármiben a kort, vagy ez csak egy életrajzi adat?

Nem szeretném elkiabálni, de inkább életrajzi adatnak érzem, bár ha ez szóba kerül, mindig lekopogom alulról a fán. Nem tudom. Talán szeretnek „odafönt”, vagy a genetika, a szerencse, de az is mindenképpen benne van, hogy annyira szeretem azt, amit csinálok, hogy emiatt nem nagyon érzem fizikai megterhelésnek. Mindig jóleső érzés arra gondolni, hogy na most jön egy turné, na most megint együtt lesz a csapat – igen, a csapat. Mert ez nekem nagyon fontos: annak ellenére, hogy a Metro együttes után szólistának kiáltottak ki, a hagyományos értelemben ez sosem volt így. Mindig is sok zenészkollégával dolgoztam együtt, legfeljebb én voltam a frontember, a zenekarvezető vagy valami ilyesmi.

Korábban már elmondta, hogy nem Leonard Cohen volt önökre igazán hatással, hiszen csak a 90-es évek óta hallgatták igazán intenzíven. Abban azért példaképnek tekinti, hogy a szó legszorosabb értelmében a haláláig zenélt?

Példaképet választani elhatározás kérdése, de a „meddig tart” nem az. Szerintem Cohen sem bonyolította túl a dolgot: szerette, amit csinált, nem tervezte még abbahagyni, aztán mégis közbejött valami. Egy huszonévest is érhet baleset. Amúgy ez a hosszútávú zenélés lassan már az egész generációmra igaz. Jó példa Paul McCartney, a Rolling Stones, Rod Stewart vagy Eric Clapton: senkinek nem jutna eszébe nyugdíjba menni, ehhez a pályához ez nem passzol. Már rég abbahagyhatták volna, a saját szigeteiken lakhatnának, tejben-vajban fürösztve magukat és a családtagjaikat, de szó sincs róla. Ők mind, velem együtt, valami olyasmibe kóstoltunk bele huszonévesen, ami az egész életünket meghatározta, és itt az „egész” szón van a hangsúly.

Szokott azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha? Mondjuk, ha jugoszláv diplomata apja nem marad Magyarországon Tito ellenséggé nyilvánítása után?

Egy diplomata kálváriája

Zorán apja, Milutin Stevanović családjával együtt a jugoszláv nagykövetség alkalmazottjaként érkezett 1948-ban Budapestre. Néhány hónappal később a szovjet példát követve Magyarország is Tito ellen fordult. Több más külképviseleti dolgozóhoz hasonlóan Stevanović is politikai menekült lett, bár nem saját akaratából. Az emigránsokat később letartóztatták, Zorán apját 1952. április 1-jén. Ősszel kémkedés vádjával 10 év börtönre ítélték egy koncepciós perben; három évvel később rehabilitálták.

Ha nincs az a politikai helyzet, ami miatt itt maradtunk, akkor a papa diplomataként a következő kétéves akkreditálásával továbbáll valahová. A családi legendárium szerint legközelebb valószínűleg Párizsba küldték volna, és utána kétévenként megint tovább és tovább. Nem hiszem, hogy ebből a vándorló életmódból egy zenészpálya kerekedhetett volna ki. De talán

abban, hogy zenészek lettünk, az is közrejátszhatott, hogy éppen egy kelet-európai országban kezdtünk felnőni, ahol ez a műfaj eleinte kimondottan tiltott gyümölcs volt, és ennek is lehetett valamilyen doppingoló hatása.

Mindenesetre most már, ennyi év után – még az ötvenes évek megpróbáltatásaival együtt is – úgy érzem, szerencsések vagyunk, hogy Magyarországon ragadtunk, hogy megtanultuk ezt a nagyon nehéz, de fantasztikusan gazdag magyar nyelvet, amelyen Dusán ilyen csodálatos szövegeket tud írni.

1968-ban, londoni látogatásakor a kint élő, magyar származású menedzser, Halmai József bemutatta egy klubban önt John Lennonnak és Ringo Starrnak, kezet fogtak és váltottak pár udvarias szót. Lejátszotta párszor az elmúlt ötven évben fejben, mi lett volna, ha meginvitálják az asztalukhoz?

Nem játszottam le, mert még az elszabadult fantázia is kevés lett volna ahhoz, hogy a sorsnak egy ilyen rövid villanását sorsdöntőnek képzelhettem volna, annyira irreális volt egy ilyen fordulat innen, a fal mögül nézve. De nekem, Beatles-rajongóként fantasztikus élmény volt, olyan „jaj, akkor most egy darabig nem mosok kezet”-érzés fogott el. Mostani barátaim, kollégáim mondogatják néha, hogy miattam már egy kézfogás távolságra vannak a fél Beatlestől. Hát szóval nagy élmény volt, örülök, hogy egyáltalában kapcsolatba kerültem velük. Egyszer, amikor egy újságíró rákérdezett, elmondtam, hogy voltunk Londonban, hoztunk haza Marshall-erősítőket, és voltam egy igazi angol klubban, ahová csak tagságival lehetett bemenni. Éppen ott ült ez a két, általunk istennek tekintett isten, Halmai meg egész egyszerűen csak annyit mondott: „Uraim, egy kelet-európai kollégájuk”. Ha ő nem ilyen laza, akkor nincs ez a történet.

Tényleg sose gondolkodott azon álmatlan éjszakáin, hogy ha az a londoni út eredményesebb, és tényleg kiadnak egy angol nyelvű lemezt, ahogy tervezték, meddig juthattak volna?

Nem, bármennyire is hihetetlennek tűnik, de tényleg soha nem gondoltam, hogy sanszunk is lehetne kint. Ha nem ott élsz, ha nem azt a levegőt szívod be gyerekkorod óta, akkor esélytelen.

Ha már szóba került a szülőhely: Magyarországon soha nem szólták meg azért, mert teljes egészében szerb (és nem vajdasági magyar) származású? Nem jöttmentezték le, ahogy a Kólóban énekli?

Eleinte csúfolkodtak egy kicsit a gyerekek a grundon a nevünkkel, szajkóztak egy-két szerb szót, ami hülyén hangzott a magyaroknak, de ez nagyon gyorsan elmúlt. Az egyik máig is jó barátom pont ebből a korszakból maradt meg. Igazából csak jó dolgokra emlékszem, és nem azért, mert az idő megszépítené az emlékeket. Amikor a papa börtönbe került, abban a korban, az ötvenes évek elején már az is fenyegetőnek tűnt, ha valaki egyáltalán ismert olyat, akit elvittek. De hozzánk süteményeket hoztak a szomszédaink; jó, úgy indult, hogy becsöngettek, és mire kinyitottuk az ajtót, már csak a küszöbre tett süteménnyel találkoztunk. Süteménnyel, és soha nem étellel, ami nagy különbség, mert nem a szükségről volt szó, hanem az ő szeretetükről.

A Kóló jó példa arra, hogy Dusán szövegei belőlünk merítkeznek: vagy megtörtént hátterük van, vagy olyan, ami velünk megtörténhetett volna. De mindig van bennük valami általánosabb igazság, meg valami ironikus felhang, amitől bárki magára ismerhet.

Milyen a viszonya Szerbiával? Szerbnek érzi magát?

Igen.

Száz százalékig szerbnek és száz százalékig magyarnak érzem magamat.

Ami a nyelvet illeti, leginkább csak a szüleinkkel beszéltünk szerbül, és ők már jó pár éve nem élnek, ennek ellenére jól beszéljük a nyelvet, a szerb ismerőseim még meg is dicsérnek. Tartjuk a kapcsolatot a szerbiai rokonokkal, bár elég szétspriccelős család voltunk, sokan legalább olyan régóta élnek külföldön, mint mi Magyarországon.

Mit érez, ha Szerbiában jár, vagy ha szóba kerül Szerbia?

Erre egy tanmesével tudok a legegyszerűbben válaszolni. Ha a szerb – vagy annak idején a jugoszláv – focicsapat játszott, biztosan nekik drukkoltam, még ha a magyarokkal játszottak is. Ha erre a valahol külföldön élő magyar ismerőseim rosszallóan azt mondják, hogy lehet ez, hát hiszen Magyarországon élek már ezer éve, mindig visszakérdezek: „És te kinek drukkolsz, ha a magyarok azok ellen játszanak, amelyik országban te most élsz?” „Hát persze, hogy a magyaroknak!” „Na látod.”

Sosem jelentett problémát önnek, hogy a szövegeit Dusán, a zenéjét Presser Gábor írja? Nem mondta soha, hogy hagyjanak békén, most már a saját dolgaimat akarom előadni?

Nem, furcsa módon sosem bántott, hogy két zseniális művész írja a dalaimat. Amúgy eleinte én is írtam számokat magamnak, amíg Gábor nem jelent meg a színen, sőt még az első néhány közösen készített lemezünkre is felvettünk ezek közül többet. De nekem mindig az volt a legfontosabb, hogy az adott lemezen a lehető legjobb dalok szerepeljenek. Általában több dal született, mint ahány aztán felkerült a lemezre, ezért ezekből mindig csináltam egy rangsort, és ha a legjobb 10-12 dalba nem fértem bele, akkor minden különösebb gondolkodás nélkül kiszedtem a saját szerzeményeimet. Különben azóta is boldogan tűröm, hogy ezek ketten nem hagynak békén.

Mennyire érzi a sajátjának a szövegei gondolatait?

Nem győzőm hangsúlyozni, hogy aki a szövegeimet írja, az a testvérem, és ezért legtöbbször – minden különösebb nehézség nélkül – egyszerűen egyetértek vele, vagy legalábbis a gondolatai nem esnek távol az enyémektől. A szöveget és a zenét is rám írják a szerzők, nem pedig csak úgy általában valakinek.

Korábban azt mondta, akár egy évig is készül egy Aréna-koncertre. Mit csinál ennyi ideig?

Jó kérdés, de ha közelről ismerne, nem csodálkozna. Ha van egy nagyobb esemény, nem tudok elég korán elkezdeni gondolkodni róla, és ez nem azt jelenti, hogy de facto már rakom is össze a műsort. A nagy budapesti koncertjeim legalább felének direkt nem is adtam címet – a mostaninak sem lesz –, hogy ne tereljem be magamat és a közönséget valami előre elhatározott koncepcióba, ami pedig az utolsó pillanatokban is változhat. Olyan vagyok, mint az az író, akinek nem lehet kiragadni a kezéből a kéziratot, mert még mindig át akarja írni. Rengeteget variálok menet közben, tele vagyok jegyzetekkel, hallgatgatom, nézegetem a korábbi felvételeket, és ha ráakadok köztük egy dalra, amit rég nem játszottunk, azt beleveszem a kialakulóban lévő műsorba. Ezért is jó, hogy egy régóta összeszokott csapat a miénk, mert legtöbbször ezeket az „elfelejtett” dalokat is tudja a banda.

Különben a több száz dalból álló repertoárba nehéz belepréselni az újakat, mert mindig ki kell tenni miattuk néhányat, amit sajnálok nem eljátszani. Ezért is születnek már nehezebben új dalok; a legutóbbi kettő, az Ez volt a dal és a Nincsen kedvem koncertfelvétele fent van YouTube-on, de lemezen nem jelentek meg. Ha még születne kettő, akkor a négy dalt együtt talán már ki lehet adni valamilyen hanghordozón.

Mondta korábban is, hogy vannak számok, amelyeket mindig muszáj eljátszania. Sosem érezte úgy, hogy a sok századik vagy sok ezredik előadás után a háta közepére kívánja őket?

Azért „kell” eljátszani, mert – ahogy én nevezem őket – kihagyhatatlanokká váltak. Minden hosszabb ideje létező produkciónál előbb-utóbb kialakul ez a kategória; ezek azok a dalok, amelyek hozzánőttek az előadóhoz, elválaszthatatlanok már egymástól. Van erre saját példám is. Pár évvel ezelőtt voltam Mark Knopfler koncertjén, és nem játszotta el a Brothers In Armst; hiába volt kimondottan jó koncert, mégis kicsit csalódottan álltam fel a végén. El tudom képzelni, hogy mások is így vannak mondjuk az Apám hittével, ami nálam „a” kihagyhatatlan. És amit akárhányszor is éneklek, nem tudom megunni. Szeretem azt a dalt a mai napig. És ugyanez van az Egészen Egyszerű Dallal is, vagy mostanában már a Kólóval, és persze van még néhány. Nemhogy a hátam közepére kívánnám, hanem boldog vagyok, hogy hozzám kötődnek ilyen emblematikussá vált dalok.

Ne maradjon le semmiről!



  • Tippek
  • Lakáshitel