Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!A 2010-es évek sok szempontból meghatározó volt a zeneipar számára, de talán az a legfontosabb, hogy ez volt az első olyan évtized, ahol már tisztán az internet határozta meg a trendeket, a rádiók, kiadók és zenei újságok kapuőreinek szerepe minimálisra zsugorodott. Éppen ezért annyira érdekes, hogy egy ilyen zeneileg sokszínű évtizedben, amikor bárki hozzáférhet bármilyen friss zenéhez, melyek voltak azok az albumok, amelyeket kiemelkedtek ebből a hatalmas zajból. Mi összeszedtük a 30 szerintünk legjobb, legfontosabb vagy csak legszórakoztatóbb nagylemezt az elmúlt 10 évből, de nem rangsoroltuk ezeket, mert ekkora merítéssel talán nem is lett volna értelme.
Nicolas Jaar és Dave Harrington közös projektje mindössze egy EP és egy nagylemez erejéig tartott annak ellenére, hogy a Psychic című albumot bátran hívhatjuk az évtized egyik legmeghatározóbb elektronikus zenei albumának. A Jaar körüli kultusz talán ezzel tetőzött, és a producer azóta belekóstolt a filmzene-készítésbe, illetve 2018-ban már All Against Logic néven adta ki a legutolsó nagylemezét. Jaarnak van némi magyar vonatkozása is, hiszen négy éve leszerződtette a kiadójához a hazai 12z formációt, 2012-ben pedig az Electronic Beats bulisorozat történetének talán legjobb buliját adta egy gitárossal és egy szaxofonossal fellépve.
Illik még megemlíteni: Aphex Twin: Syro (2014), Kaytranada: 99.9% (2016), Disclosure: Settle (2013)
A 2010-es évek enyhén szólva nem a rockzene évtizede volt. Az évtized elejére kipukkant az indie rock hullám, földbe állt a kritikuskedvenc lo-fi mozgalom, és egy-két ausztráltól eltekintve a nagy pszichedelikus rock reneszánsz is lecsengett. Mindezek ellenére az évtized második felére megjelent egy rakás új, friss hangzású brit zenekar, mint a Shame, akik a britpop és britpunk hagyományokat újraírva, tele energiával robbantak be a nemzetközi köztudatba. Ilyen volt a Shame, egy rakás pofátlanul fiatal srácból álló dél-londoni zenekar, akik annyi elképesztően jó számot pakoltak az első nagylemezükre, hogy mindenképpen helyük van a listán. Magyar vonatkozás itt is van, ugyanis a zenekar megjárta 2018-ban a Szigetet, és a fesztivál egyik legjobb koncertjét adták.
Illik még megemlíteni: Sun Kil Moon: Benji (2014) , Car Seat Headrest: Twin Fantasy (2011), Chelsea Wolfe: Abyss (2015)
Az évtized elején kicsit reménykedtünk benne, hogy ilyen zenekarnévvel azért csak nem tud megragadni senki hosszútávon a nemzetközi könnyűzenei színtérben, de csalódnunk kellett, ugyanis az ausztrál King Gizzardnak az egész évtized egyik legmeghatározóbb rockzenekarává sikerült válnia. 2012 és 2019 között összesen 15 (!!!) nagylemezt hoztak ki, és a termékenységük, hülye nevük és lemezcímeik, illetve progrocktól a pszichedélián át a metálig tartó hatásoknak köszönhetően mára óriási kultusza lett a formációnak. Olyannyira, hogy Magyarországon két nap alatt kétszer léptek fel, egyszer a Szigeten, majd másnap az Akváriumban is.
Illik még megemlíteni: Black Midi: Schlagenheim (2019), Ty Segall: Twins (2012), Royal Headache: Royal Headache (2012)
“A War On Drugs valószínűleg egy holdkrátert is be tudna tölteni a grandiózus, motorikus Tom Petty-zenéjével” – írtuk nagyon lelkes beszámolónkban a philadelphiai zenekar szigetes koncertje után. Pedig ha létezik zenekar, amelyik kicsit sem illik a harsány Sziget fesztiválra (Grammy-díj ide vagy oda), az a War On Drugs. Adam Granduciel frontember egy igazi perfekcionista, sokat szöszmötölő, befelé forduló művész, aki az A Deeper Understanding című lemezén úgy nézett szembe a szorongásával és a többi démonával, hogy a végeredmény – ahogy az anyag Kate Bushtól kölcsönzött címe is jelzi – egy igazi önismereti mestermű lett.
Illik még megemlíteni: FFS: FFS (2014), Alt-J: An Awesome Wave (2012), The Growlers: Chinese Fountain (2014)
Ahogy azt a Shame esetében fent írtuk, az évtized második felében berobbanó brit produkciók közül többen is kiemelkednek, de talán az elmúlt pár évre a legnagyobb hatással az Idles volt. Már a zenekar első nagylemeze is óriási kritikai siker lett, de valódi tényezővé csak a folytatás tette őket. Ekkorra vette észre mindenki, hogy az Idles az nem csak egy olyan produkció, amely zseniálisan vegyíti a brit punk hagyományait a kocsmarockkal és picit a hardcore-ral, hanem szövegileg is az egyik legprogresszívabb zenekarok közé tartozik. Márpedig ebben az évtizedben alig lehetett olyan rockzenekarral találkozni, amely nem csak elképesztően jó zenét csinál, de szövegileg is bátran reflektál a mai világ állapotára, legyen szó a bevándorló-ellenességről, a szélsőjobb térnyeréséről, a Brexitről vagy a toxikus macsóságról. És persze ők is megjárták a Szigetet nemrég, hogy valami eszement jó bulit csináljanak.
Illik még megemlíteni: Khruangbin: The Universe Smiles Upon You (2015) , FIDLAR: FIDLAR (2013), White Reaper: The World's Best American Band (2017)
A kanadai duó egy érdekes időszakban robbant be zenei köztudatba 2010 körül. Ekkoriban állati nagy divatja volt a kétfős rockzenekaroknak (Black Keys, Black Box Revelation, DZ Deathrays, JEFF the Brotherhood), akik vagy kiegészültek később, vagy szép lassan a feledés homályába merültek, ahogy az egész garázspunk/bluesrock/lo-fi szentháromság is. A Japandroids azonban valahogy kilógott ebből a sorból a végtelenül őszinte, már-már himnikus számaikkal, az erősen DIY hangzásukkal és dallamos garázspunk lendületükkel. A többiekkel ellentétben a Japandroids képes volt éveken át fenntartani az érdeklődést, és ez sok szempontból ennek a lemeznek köszönhető, ami már a címében is utal arra, hogy a rock halott, ünnepeljük a rockzenét. Arról nem is beszélve, hogy nekik is sikerült eljutniuk Budapestre még hét évvel ezelőtt.
Illik még megemlíteni: Titus Andronicus: The Monitor (2010), Queens of the Stone Age: ...Like Clockwork (2013), Fucked Up: David Comes to Life (2011)
Kétség sem férhet hozzá, hogy az évtized egyik legnagyobb abszolút slágerét a Daft Punk írta a Get Luckyval, ami az elektronikus zene egyik úttörőitől egy egészen váratlan húzás volt, és máig érezni a kortárs popzenén annak a számnak a hatását. A francia producerpáros nyolc év szünet után tért vissza egy egészen elképesztő albummal, tele élőzenés hatásokkal, váratlan közreműködőkkel (Giorgio Moroder, Pharrell Williams, Nile Rodgers, Julian Casablancas, Panda Bear) és akkora hírveréssel körülöttük, hogy a Grammy-gálás fellépésüket már kisebb popkulturális mérföldkőként kezelte a sajtó, miközben az sem biztos, hogy a maszkok alatt valóban a zenéért felelős két francia producer volt látható.
Illik még megemlíteni: Todd Terje: It's Album Time (2014), Macintosh Plus: Floral Shoppe (2011), Skrillex: Recess (2014)
"Internet music; gyűjtőnéven így hívják azoknak a fiatal producereknek a munkáit, akik nem az MTV-ből és a rádiókból ismerték meg a zenét, hanem a Myspace-ről, a Youtube-ról, a Bandcampről meg a zeneblogokról. Egyszerre zúdult rájuk 100 év rögzítettzene-története, és szabadon csemegézhettek belőle. Ez a sok-sok inspirációs forrás a popzenében kimondottan jól érvényesülhet. Grimes zenéje az internet music iskolapéldája: rengeteg hatás kavarog benne, mégis lecsupaszította ezeket az egységes, saját hangzásig" – írtuk négy évvel ezelőtt az Art Angels albumról, amiről már akkor egyértelmű volt, hogy az évtized egyik legeredetibb popalbuma.
Illik még megemlíteni: (Sandy) Alex G: House of Sugar (2019), Black Lips: Arabia Mountain (2011), Sigur Rós: Valtari (2012)
A 2010-es évek egyértelműen a tradicionálisan fekete műfajok éve volt, mint a hiphop és az R&B, de csak nagyon kevesen voltak, akik mind a kettőt sikeresen magukévá tették, és még kevesebben, akik erre egy hosszú éveken át egészen máig tartó sikert építettek fel. Anderson .Paak pontosan ilyen, és a Malibu volt az, ami végül igazán elindította azon az úton, amelyen haladva az énekes ma már Grammy-díjasnak és többszörös Grammy-jelöltnek mondhatja magát, miközben olyanokkal dolgozott együtt, mint James Blake, Kendrick Lamar, Andre 3000, Eminem, Dr. Dre, de még Idris Elbával is készített közös számot. Anderson .Paak a szegény, de zeneileg igényes ember Bruno Marsa.
Illik még megemlíteni: Lizzo: Cuz I Love You (2019), James Blake: Overgrown (2013), Maxo Kream: Punken (2018)
A 2000-es évek második felén végigsuhanó lo-fi mozgalom csak pár évig tartott, és a legtöbb zenekar eltűnt a süllyesztőben, vagy egyszerűen nem találták a saját hangjukat egy jobb, profibb stúdióban. Na, ez ami nem igaz a Cloud Nothings mögött álló Dylan Baldira, aki még a MySpace-en kezdett el mindenféle fiktív együttesnevek mögé bújva zenéket felrakni, hogy aztán felfedezze magának a szaksajtó. Baldi zenéje leginkább azzal nyerte el a kritikusok tetszését, hogy nyers, garázsos, barkács hangzás mögé rejtett rengeteg posthardcore, emo, powerpop és poppunk hatást, miközben a műfajtól szokatlan módon van érzéke a slágeres refrénekhez. Nehéz volt választani a Cloud Nothings első három nagylemeze közül, de az Attack on Memory az, ami legjobban képviseli azt, amitől a Dylan Baldinak sikerült kiemelkedni a sok szobazenész közül a végén.
Illik még megemlíteni: Wavves: King of the Beach (2010), Deerhunter: Monomania (2013), Mikal Cronin: MCII (2013)
A 2010-es évek egyik nagy durranása volt, hogy Damon Albarn ismét aktivizálta a Gorillazt, és két nagylemezt is kihoztak 2017-2018 között, aktívan turnézni kezdtek, és Magyarországon is megfordultak többször. Azonban hiába lett egész jó a The Now Now vagy a Humanz, az eredeti Gorillaz-hangulatot az évtizedből leginkább a Plastic Beach képviselte. Mind zeneileg, mind koncepció szempontjából egy egészen különleges albumról van szó, amely a fiktív zenekar eddigi történetét egy nihilista, magányos, mégis pozitív hangulatú posztapokaliptikus nagylemezzel vitte fel a csúcsra.
Illik még megemlíteni: LCD Soundsystem: This is Happening (2010), Death Grips: No Love Deep Web (2012), Wu Lyf: Go Tell the Fire to the Mountain (2011)
Egészen hihetetlen, de alig maradt nyoma a 2010-es évek eleji hipszterkedvenc chillwave trendnek, a megmaradt kevesek pedig egyre nehezebben tudtak az évek folyamán a középpontban maradni. Ez alól kivétel a Toro y Moi név mögött álló Chaz Bear, aki 2010 és 2019 között nyolc albumot hozott ki úgy, hogy gyakorlatilag lemezről lemezre egyre jobb zenéket írt. Ez csúcsosodott ki az idei Outer Peace-en, ami jobban bejött nekünk, mint előtte tőle bármi.
Illik még megemlíteni: P.J. Harvey: Let England Shake (2011), Alabama Shakes: Boys & Girls (2012), Oneohtrix Point Never: R Plus Seven (2013)
2013-ban mindenki csak pislogott, hogy ki ez a csenevész, vörös hajú gyerek, aki indie rockot, hiphopot, jazzt, elektronikát és némi posztpunkot is vegyít az egészen brutális dél-londoni akcentusával. De hiába robbant be a köztudatba, később évekre eltűnt, King Krule helyett Archy Marshall néven kezdett el zenélni, és hiába fogadták jól az új számait, félő volt, hogy eddig tartott az érdeklődés a művészete iránt. Aztán 2017-ben újra King Krule-ként hozott ki egy nagylemezt, ami annyira jól sikerült, hogy visszarakta az előadót a legmenőbb popzenészek térképére.
Illik még megemlíteni: Bon Iver: 22, A Million (2016), Earl Sweatshirt: Doris (2013), Turnstile: Time & Space (2018)
Ha van rockzenekar, akinek sikerült átmentenie a lendületét a 2000-es évekből, az egyértelműen az Arctic Monkeys, akik Nagy-Britannia indie büszkeségéből korunk egyik legnagyobb rockzenekarává nőtték ki magukat. Ezt leginkább az AM kiadásának idején lehetett érzékelni, miszerint Alex Turnerék már rég nem a pattanásos, melegítős srácok Sheffieldből, hanem a haldokló kortárs rockzene utolsó nagykövetei, akik annyira utolsók már, hogy a tavalyi nagylemezen náluk is beköszöntött az abszolút identitásválság. Az AM viszont egy remek példája annak, hogyan tartotta meg a zenekar az indie rock gyökereit, hogyan használták fel Josh Homme hatását a dalaikban, és miként alkalmazkodtak tempóban, dobokban és basszusban a hiphophoz egyes dalokon.
Illik még megemlíteni: Arcade Fire: The Suburbs (2010), Vampire Weekend: Modern Vampires Of The City (2013), David Bowie: Blackstar (2016), Black Keys: Brothers (2010)
Az évtized egyik legváratlanabb sikere valószínűleg az, hogy felbukkant a Suicidal Tendencies basszusgitárosa, aki újra menővé tette a funkot. Ő Thundercat, aki eleinte sessionzenészként próbálkozott Erykah Badu, Flying Lotus és Kendrick Lamar mellett, majd szép lassan elkezdte építgetni a szólókarrierjét. Thundercat ereje abban rejlik, hogy képes volt organikusan integrálni a funkzenét a mai modern műfajokba, miközben basszeros-frontemberként kifejezetten szórakoztató egyéniséggel bír. És ezt egy fantasztikus budapesti koncerten is bizonyította két évvel ezelőtt.
Illik még említeni: Jamie xx: In Colour (2015), Four Tet: New Energy (2017), My Bloody Valentine: mbv (2013)
“Tudom, hogy életben kell maradnom legalább addig, amíg az album el nem készül” – nyilatkozta a DIIV heroinfüggőségtől meggyötört frontembere, Zachary Cole Smith, amikor a zenekar második nagylemeze, a 2016-os Is the Is Are készült. Az album végül egy fájdalmasan sivár, mégis kivételesen gyönyörű lemez lett (ezt Cole is pontosan tudta, amikor az anyag elkészült), ami kiváló emlékeztető, hogy mekkora gyötrelem a függőség és a vele vívott küzdelem, illetve ami a DIIV-ot lényegében a hipszterek Nirvanájává tette – bármilyen rettenetesen hangzik is ez.
Illik még megemlíteni: Jens Lekman: Life Will See You Now (2017), Warpaint: Warpaint (2014), Deafheaven: Sunbather (2013)
Volt egy kis vita a szerkesztőségben, hogy a listára inkább a 2016-os Blonde kerüljön rá, de addigra már Frank Oceant a következő nagy amerikai popsztárként kezelték, amit leginkább a Channel Orange-nek köszönhet. Az énekes egyrészről csúcsra pörgette az évtized eleji indie/alt R&B műfaját, újra menővé tette azt, hogy igenis a férfiak is lehetnek érzékenyek, érzelmesek, és az afroamerikai hiphop/R&B előadók közül elsőként vallott arról, hogy életében először egy férfibe volt szerelmes, ami az amerikai fekete közösségben még a legnagyobb sztárok körében is tabunak számít. A Channel Orange egyértelműen az évtized egyik legmeghatározóbb popzenei csúcsteljesítménye.
Illik még megemlíteni: Tyler, the Creator: Wolf (2013), Skepta: Konnichiwa (2016), Chance the Rapper: Acid Rap (2013)
2019 legfelkapottabb női előadója még csak most múlt 18 éves, de máris generációs szupersztárként beszélnek róla, és nem ok nélkül. Az énekes egymagában megtestesíti a Z generációt a kliséket és előítéleteket lebontó személyiségével, popos, mégsem lakossági dalaival és különleges megjelenésével. Hol van már az az időszak, amikor ciki volt tökéletes popzenét írni?
Illik még megemlíteni: Mount Eerie: A Crow Looked at Me (2017), Blood Orange: Cupid Deluxe (2013), Slowthai: Nothing Great About Britain (2019)
Ha egy embert kellene választani a popzenéből, aki leginkább meghatározta ezt az évtizedet, akkor nagy eséllyel Kanye Westet választanánk. Kanye mind előadóként, mind közszereplőként folyamatosan tematizálta az évtizedet, és ugyan könnyű legyinteni arra, hogy egyik évben amerikai elnök akar lenni, a másik évben már keresztény vallási vezető, de amellett nem szabad szó nélkül elmenni, hogy a legutóbbi Jesus Is King albumot leszámítva egyszerűen nem adott ki rossz albumot. Betehettük volna a listába a Ye-t, a Yeezust vagy a Life of Pablót is, de a My Beautiful Dark Twisted Fantasy az évek során olyan kultikus alapművé vált nem csak a rapperek, hanem általában a zenekedvelők körében, hogy nem választhattunk mást, mint Kanye karrierjének egyik zenei csúcsteljesítményét.
Illik még megemlíteni: Drake: Nothing Was The Same (2013), Lana Del Rey: Norman Fucking Rockwell! (2019), Pusha-T: My Name is My Name (2013)
Hogy mennyire ki vagyunk éhezve a brit gitárzenére, azt jól jelzi, hogy a 30-as listánkra ráfért az ír Fontaines D.C. is, akik csak idén hozták ki az első nagylemezüket, de máris a következő nagy brit rockzenekarok között tartják őket számon, mint a korábban már említett Shame-et vagy Idlest. A Dogrel albumban a legjobb, hogy a zenekar büszkén vállalja az ír gyökereit, rengeteget merítenek a Pogues munkásságából, a kocsmarockból és a kelta punkból, miközben alapvetően mégis csak egy klasszik britrockos, posztpunkos zenekarról van szó, imádnivalóan vastag ír dublini akcentussal.
Illik még említeni: Iggy Pop: Post Pop Depression (2016), Nick Cave & The Bad Seeds: Skeleton Tree (2016), Sufjan Stevens: Carrie & Lowell (2015)
Ha az Arctic Monkeysről azt mondtuk, hogy az évtized egyik utolsó meghatározó rockzenekara, akkor a Tame Impaláról el kell mondani, hogy az utolsó olyan rockzenekar, amelynek az eddigi munkássága nem csak hibátlan, de fontos szerepe volt a pszichedelikus rock reneszánszában és abban is, hogy amerikai rapperek felfedezték maguknak az elszállósabb témákat. Nehéz volt dönteni, hogy a Currents vagy a Lonerism legyen inkább kiemelve, de amíg a Lonerism nyitott utat a zenekarnak, hogy a legnagyobbak közé kerülhessen, addig a Currents volt az, amivel már mindenkinek egyértelművé vált, hogy a Tame Impala korunk egyik legnagyobb hatású, kurrens rockzenekara.
Illik még megemlíteni: Beach House: Bloom (2012), The xx: I See You (2017), Big Thief: U.F.O.F. (2019)
Ugyan celebszinten egyértelműen Kanye Westé volt az évtized, rapzeneileg kétség sem férhet hozzá, hogy nem volt meghatározóbb figura a műfajban Kendrick Lamarnál. A 2012-es második albumától kezdve a hiphopot addig csak távolról figyelő, gitárcentrikus zenei szaksajtó rajta keresztül realizálta, hogy hoppá, ideje sokkal több figyelmet szentelni a rapnek, és onnantól kezdve Kendrick Lamar évről évre egyre nagyobb figurává nőtte ki magát. Ugyan a Good Kid, M.A.A.D. City, a DAMN., de még a Fekete Párduc filmzenéje (!!!) is ideférhetett volna, azonban a To Pimp A Butterfly volt az az album, ami Kendrick Lamart felrepítette az abszolút A listára, és ennek köszönhető az is, hogy a korosztálya legnagyobb hatású rapperei között tartják ma már számon.
Illik még említeni: Joey Bada$$: 1999 (2012), A$AP Rocky: At.Long.Last.A$AP (2015), A$AP Ferg: Trap Lord (2013)
Utoljára talán a Strokes hozott annyi frissességet a gitárzenébe a kétezres évek elején, mint amennyit ebben az évtizedben a szintén New York-i Parquet Courts. A Fergus & Geronimóból is ismert A. Savage zenekara jókorát merített a Fall, a Televison, a Velvet Underground, a Pavement és a Specials zenéjéből (meg ki tudja, még mennyi minden másból), a zenéjük egyszerre punk és indie, de ami még ennél is fontosabb, iszonyatosan szórakoztató, ami a Wide Awake! című albummal újabb csúcsra ért. És szűzanyám, hogy fájhat a tróger punkoknak, hogy az évtized egyik legjobb punk-kötődésű lemezét néhány inges-zakós csávó csinálta!
Illiik még megemlíteni: Bully: Feels Like (2015), The Knife: Shaking the Habitual (2013), Metz: Metz (2012)
Nehezen tudtuk eldönteni, hogy most akkor Radiohead vagy Thom Yorke legyen szólóban a listán, mert voltak olyan hangok a szerkesztőségben, akik szerint az idei Anima című Yorke-album volt a legjobb az évtizedben a Radiohead-környéki zenék közül. Azonban A Moon Shaped Pool tényleg úgy jelent meg 2016-ban szinte a semmiből, hogy a világ zeneőrültebb része képernyők elé tapadva várta, mi sül ki az egészből. Mi konkrétan élő chatelésben követtük a fejleményeket, annyira be voltunk zsongva a megjelenéstől, és nem is csalódtunk a végén.
Illik még megemlíteni: Django Django: Django Django (2012), Godspeed You! Black Emperor - Allelujah! Don’t Bend! Ascend! (2012), Iceage: New Brigade (2011)
2017-ben egyenesen a könnyűzene történelmi igazságtételének neveztük, ami a Slowdive-val húsz évvel a feloszlása után történt: az 1989-ben alakult zenekar introvertált dalaira annyira nem voltak kíváncsiak az emberek, hogy harmadik nagylemezük, a borítójával Ligeti Györgyöt megidéző Pygmalion megjelenése után egy héttel kiadójuk, a Creation kibaszta őket. 2014-ban aztán újjáalakultak, majd három évvel később (22 évvel a feloszlás után) kihoztak egy nagylemezt, ami minden túlzás nélkül a zenekar legjobb albuma lett, és ami közel harminc évvel a megalakulása után végre a magasba emelte őket.
Illik még megemlíteni: Temples: Sun Structures (2014), Ariel Pink: Pom Pom (2014), Chvrches: The Bones of What You Believe (2013)
Hiába durrant óriásit a kétezres évek második felében az Oracular Spectacular, két finoman szólva sem emlékezetes album (a 2010-es Congratulations és a 2013-as, cím nélküli harmadik lemez) után már valószínűleg sokan letettek Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser zenekaráról. Aztán több mint tíz évvel a bemutatkozás után a duó előrukkolt egy rendkívül szórakoztató, a nyolcvanas éveket pofátlanul az arcunkba okádó lemezzel (rajta olyan közreműködőkkel, mint Ariel Pink, Connan Mockasin és Sébastien Tellier), ami végre ismét az MGMT legjobb formáját villantotta meg.
Illik még megemlíteni: King Khan & The Shrines: Idle No More (2013), Deap Vally: Sistrionix (2013), Flying Lotus: Cosmogramma (2010)
Itt is elég nehéz dolgunk volt, ugyanis Denzel Curry ebben az évtizedben igazán gyenge albumot egyszer sem adott ki, viszont egy olyan se volt, ami az elejétől a végéig hibátlan lett volna. Végül arra jutottunk, hogy mégis csak az Imperial volt az a megjelenés, ami feltette őt a hiphop térképére, és végre többen is elkezdtek figyelni a floridai rappere. Denzelben az a legjobb, hogy érezhetően még csak a potenciálja egy részét érte el, simán benne van, hogy 2020-ban olyan utat jár be, mint mondjuk Kendrick Lamar. Mindenesetre az Imperial tökéletesen megmutatja Denzel erősségeit, miszerint ugyanúgy kényelmesen érzi magát az old school és nu skool témákban, és emellett elképesztően jó a raptechnikája és mélyek a szövegei. Arról nem is beszélve, hogy 2017-ben magasan az év legjobb koncertjét adta az Akváriumban.
Illik még említeni: Pivot Gang: You Can't Sit With Us (2019), Run The Jewels: RTJ2 (2014), Action Bronson: Mr. Wonderful (2015)
Nem sok énekes-dalszerző futott akkorát ebben az évtizedben, mint a philadelphiai Kurt Vile és a melbourne-i Courtney Barnett, a két zenész egymásra találása pedig kétségkívül az egyik legkellemesebb meglepetés volt, ami az évtized során történt a zenében – különösen, ha figyelembe vesszük a két város közti nem elhanyagolható távolságot. Amikor a közös albumuk, a Lotta Sea Lice megjelent, a Rolling Stone azt írta róla, hogy olyan, mint két egymás mellett iszogató haver egy bárban, vagy egy üzenetváltás hajnali kettőkor. És mekkora szerencse, hogy idén mindkettőjüket láthatta a magyar közönség, még úgy is, hogy mindez két különböző színpadon történt.
Illik még megemlíteni: The Chats: Get This In Ya (2017), Black Midi: Schlagenheim (2019), Violent Soho: Hungry Ghost (2013)
Amikor Mac DeMarco első budapesti koncertjén – 2013-ban – az Ode to Viceroy alatt a közönség egy jelentős része (amúgy sem voltak sokan) egyszerre gyújtott rá az Ode to Viceroy alatt, a biztonsági emberek meg azt se tudták, hogyan fogjanak neki a bagósok megregulázásának, még tényleg sejteni sem lehetett, hogy ugyanez az ember néhány év múlva fesztiválok főműsoridejében lép majd fel és teltházas koncerteket ad majd. Hogy miért pont egy olyan arc lett az évtized egyik legnagyobb szenzációja, akiről az ember már ránézésre megmondja, hogy zokniban szexel, azt nehéz lenne megmondani, de ezzel a lemezzel kezdődött minden.
Illik még megemlíteni: Mom Jeans.: Best Buds (2016), Black Breath: Sentenced to Life (2012), Jake Bugg: Jake Bugg (2012)
A 2018-as év legfurcsább, legbizarrabb, mégis legkedvelhetőbb produkcióját meglehetősen nehéz bekategorizálni, mert a zenéjük alapvetően pop, de azon belül megjelenik minden a glitch-től a wonkyn át a zajosabb témákig. Arról nem is beszélve, hogy a zenekar egészen letaglózó látványt nyújt a színpadon, de olyan bulit csinálnak, hogy a Szigeten mi is csak pislogtunk.
Illik még megemlíteni: Brockhampton: Saturation-trilógia (2017), Anohni: Hopelessness (2016), Panda Bear: Panda Bear Meets the Grim Reaper (2015)
(A lista összeállításában részt vettek: Kovács M. Dávid, Flachner Balázs, Klág Dávid, Kárpáti Márton, Jenei Miklós és Sajó Dávid)
(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon