Mentalitásban és hozzáállásban maradunk el a világ popiparától

Szakos Krisztián 2001 óta ismert dalszerző, producer. Ákos zenekarának volt állandó tagja, később zeneszerzője is, majd zenei producerként folytatta Kozma Orsi mellett. Ő hangszerelte Caramel Lélekdonorját, és vette fel a Magna Cum Laude két lemezét is. A Compact Discoval (Sound of Our Hearts) és Kállay-Saunders Andrással (Running) is kijutott az Eurovíziós Dalfesztiválra, utóbbi dala 5. lett a versenyen. A Dalszerző Expó kapcsán beszélgettünk vele.

Mi a fontosabb egy dal sikerében, az előadó, vagy a dalszerző?

Az előadó és a dal együtt. Nem lehet a kettőt elválasztani. Az a tapasztalat, hogy egy jó, egy igazán jó dal akármilyen előadóval eléri az útját. A jó előadók viszont nem énekelnek rossz dolgokat. Mivel elhelyezik magukat valahol, és szerencsés esetben gondolnak is magukról valamit, ezért olyan dalt fognak választani, ami nekik passzol. A legszerencsésebb szerintem a dalszerző-előadó, ami nálunk elég ritka. Nézzünk egy híres példát, Norah Jones lassan 20 évvel ezelőttről, aki egy rétegműfajban lett világhírű azzal, hogy ő maga találta ki és adta elő a szerzeményeket. Fel is nőtt rajta egy generáció. Ez a legritkább, de egyben a legjobb. Itthon is van példa, hiszen az igazán nagy könnyűzenei sztárok, előadók többé-kevésbé mind szerzők is egyben. Leggyakrabban a szöveget írják meg.

De nem ez az általános.

Nem. Vannak nagy dalok – a hazai piacról beszélünk továbbra is – amik műhelymunkában készülnek, a szerzők nem is találkoznak az előadóval, de akár egymással sem, és mégis működik a dolog. De a nagyon nagy dalok, amikre a néplélek bemozdul, azok mindig a szerző és az előadó közös dolgából születnek. Fura ez, mert közhelyes, de egy konyhai dudorászásból is tök érdekes dolgok kijöhetnek, és minden előadónak vannak ötletei, csak nem mindig hisznek bennük. Sőt, most gondolj bele, dúdolgatod magadnak a Let It Be-t, de nem hallja senki, te meg magadnak nem tudod eldönteni, hogy mennyire jó, és hagyod a francba.

Miért nincs több szerző-előadó?

Bizonyos előadóknál látszik az a tendencia, hogy egy idő után elkezdenek alkotóként is részt venni a dalban, amit később énekelnek. Elképzelhető, hogy egy szó, egy mondat, vagy bármi más tőlük jön. Ez egyébként dicséretes, ha nem azért csinálják, hogy buksisimogatást kapjanak, vagy az anyagiak miatt, hanem azért, mert van mondandójuk. Akkor ezt én támogatom. Az én klasszikus felfogásom szerint az számít dalszerzőnek, aki az eredeti alapkoncepciót megálmodja. A vezérdallamot, a bemondást, bármit. Az alapmagot elvetni, az nem csak képzettség és tehetség kérdése. Nem minden előadó tehetséges dalszerző, ez előbb vagy utóbb úgyis kiderül: ha olyan a team körülötte, akkor előbb. Én nem szeretem az úgynevezett robotelőadókat, akik nem kreatívak, viszont elképesztően jó előadók. A magyar piacon is vannak ilyenek, remek hanggal, egy jó zsánerrel, de egy verze megírása nélkül.

Milyenek a jó slágerek ma?

Egyszerűek. Ma én és mindenki más is sokkal-sokkal egyszerűbb zenét csinál, mint mondjuk negyven évvel ezelőtt. Minden leegyszerűsödött, de nem csak a tudásunk, hanem a befogadók is. Az tűnik fel itthon, hogy időnként beüt egy olyan dal, ami amellett, hogy nagyon őszinte és nagyon szól a népléleknek, kicsit depis. Ez mindig is így volt, ez most is így van: a magyar ember időnként rántott húst szeretne rendelni. Mert abban megbízunk. De nem szabad ebbe beleragadni, mert akkor rántott húsos éttermünk lesz. Nagyon erős a verseny, meg olyan jó mindenki portékája, hogy muszáj kikerázni az egészet. Én könnyűzenét csinálok, és örülök, hogy a rádiók játsszák a zenéimet, de ott világslágerek közé kerül be. És kurvajó, hogy minőségbeli különbséget már nem érzékelünk.

Technikailag hol tart a magyar zeneipar? Régebben ugye a nagy átlag rémesen szólalt meg, hiába volt jó a zene.

Technikailag, a megszólalással, már semmi gondunk, de a tartalom azért véleményes. Amire céloztál, a hetvenes-nyolcvanas évekre, a hazai zenekarok akkor szerintem a maximumot adták. Azért egy korabeli brit vagy amerikai felvétel sem szól modernül, csak az akkori lehetőségekhez képest volt jó. Amiben sokkal jobbak voltak, az a tudás, a felkészültség szintje. Azokból a cuccokból, amik itthon is megvoltak, többet is ki lehetett volna hozni. Például a Magyar Rádió stúdiójában már akkoriban is nagyon komoly motyó volt, olyan, amivel Phil Collins is dolgozott. Nekünk mégsem jött ki olyan színvonalú anyag a kezünk közül. Iszonyú jól eljátszották, aztán úgy voltak, hogy majd a keverésnél készre csinálják. Pedig ezt nem így kell csinálni, hanem úgy, hogy a keverést már akkor belőjük, amikor felvesszük az anyagot. A rockkal még a 90-es években is az volt a baj, hogy a torz gitárokat nem tudták hangosítani, mindig papírgitár lett a vége, zsírsütés. Szerintem nem tudták hova kell rakni a mikrofont. Ma már ez elmúlt. Ugyanazokat a hangmintákat használjuk, iszonyú modern technológia van kéznél.

Van olyan szerzeményed, amire nem vagy büszke?

Nincs olyan, amit ne vállalnék. Rengeteg dal mellett voltam szerző-producer, és sok akad, amiben csak producer voltam. És mindegyiket imádom, mert annyira sok időt töltöttem velük, hogy kialakult egy viszony. Ennek az az eredménye, hogy nem vállalok el mindent. A legelején eldől: ha nem bírom a műfajt vagy az alkotót, akkor elengedem. A megérzés, meg a rutin segít dönteni. Ami viszont tetszik, de nem látom benne azt, hogy egy világsiker, azt nem utasítom vissza, és a tudásomhoz képest a legjobb minőségben megpróbálom megcsinálni. Egy-két dolog, amiben részt vettem, nagyobbat ment.

Van olyan dalod, amit szívesen hallgatsz vissza?

Még a karrierem elején voltam, amikor Tabáni István megnyerte a Csillag születik című műsor második évadát, és hirtelen ismert hang lett belőle, akinek Rakonczai Viktor volt a lemezproducere. Én meg nagyon vágytam arra, hogy új arcokkal dolgozzak. Viktor felhívott, engem, aki Ákossal nyomultam, meg elszállós zenéket csináltam, hogy itt van a Tabányi, kéne neki egy lemez, mit szólok. Maga a felkérés, az, hogy olyan dolog jött szembe, amire magamtól nem gondolnék, olyan stenkbe hozott, hogy több dalt is megírtam a lemezre. Ezek közül a nyolcadik az, amit bármikor visszahallgatok. Jó hangszínen kaptam el, jó tempóban, jó volt a hangulata. Pistivel viszont egyszer sem találkoztam, az énekeltetésnél nem is voltam ott, a felvételen a demó gitárok szólnak, amikről azt hittem, megcsináljuk rendesen, de nem így alakult. Kár, mert én hallom, ha mondjuk a közönség nem is.

Ki mondja ki a végső szót egy felvételen?

Én. Nem a diktatúra miatt, hanem mert az a filozófiám, hogy az előadóknak ne azzal kelljen foglalkozni, hogy jó-e, amit csinálunk, mert nyilvánvalóan érzi ő is. Én minden támogatást megadok, hogy a legjobbat nyújtsa, és a felelősség is az enyém. Szóval nem az a lényeg, hogy kié az utolsó szó, hanem az, kié a felelősség. Akármilyen előadóról is beszélek, úgy kell elköszönni tőle az ajtóban, hogy ne kelljen két nap múlva visszarángatni, mert akkorra már lehet rekedt, beteg, mit tudom én. Szóval én híresen sokat veszek fel, és lehet, hogy valaki már elsőre lenyomja jól, de jobb, ha van miből dolgozni. Néha veszünk fel variánsokat, amiket lehet, hogy használok, lehet, hogy nem, de én alapvetően más technikai metódussal dolgozom, mint sokan, mert egyben veszem fel a dalt, és úgy is hangszerelem, hogy minden refrén más. Nincs kopizás. Az éneklés szent. És nem szabad túlénekeltetni az embert, mert elfárad és elmegy a hangja. Viszont az sem jó, ha azt mondja, hogy megvolt már a jó felvétel, kell még csinálni? Óriási szerencse, hogy olyan előadókkal dolgozhatok, akik egyrészt bíznak bennem, másrészt a szakma legjobbjai. Mire felvesszük a dalt, már kétszer ledemóztuk, az előadó és én is belenyúltunk, készre hoztuk, megvan. Az én dolgom, hogy a technikai és gazdasági felelősséget levegyem a nyakukról, és hagyjam, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.

Egy dalszerzőt fel lehet ismerni egy riffből vagy dallamból? Van olyan, hogy Szakos-sound?

Jó kérdés, szerintem nincs, legalábbis nem azon a szinten, mint a Republicot, amit a gitártémáról azonnal belősz, vagy Ozzyt, vagy a The Cultot, de akár a Slasht is. Én arra törekszem, hogy mindegyik dalomnak legyen karakteres hangzása. És ha most így random választunk ki párat, van, amiben lenne ilyen, van, amiben nem, de túlnyomó részben jelen van. A Running (Kállay Saunders Andrással írt Eurovíziós dal) az első hangtól felismerhető, ahogy Rúzsa Magdival is van nem egy ilyen közös dalunk, tavaly nyáron például a Mona Lisa futott nagyot, két hang, és már üvöltött is a közönség. Ott voltam az egyik fesztiválbulin, óriási volt. Őszintén szólva, ilyenkor elég büszke voltam magunkra. Könnyű azt mondani, hogy tömegterméket gyártok könnyűzenére és tömegpiacra, de ettől függetlenül én úgy érzem, hogy minőségi dolgokat csinálok. Magas kultúrát nem viszek be a könnyű műfajba, de a közízlést biztosan nem rombolom.

Miben van lemaradása a magyar könnyűzenének a világhoz képest? Lehet egyáltalán ilyenről beszélni?

Attól függ, melyik irányból nézzük. Ha azt nézzük, hogy minden nagyon új dolog most megint Amerikából jön, akkor egyrészt van lemaradás, másrészt viszont 300 milliós piacot vetünk össze tízmillióssal. Az ottani középszer hallatán itt tíz ujjunkat nyaljuk meg. Előadói kvalitás tekintetében viszont nem állunk rosszul, nagyon jó előadóink vannak, megszólítják a népet, legyen az Halott Pénz, Krúbi, Majka, Magdi, bárki. A kereslet és a kínálat ezen a piacon remekül találkozik. Szerintem ez oké. Az orosz popzene, amit én egyébként nagyon bírok, ugyanolyan lemaradásban van, és az a piac sem kicsi, ugye. És a Tatu óta nem nagyon villantottak, ami ráadásul Angliában készült.

Különbség inkább szemléletben van. Tisztelet a kivételnek, de nem teszünk bele annyi munkát a felvételekbe, mint kellene. Mondok erre egy példát. Vannak olyan előadók, akik annak ellenére, hogy azt mondod, hogy beénekelve, felkészülve érkezzél, úgy jön, hogy dalszöveget kell neki nyomtatni, kotorászás van, menet közben telefonozás van. Nemcsak az én tapasztalataimat mondom, és nem az a legnagyobb baj, hogy nem tisztel meg, hanem az, hogy ha saját magával ilyen igénytelen, akkor ne csodálkozzon, ha mindenki ilyen lesz vele. Nálam alap, hogy az ilyen előadót elzavarom.

Ellenpélda is van, gondolom.

Van egy híres sztori Majkáról, hogy 2002-ben az első felvételére úgy ment, hogy kívülről tudott mindent, és azonnal feldobta. Komolyan vette. A Magdi beénekelve jön hozzám, akkor is, ha kondizásból esik be. Ez a profizmus. Hogy odafigyelsz a hangszeredre, mert a torkod az, és el lehet kúrni. Lenyomsz egy fesztiválszezont, nincs se kondi, se semmi, a torkod bevérzik, és nem fog meggyógyulni, ha roadshow haknikba jársz ősszel, vagy ha ütöd magad valamivel. Csúnya sztorik persze vannak most is, a rappereknél különösen, de hidd el nekem, egy 150 állomásos turnét úgy végignyomni, hogy buli után szétütve fetrengsz, nem megy. De nem is engedik a szerződések, ma már nagyon odafigyelnek az ilyesmire. Egy ilyen turné sportteljesítmény.

Vannak ilyen legendák, hogy manapság már a stúdiótechnika olyan szinten áll, hogy teljesen mindegy, hogy mit énekelsz, belőlem is lehet Harry Stylest csinálni. Igaz ez?

Nem. Több oka is van. Először is, van-e hallásod? Ha igen, egymást követő hangokat el tudsz-e énekelni tisztán? Tegyük fel, hogy igen, és még jó tempóban is, mert van tempóérzéked. De milyen hangszínen énekled? Milyen lélekkel? Van a szívben valami, vagy ez is csak egy feladat? Darabos lesz? Szenvedélyes lesz? A modern technikának az a hátránya, hogy minden hallatszik. '82-ben egy mikrofonba beleénekeltél valamit, abból meg jött valami, kihangosítva meg kész csoda volt, ha a szöveget értetted. Harry Stylest kurva jó hallgatni, és ezért lett világsztár. A jó cucc és jó technika ezt a hangot veszi fel, jó minőségben, úgy, hogy minden hallatszik, azaz, ha Józsikának rossz a hangszíne, akkor ma jó minőségben lesz szar. És ez elég nagy para azért.

És a hálószoba- vagy garázspop? Amikor otthon, egy laptoppal, nyúlt szoftverrel, húszezer forintos mikrofonnal készülnek felvételek?

Van olyan stúdió, ahová húszból kitaxizva is megvan egy óra, és profi körülmények között vehetsz fel valamit. De itthon a spórolás miatt a zenéből, az ilyen zenéből eltűnt az igényesség, így viszont halálra van ítélve.

A Dalszerző Expó miben segíthet? Szemléletet váltani? Új dolgokat megmutatni?

Évek óta erősödő trend az amerikai és brit popzenében is, hogy a nagy slágereket nem egyedül írják, nem ritkán akár 18 szerző is lehet egy dalban, akik soha nem találkoznak. Itthon ezzel szemben a két dalszerző általános. Odakint van egy zenei alap, ami kvázi három akkord egy dobloopra felhúzva, és ezt szétküldik 10-20 toplinernek, avagy énekdallam-írónak, akik erre specializálódtak. És a visszakapott anyagból meg szemezgetnek, egy sort itt, egy másikat ott használnak fel, Beyoncétól Ariana Grandéig mindenütt. És akkor még semmi nincs készen, de vagy tíz szerzőnk máris van. És ettől izgalmasak a mai slágerek is, rohadt sok téma van bennük. nem unod meg egyiket sem. Ezt az expón a külföldi slágerírók biztos jobban kifejtik majd. Én harmadjára adok elő, és ugyanúgy egy dal megszületését veszem végig, mint eddig, csak az eddigi, meglehetősen szakmai rész mellé bekerülnek új elemként az alkotási folyamatok árnyoldalai, mint dilemmák, elvárások, versenyhelyzet miatti stresszterhelés stb. Nyilván, nem a depi a cél, de ez a "művészek mentális cuccai" most eléggé hot topic, így emiatt szerintem tökéletesen illeszkedhet az előadásomba.

A Dalszerző Expo ma kezdődött a BMC Music Hallban, Szakos Krisztián holnap 13:00-tól ad elő. A programról bővebben itt.