A britek kedvence nálunk nem igazán működött

A nyitónapi Ed Sheeran-őrület után valamivel nyugisabb volt a Sziget csütörtöki napja, amelyen igazi abszolút szupersztár nem lépett fel, de azért így is akadt egy rakás izgalmas koncert. A Franz Ferdinand még mindig nagyon szórakoztató, ahogy a Chvrches a sokadik magyarországi koncertjén is remek volt, illetve tetszett nekünk az Algiers is. Ami nagyon nem tetszett, az a nap főfellépője, a brit 1975, akik az utóbbi évek legunalmasabb, leglagymatagabb, legsemmitmondóbb nagyszínpados koncertjét adták. Ez volt a Sziget, napi koncertbeszámoló, csütörtök.

The 1975 (3/10)

Egy jó ideje láthatóan vért izzad a brit szaksajtó, hogy megtalálja a következő nagy zenekart, amiről ezer bőrt le lehet húzni. Már az Arctic Monkeys is öreg, a Muse már tényleg egyre kevesebbeket érdekel, a Coldplay meg szerencsére alig hallat magáról. De mégis kell mindig egy olyan aktuális rockzenekar, akit imád a brit sajtó, akik bármiről is fejtik ki a véleményüket, azt címlapra lehet tenni. A jelenlegi állás szerint most ez a The 1975 nevű zenekar, akikről lassan annyit cikkezik az NME, mint az állandóan egymást csesztető Gallagher testvérekről, és akik 2014 után idén már főfellépőként érkeztek a színpadra. A 1975 viszont még Nagy-Britanniában is eléggé megosztó együttesnek számít, és hiába pokolian népszerű, valahogy egészen más a fekvésük, mint az elmúlt 20-30 év népszerű brit zenekarainak. A Szigeten csütörtökön minden adott volt, hogy megmutassák, mitől is annyira különlegesek, ehhez képest simán az utóbbi évek legunalmasabb, legjelentéktelenebb koncertjét adták a fesztiválon.

Az egész ott kezdődik, hogy a 1975 igazából csak papíron rockzenekar, valójában tökéletesen áramvonalasított popzenét játszanak rockzenei felállásban úgy, hogy lehetőleg az energia és a vadság szikráját se lehessen felfedezni. Matt Healy frontember egy érzelmes pojáca, aki a többiekkel 100%-ban meg van győződve arról, hogy ők nem feltalálták a spanyol viaszt, hanem a spanyol viasz találta fel őket. Nyilván ez a fajta vak önbizalom egy védekezési mechanizmus az őket érő állandó kritikákra, de ettől még tény, hogy a 1975 tényleg nem több egy forró nyári reggelekre optimalizált Maroon 5-nál.

Először is ott kezdődik a probléma, hogy zenekar számainak a nagy része rohadt lassú, enervált, döglődő szenvedés, amit azzal próbálnak eladni, hogy Healy valamennyire egy karakteres frontember. A valóságban azonban úgy néztek ki a színpadon, mint egy rakás jóllakott óvodás, akik az ebéd utáni délutáni csicsikálás helyett kénytelenek hangszerekkel prüntyögni 20 ezer embernek. Healy ténfergett a színpadon, a zenekara álmosító tempóban, megdöbbentően halkan asszisztált az egészhez, és teljesen őszintén az járt a fejemben, hogy ennél még az is izgalmasabb, ha Harrach Péter narrálja a Háború és békét egy marék lónyugtatóval a szervezetében.

Persze, tök érthető a zenekar népszerűsége. Vállaltan mainstream popzenét játszanak, és bőven megelégednek azzal, hogy minden szám a szexről, a bulizásról vagy az apró érzelmek felnagyításáról szólnak, és eszük ágában sincs azt a látszatot kelteni, hogy ők itt most megszakadnak a színpadon. Egyébként is egy tucat üres, közhelyes, giccses számból áll a repertoárjuk, mi a francért kéne úgy viselkedniük, mintha rockzenekar lennének.

Éppen ezért a koncert első harmadától már annyira untam magam, hogy elhatároztam, hogy 75 pontban fogom összeszedni, hogy mennyire felesleges, súlytalan, értelmetlen produkció a 1975, de rájöttem, hogy ha nekik annyit nem ér az egész, hogy az utolsó két számot kivéve valami életet leheljenek magukba, akkor én sem fogom megerőltetni magam, hogy 75 érvet szedjek össze azzal kapcsolatban, hogy milyen a 1975 zenéje. Így végül az első és egyetlen hasonlattal élnék a szigetes koncertjükkel kapcsolatban:

Ez is étel, és legalább szenvedni sem kell vele. A 1975 is egy népszerű zenekar végülis, én meg legalább hallottam valami zenét a színpadról. Ez a legerősebb állítás, ami ezzel a koncerttel kapcsolatban elmondható. (sajó)

Algiers (7/10)

A Franklin James Fisher vezette Algiersszel nagyjából a legrosszabb történt, ami egy gitárzenekarral a Szigeten történhet: a Franz Ferdinanddal egy időben, szemerkélő esőben álltak színpadra, eleinte tényleg maroknyi közönség előtt, egy a nagyszínpadnál jóval kevésbé bejáratott helyszínen, az Európa Színpadon. Ennek ellenére aznap feltehetőleg a legtöbb fekete ruhadarabot és kiegészítőt viselő embert sikerült egy helyre csődíteniük a fesztiválon.

Pedig jöhettek volna többen is: annak idején, a 2009-es Szigeten a zenekar dobosa, Matt Tong, akkoriban még a Bloc Party tagjaként, talán még a csillagokat is ledobolta az égről – erre még azért kell hogy emlékezzen valaki! Az mondjuk baromi beszédes, hogy miután Tong elhagyta a Bloc Partyt, szinte bekönyörögte magát Fisherék zenekarába, annyira tetszett neki, amit csinálnak, és be kell lássuk, sokkal jobban is áll neki.

Tong ugyanis az Algiersben tényleg remek társakat kapott: ebben a zenekarban kicsit mindenki másképp viszonyul a zenéhez, mint ahogy zenészek általában szoktak. A 2015-ös debütlemezük megjelenése óta ragadnak is rájuk az idióta jelzők, az önmagában semmit sem jelentő experimentálistól a valamivel talán beszédesebb disztópikus soulig rengeteg mindent mondták már a zenéjükre. Az az egy biztos, hogy rengeteg minden hatott rájuk.

Még szerencsésebb együttállás, hogy ezzel a rengeteg mindennel – ahogy a Szigeten is bizonyították – bánni is tudnak, még egy nyomorult csörgőből és egy közös tapsolásból is többet hoznak ki, mint sok másik zenekar. Nem életük buliját adták a Szigeten, de talán nem túlzás annak örülni, hogy a világ legjobb dobosainak egyike újra Magyarországon játszott (szerencsére szokott, idén is járt már nálunk az Algiers), és ezt hozzá sokkal jobban passzoló társakkal tette, mint a Bloc Party pont tíz évvel ezelőtti, legendásan emlékezetes szigetes koncertjén. (kovács d.)

Franz Ferdinand (7,5/10)

A Franz Ferdinand neve Szilágyi Máté kollégám szerint "a Sziget elcseszett popzenei felhozatalának égboltjából Esthajnalcsillagként tündökölt ki" - és habár nem mondanám azt, hogy az a zenekar, ami már túl van a csúcsán jó pár éve, ráadásul féltucatnyi koncertet adtak Magyarországon, meg fogja váltani a világot, de rossz bulit még nem nagyon csináltak itthon. Ez csütörtökön is így volt. Délután 17:45-kor kiálltak a színpadra, élükön az öltönyös-nyakkendős Alex Kapranosszal, és belekezdtek egy bő órányi táncolható-ugrálható rockzenébe.

A Franz Ferdinand pont eléggé fülbemászó és izgalmas számokat írt, ráadásul a megosztóbb számaikat (pl. a tök jó Lucid Dreamst) most ki is hagyták, szóval nagyon nem tudtak mellélőni: öt albumról azért bőven van egytucatnyi slágerük, amiből gazdálkodhattak.  De hiába tök jó a zenéjük, hiába ugrálta végig Kapranos a koncertet, ha legalább háromszor bedobta az egyre inkább közhelyesedő "Sziget fesztivááááááál"-kiabálást, ha néha kimaradtak fél sornyi szövegek, és ha csinált egy nagy közönségleültetést, aminek a felállítását teljesen elrontotta az együttes. De bármi is ment mellé a koncerten, a Franz Ferdinand fellépése a késő délutáni sávban egyáltalán nem volt rossz választás, és ezen az is sokat segített, hogy a Nagyszínpadhoz érve az egész Budán terjengő szarszagot kapásból elnyomta a Sziget orrunkat megtöltő, felvert pora. (lengyel-szabó)

CHVRCHES (8/10)

A szintipop nem a legbonyolultabb műfaj a világon, de ennek ellenére hirtelen kevés olyan zenekar jut eszembe, ami annyira energikusan és szerethetően képes prezentálni, mint a Chvrches. A skótok szintipop-szenzációja utoljára három éve volt a Szigeten, azóta viszont kiadtak egy új albumot, úgyhogy éppen időszerű volt már, hogy visszatérjenek, még akkor is, ha a Love Is Dead nem is lett annyira jó lemez.

Az új album miatt kicsit tartottam attól, hogy a mostani koncert nem lesz annyira jó, mint az előző, de az már az első számnál kiderült, hogy emiatt tök felesleges volt aggódni, mert a Chvrches még mindig király élőben. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a skót zenekar továbbra is tökéletesen ülteti át a számait a színpadra, de talán ennél is fontosabb, hogy az énekesnő, Lauren Mayberry a tőle megszokott módon hatalmas átéléssel vetette bele magát a koncertbe. 

Az ő lelkesedése a közönségre is hamar átragadt: már az első szám, a Get Out refrénjét is rengetegen énekelték, és később sem igazán fújt ki a lendület, ami mondjuk nem is volt meglepő, mert egymást érték a fülbemászó szintipop-balladák. Mayberry ráadásul nem győzött hálálkodni a közönségnek, egy ponton pedig mindenki nagy örömére a zenekar maga vezényelte le az idén eddig szinte minden koncert előtt előkerülő DJ Ötzi-sláger, a Hey Baby éneklését is.

Nekem így végül csak az okozott némi csalódást, hogy a második (és kétségtelenül legjobb) albumukról csak a tényleg kötelező számokat játszották el, de a koncert végén csak arra tudtam gondolni, hogy élőben tényleg annyira jó zenekar a Chvrches, hogy még ez sem zavart igazán. (flachner)