Nem akarunk a siker érdekében kompromisszumokat kötni

Az Esti Kornél zenekar 2006-ban alakult Mezőtúron, először 2011-es Boldogság, te kurva című lemezükkel futottak be. Tavaly adták ki ötödik nagylemezüket Eltűnt idő címmel, a két lemez között pedig énekesfronton tagcsere is történt. Kérdeztük őket erről is, illetve a "magyar alteres" címkézésről, leendő MÜPA-s előadásukról, a vidéki zenekarok nehézségeiről és arról, hogyan lettek a Kispál és a borz búcsúkoncertjének előzenekara. Bodor Áronnal, Horváth Kristóffal, Lázár Domokossal, Pályi Ádámmal és Veres Imrével beszélgettünk. 

Még egy szeptemberi koncert végén Áronnak volt egy, a jelenlévők számára emlékezetessé vált monológja a kábítószerről, hogy az azért nem úgy rossz, ahogy ezt mondják róla, de... De igazából nem tudta végigmondani, amit akart. Mit akart egyáltalán, és honnan jött az ötlet?

Áron: Igen, tényleg nem jutottam a végére ott annak, amit mondani akartam, olyan szeretetrohamom lett a közönségtől, miután lementem közéjük. De úgy kezdődött, hogy amikor mondjuk drogprevenciós dolgokra gondolok, azokon olyasmik szoktak elhangozni, hogy ha te kipróbálod, akkor rögtön leszárad a füled, hogy rettenetes, borzasztó az egész. Csomó fiatal mégis kipróbálja, nem szárad le a füle, és még jó érzés is: és talán pont attól szűnik meg bennük a limit, a félelemérzet, hogy nem volt igaz ez az állítás, kamura épült a kommunikáció. Erre akartam kilyukadni, csak belebonyolódtam, és így akár annál is le lehetett ragadni, hogy szerintem a drog jó. Szóval kicsit szarul jött ki, de végül megbeszéltük a többiekkel, akik nem tudtak semmit erről a tervemről. Utána teljes depiben voltam egész hétvégén, hogy én többé nem állok ki a közönség elé, még ha a szándék jó is volt.

És hogy reagált a közönség?

Áron: Szerencsére volt, akikhez átjutott az üzenet, írtak utána többen is, hogy elgondolkodtattam őket, lehet, hogy van ebben valami, hogy nem érezték ezt a limitet, amiről én is beszélni akartam. Hárman írták, hogy visszavesznek a cuccozásból, vagy abbahagyják, ami kicsit azért megsimogatta a lelkemet.

Mondtad, hogy a többiek nem tudtak erről a tervedről. Egyébként, ettől függetlenül, hogyan és mennyire tudatosan készültök egy-egy koncertre?

Dodi: Van egy csomó előadó, aki másodpercre pontosan kitalálja, hogy a koncert az elejétől a végéig hogyan nézzen ki, és ez biztosan működik is sokaknál. Azt, hogy például két szám között mit mondjunk a mikrofonba, precízen nem találjuk ki. Ha még az összekötő szövegek is patikamérlegen vannak kicentizve, azt azért meg lehet érezni. Ebből a szempontból is jó, ha egy zenekar megőriz valami spontaneitást, vagy ebben az értelemben esetlenséget. A mi fejünkben ez összekapcsolódik azzal az őszinteséggel, közvetlenséggel, amit képviselni szeretnénk. A koncertek dinamikájához is hozzátartozik, hogy az emberből néha valami nagyon jó gurul ki, és marha nagyot dob a koncerten, ahogyan az is, ha egy rossz felkonf picit elviszi azt nem szándékolt irányba. Ez egyszerűen benne van a rock and rollban.

És a koncert egészét hogyan építitek fel? Ugyanígy kollektíven, ahogy most az interjún is ennyien itt vagytok?

Imi: A setlistnek mindig van egy gerince, azok a dalok, amelyek már kellően népszerűek a közönségünk körében ahhoz, hogy nem hagyhatjuk ki, mert kimondva-kimondatlanul is számítanak rá, hogy játszani fogjuk. Emellé igyekszünk az éppen aktuális albumról is minél több dalt beemelni, illetve szokott lenni két-három szám, amit rotálunk koncertről koncertre. Például egy klubturnéra vagy egy nyári fesztiválszezonra mindig összeállítunk egy alapot, és utána ezt igazítjuk az adott helyzethez.

Kristóf: Mi nem vagyunk az a zenekar, amelyik három nappal a koncert előtt tudja, kinyomtatja, és elhozza a setlistet. Általában a koncertek előtt fél órával jut eszébe valakinek, hogy van-e, és aztán gyorsan, párhuzamosan gyorsíróként mindenki másolja. Olyan is van, hogy az előző nap ott játszó zenekar setlistjének a hátoldalára írjuk fel.

Alternatív-underground vagy mainstream zenekarnak tartjátok magatokat? Azért kérdezem ezt, mert az elmúlt években ennek a két szférának egy elég erős váltása-összefonódása ment végbe. Ti hol vagytok ezen az eléggé változó skálán?

Kristóf: Biztosan nem a mainstreamben. Ez az egész alternatív meg underground nem túl jó címke, de az biztos, hogy a mainstream valahol ott válik el tőlük, hogy az a rádióban hallható, gyakorlatilag kockázatmentesen sok embert behozó produkció. Ez nálunk kimondottan nincs így, és nem is gondolom, hogy mi bármikor is mainstreamnek fogjuk magunkat tartani, vagy egyáltalán szeretnénk az lenni.

Dodi: Még ha azt is mondanánk magunkról, hogy mainstreamek vagyunk, azt azért nem csak mi döntjük el. Mostanra egyáltalán nem játszik minket a Petőfi Rádió. Volt egy időszak, amikor a Petőfi felkarolta ezt a műfajt, amit nevezzünk alternatív zenének, de ez körülbelül három-négyévnyi kegyelmi állapota volt a mi szcénánknak.

De még azelőtt, hogy ti ismertté váltatok volna.

Dodi: Igen, abból mi még kimaradtunk, mert végül is csak 2010 környékén bukkant fel a zenekar nagyobb nyilvánosság előtt, ekkor pedig már a Petőfi elindult lefelé, másfelé. Ebből adódóan egyébként a zenekar fejlődésének, a dalok terjedésének egy másfajta dinamikája indult meg. Ennek is volt előnye, végső soron ez kovácsolta össze azt a zenei közeget, amiben a mai napig mozgunk, például azzal, hogy közös turnékat csináltunk hasonló műfajú zenekarokkal. Évekig jártuk az országot az Elefánttal, a Szabó Benedek és a Galaxisokkal vagy az Óriással. Tehát szerintem van ennek a médiából való mellőzöttségnek pozitív hatása is.

Áron: Persze azért reméljük, hogy egyszer jön egy időszak, amikor lesz tere az olyan zenéknek is, mint a miénk, de mi nem akarunk a siker érdekében kompromisszumokat kötni például szövegben, ami egy mainstream zenéhez általában szükséges. Ez már tükrözi a hozzáállásunkat a zenéléshez: mi elsősorban magunknak zenélünk, és mi akarunk ezzel kiteljesedni, nem pedig egy eszköznek tekintjük, amivel elérhetjük az embereket.

Egyébként a Petőfinek nem volt közben egy olyan hatása is, hogy az undergroundon belül is csinált egy kvázi mainstreamet? Szóval olyan országosan ismertté vált bandákat, akik elkezdtek ebben a dimenzióban szintén biztonsági játékot játszani, és akik mögött nehéz volt felnőni. Nem lehet, hogy kevésbé volt pezsgő a zenei élet, mint mondjuk most, amikor nincs meg ez a támogatottság?

Imi: Én itt azt nevezném mainstreamnek, ami rendszeresen helyet kap olyan felületeken, amik gyakorlatilag bárki számára hozzáférhetők, azért mert olyan a karaktere, hogy tartósan tud is létezni ebben a térben. Ilyen szempontból akkoriban a Petőfi tényleg kinyitott egy kaput, de a klasszikus értelemben szerintem az sem volt mainstream. Az a fajta zenei világ, amiben mi mozgunk, hol jobban, hol kevésbé, de mindig is marginális volt, és ez jót is tett neki abban a tekintetben, hogy így sokkal szabadabban és organikusabban fejlődhetett.

Az “alternatív meg underground nem túl jó címke”, mondtátok az előbb. A magyar alter mint kifejezés, kerülendő?

Dodi: Nem, nyilván a világ úgy működik, hogy vannak fogalmak, kategóriák, amelyek egy idő után nagyon sok dolog azonosításához jól jönnek. Az alternatív zene mára kb. minden olyan zenét magába foglal, ami nem kereskedelmi adókon sugárzott, vattacukorba forgatott tartalom, ami kicsit mélyebb, szokatlanabb eszközökkel dolgozik. Ebben a mára nagyon széles mátrixban alternatívnak nevezik a nagyon elvetemült kísérleti zenét és a Margaret Island-et is. A fesztiválokon is megfigyelhető ez: a Petőfi által agyonjátszott előadókat megtalálod ugyanott, ahol az Esti Kornélt is.

A magyar alterzene egyik jellegzetessége, hogy sokkal szövegcentrikusabb, a szövegei sokkal irodalmi jellegűbbek. Ez szerintetek hogyan, miért alakult ki?

Dodi: Egy alkotóművésznek kell, hogy legyen állítása a világról. Minden olyan produkció, ami nem állít semmit a világról, ami csak szórakoztatni akar, az minket nem érdekel. Persze nem vitatható, hogy a Radiohead, a Quimby vagy Lovasi szórakoztatni is tud (minket mindenképp), de alapvetően ezek gondolati síkon, intellektuálisan adnak valamit. Ha mainstreamet csinálsz, az azt is jelenti, hogy jobban befogadhatónak kell lenned, ez pedig szerintem önkéntelenül is didaktikusabb, sablonosabb megfogalmazást jelent a dalszövegek terén.

Imi: Ennek az attitűdnek az itthoni előzményei talán a késő hetvenes és nyolcvanas évek akkori underground szcénájában is ott vannak. Abból a korszakból vannak zenekarok, mint például a Sziámi vagy az A.E. Bizottság, ahol a dalokat körbe lengi egy ilyen bizarr, intellektuálisabb atmoszféra. Majd később jöttek és jönnek most is zenekarok, akik merítenek ebből az örökségből, de egyúttal a saját képükre is gyúrják azt, és úgy viszik tovább.

Ha már korábban beszéltetek az altervilágon belüli kapcsolatokról, kooperációkról: hogyan lettetek a Kispál és a borz-búcsúkoncertjének előzenekara?

Dodi: Amikor lehetőség adódott arra, hogy megmutassuk magunkat Mezőtúron kívül is, akkor elkezdtünk járkálni tehetségkutatókra, és a menedzserünk eljuttatta az első anyagainkat ide-oda. Lovasinak is átküldte, aki 2008 körül már működtette a Megadó Kiadót, és megtetszettünk neki. A búcsúkoncert előtt voltunk is a Kispállal pár koncerten előzenekarként, ezután döntöttek úgy, hogy a búcsúkoncertre is elhívnak minket. Szóval egyszerűen ennyi, azt tőle kéne megkérdezni, hogy pontosan mit látott bennünk. Hozzánk ebből annyi jutott el, hogy a mezőnyből akkor minket tartott a legígéretesebb fiatal zenekarnak, ami óriási dolog és hatalmas lehetőség volt. Azóta is tök jó a kapcsolatunk, és nagyon hálásak vagyunk neki a kezdeti segítségért.

Ez volt a nagybetűs fordulópont, amikor ismertek lettetek?

Dodi: Nyilván a nevünket sokan megismerték akkor, de ez nem jelentette azt, hogy csak emiatt el is kezdtek hallgatni minket. Több fordulópontunk volt, egymással összefüggő események. A második lemezünk, a Boldogság, te kurva után például érezhető volt egy nagyobb érdeklődés. Ezen a lemezen vannak is olyan számok, amiket a mai napig játszunk koncerteken. E lemez megjelenése óta tapasztaljuk, hogy évről-évre többen vannak a budapesti és a vidéki helyszíneken. Miután Áron és Kristóf érkezett 2012-ben, és elkészült a harmadik lemezünk, a Ne félj, utána mindez felgyorsult. Szerencsére korán kezdtük ezt az egészet, még most is csak 30 év a zenekari átlagéletkor, viszonylag sok időnk volt arra, hogy fokozatosan lépdeljünk előre a lépcsőfokokon. Szervesen, nem robbanásszerűen növekedett a közönségünk is.

A tagcsere hogyan hatott a működésetekre?

Áron: Nagyon sokat számít a zenekaron belül, hogy emberileg hogyan vagyunk egymással. A próbák hangulatától az alkotási folyamatig mindenre kihat, úgyhogy ez is egy olyan dolog, amiben nem szeretnénk kompromisszumot kötni a siker érdekében.

Dodi: Pistivel [Nagy István, a zenekar egyik korábbi frontembere] főleg az volt a gond, hogy emberileg különböztünk nagyon egymástól. Kristóf régóta a barátunk, előtte is jött a zenekarral mint hangmérnök és turnémenedzser, az ő beszállása magától értetődő volt. Áront, bármilyen furán hangzik is, tulajdonképpen nyilvános felhívás útján találtuk meg. Rendesen meghirdettük, mint egy tehetségkutatónál, hogy énekest keresünk. Nyolc-kilenc kiválasztottunk volt, akikkel próbáltunk egy-két órát, és Áronnál éreztük azt, hogy ez így klassz. Marha jól énekelt, és szimpatikus volt emberileg is. Ma már olyan ez az egész, mintha az egy másik életben történt volna, hét év hosszú idő.

Vidéki zenekar vagytok, amiről az a közhelyes feltevés, hogy nehezebb indulást jelent, mintha pesti lenne.

Imi: Gyakorlatilag úgy kezdtük el ezt az egészet Mezőtúrról, hogy senkit nem ismertünk zenei fronton. Az első néhány év tényleg úgy telt, hogy telepakoltuk a szülők kocsijait erősítőkkel és hangszerekkel, aztán mentünk, ahova kellett. Ez nem egy magától értetődő dolog, valószínűleg sok zenekar nincsen ilyen helyzetben, mi szerencsések vagyunk, hogy voltak és vannak olyan emberek körülöttünk, akikre mindig is számíthattunk. Próbáltunk az interneten ismerkedni hozzánk hasonló zenekarokkal, közös koncertekkel eljutni más városokba, elsősorban Budapestre. Kristófot is akkor ismertük meg, amikor az akkori zenekarát meghívtuk Mezőtúrra. Ezek a zenekarok pedig elkezdtek visszahívni minket, és szépen lassan tágítottuk a kört magunk körül, közben tök jó barátságok is születtek. A másik, ami nagy lökést adott, hogy az indulásunkkor még több klub is működött Mezőtúron, ahol rendszeresen tudtunk koncertezni. Egy friss zenekarnak szerintem nagyon fontos, hogy az első koncerteken megkapja azokat az impulzusokat, ami alapján érezheti, hogy van értelme csinálni, hogy ezen az úton most érdemes elindulni. Főleg, ha van ambíció és bátorság saját dalokat is játszani. Vidéken ez a része sokkal nehezebb.

Dodi: A magyar popkultúrában amúgy nem egyedi eset, hogy vidékről jön egy zenekar, sőt, szinte mindenki vidékről jött ebben a szcénában, igaz, Mezőtúrnál nagyobb helyekről. Ez amúgy egy sajátos látásmódot is adhat. Ha nem itt nőttél fel, akkor valamivel nagyobb eséllyel érezheted itt magad otthontalanul, ez pedig együtt jár azzal a fajta elvágyódással is, ami az Esti Kornél-szövegeknek például eléggé fontos alapeleme.

Közben viszont egy elég pestinek tűnő zenekar vagytok.

Dodi: Szerencsések vagyunk, mindannyian értelmiségi háttérből jövünk. A szüleink jó zenéket hallgattak, támogattak minket: azt mondták, hogy klassz dolog, hogy zenélünk. Ehhez nyilván kell egy olyan értelmiségi attitűd vagy érzékenység, amit a nagyvárosi léttel kötünk inkább össze. Ebben az értelemben végül is nagyvárosiak vagyunk mindannyian.

Ez az értelmiségi attitűd jelenik meg a december eleji MÜPA-s programban? És hogyan jött az ötlet, hogy Beck Zolival dolgozzatok együtt ebben?

Áron: Tavalyelőtt adtunk a Müpában egy félig akusztikus koncertet, meghatározó élmény volt, ezt szintén fordulópontként szoktuk emlegetni. Nagy kihívás volt újrahangszerelni a dalokat, a torzított csörömpölés után meg kellett tanulnunk használni a csendet. Szerettünk volna valami hasonlóan nagyszabásút, szintén ott, de már a nagyobbik teremben, és szerettünk volna túllépni azon, hogy csak a hangszerelés legyen különleges. Úgy éreztük, hogy sok ki nem mondott gondolat rejlik a dalaink világában, és tudnánk úgy tematizálni az estét, hogy a narráció szájba rágás nélkül egészítse ki a szövegeket. Szóval ehhez a koncepcióhoz kerestünk narrátort, olyat, aki ezeket jól meg tudná írni, és ekkor jutott eszünkbe Zoli. Végül nem narrátort kaptunk vele, hanem nagybetűs rendezőt, elképesztően lelkes volt, és elképesztő mennyiségű munkát fektetett bele. Azt is ő segített felismerni, hogy a zenekar szövegíróinak hasonló gondolkodása miatt a dalszövegek hőse akár állandó karakterként is értelmezhető, és bizonyos értelemben azonosítható Kosztolányi Esti Kornéljával is. Erről az Esti Kornélról fog szólni az este, hogy hogyan keresi a helyét a világban, mert bizonyos értelemben mi is mind Esti Kornélok vagyunk.

Ez csak egy egyszeri dolog lesz?

Kristóf: Nem. Pécsre biztosan elvisszük, és szeretnénk még néhány helyre eljutni, szóval reméljük, hogy egy minisorozat lesz belőle. A következő év részben az „Itt maradtam az éjszakában” koncertek bemutatóival fog telni.

Ha már tervek, akkor a klasszikus lakossági kérdés: mostanában kétévente jelent meg lemezetek, a legutóbbi 2018-ban. Lesz jövőre is?

Kristóf: Az biztos, hogy lemegy a Müpa, aztán alszunk egy hétig, de utána elkezdünk dolgozni az új dalokon. Szerencsére nálunk nincs az, hogy szerződésünk van a kiadóval, hogy mikor jön ki a lemez, hanem saját tempóban tudunk haladni. 2020 vége, 2021 eleje tűnik reálisnak. Most tavasszal szeretnénk megint körbejárni az országot, nyáron pedig jönnek a fesztiválok.