Drogok és depresszió falta fel a Z generáció következő nagy szupersztárját

2017 novemberében megrázta a nemzetközi popzenét a hír, miszerint drogtúladagolásban elhunyt Gustav Ahr, művésznevén Lil Peep, akit az amerikai zeneipar következő szupersztárjaként tartottak számon. Peep mindössze két héttel a 21. születésnapja után hunyt el Xanax-, illetve fentanil-túladagolásban (fentanilhoz köthető az elmúlt évekből többek között Prince, Tom Petty és Mac Miller halála is). Ugyan Lil Peep pályájával főleg a fiatalok és a zeneipar változásait figyelők voltak igazán képben, lassan három évvel a halála után kezd igazán világossá válni, hogy mennyire komoly hatással volt a korosztályára, és milyen potenciál volt a különböző műfajokat megdöbbentően hatásosan vegyítő zenéjében. Az Everybody's Everything (Mindenki mindene) című Netflix-dokumentumfilm annak próbált utánajárni, hogy ki is volt Lil Peep valójában, hogyan történhetett, hogy valaki alig három év alatt a semmiből lett ünnepelt, feltörekvő sztár, majd azzal a lendülettel bele is halt a drogokba.

Meglehetősen nehéz egy olyan ember fontosságáról írni, akiről valószínűleg az olvasók komoly százaléka még életében nem hallott, és ebben a dokumentumfilm sem segít túlságosan. Lil Peep a 2010-es évek közepén tűnt fel a Soundcloudon, azon a közösségi felületen, ahová hosszú ideje minden aspiráns rapper, producer és zenész fel-feltölti a kezdetleges zenéit, majd páran közülük innen kitörve válnak kultikus hőssé, felkapott előadóvá vagy akár szupersztárrá. Több százezer fiatal, feltörekvő rapper és producer próbál betörni a popzenei piacra, azonban Lil Peepnek sikerült nagyon hamar kiemelkednie a hangzavarból, elsősorban a hiphopban egészen szokatlan, formabontó zenéivel, depresszív szövegeivel és meglehetősen feltűnő külsejével.

A Z generáció popkulturális jelenlétéről és annak árnyoldaláról mi is írtunk korábban, azonban Lil Peep rövid karrierje és élete tökéletesen illusztrálja azt, hogy ez a korosztály mennyire másként viszonyul a zenéhez, és mekkora az internet okozta kulturális szakadék bizonyos korosztályok között. Ugyan maga a dokumentumfilm inkább a rapper életének emberi és érzelmi részére fókuszál, de a nagy kép jóval komplikáltabb helyzetet fest le.

Szándékos számkivetettség

A film történetmesélés szempontjából nem nyúl radikális megoldásokhoz. Archív felvételekkel és az előadóhoz közel álló személyek interjúiból áll össze, hogy ki is volt Lil Peep. Kiderül, hogy New York közelében, Long Islanden nőtt fel, de egész életében problémás kapcsolata volt az édesapjával , aki végül elhagyta a családot, amikor 14 éves volt. Peep kapcsolata az édesapjával visszatérő téma a filmben, a férfi nem volt jó szülő, nem törődött a gyerekeivel, és ez komoly sebeket hagyott a rapperben egészen a haláláig. A válás után (ami azért történt, mert Peep apja a fia előtt mesélt az afféjráról egy másik nővel, amit a srác aztán elmondott az anyjának) az egyébként jól tanuló fiú szép lassan kicsúszott a család kezéből, bringás és gördeszkás figurákkal kezdett el lógni, már középiskolában több tetoválása volt, és hamar belekeveredett az alkohol, drogok és bulik által alkotott körforgásba. Édesanyja itt el is mondja, hogy mennyire megviselte a fiát, hogy a középiskolai barátaival egyre kevesebbet lehetett együtt, mivel a szüleik nem engedték, hogy a gyerekük egy tetovált, füvező iskolakerülővel lógjon.

Ezt az édesanyja mondta róla, amikor a film kitér a rapper rengeteg tetoválására, köztük a védjegyévé váló arctetkókra is. Hamar ki is bukott az iskolából, helyette hozzá hasonló helyi hülyegyerekkel kezdett el lógni, és a rengeteg kreatív energiáját zenék és videók készítésébe ölte. Alapvetően hiphopot csinált, amit lehet Soundcloud-rapnek vagy köznyelvileg trapnek hívni, de volt benne egy csavar: nem ugyanazt a formulát tökéletesítgette, mint más hasonló rapperek milliói manapság, hanem feje tetejére állította a zsánert olyan műfaji hatásokkal, amelyeket korábban ettől teljesen idegennek gondoltak az emberek.

A hiphop egyértelműen átvette a rockzene helyét domináns zenei stílusként, és ennek köszönhetően minden téren átalakult. Megjelentek azok a zenészek, akik nem valamilyen gettóból törtek ki, akik nem társadalmi vagy politikai egyenlőtlenségekről akartak szónokolni, akik már nem tudnak azonosulni a klasszikus(nak gondolt) hiphop kultúrával, ami erősen soviniszta, agresszív, túlzó és kivagyiskodó. Erre csak ráerősít a mainstream trapzene, aminek egy nagyon komoly része ugyanarra a 808-as dobokra, autóhangfalra optimalizált basszusra és szóismételgetős refrénekre épül.

Ahogy az Odd Future rapkollektíva is egy rakás gördeszkás, számkivetett utcagyerekből állt össze, hogy aztán pár év alatt olyan Grammy-díjasok kerüljenek ki belőle, mint Tyler, the Creator vagy Frank Ocean, úgy Lil Peep zenéjére is óriási hatással volt a saját gyerekkori közösségének zenei és esztétikai világa. Ilyen a 2000-es években Magyarországon is oly' népszerű emo vagy poppunk, két olyan műfaj, amelyeket a traphez hasonlóan gyakran lesajnálnak, és még a legádázabb zenerajongók is csak évtizedekkel később fedezik fel az erényeiket. Lil Peep BMX-es, gördeszkás utcagyerekként, 1996-os születésűként már ilyen zenéken nőtt fel (gondoljunk itt a Green Dayre, Blink 182-ra, Sum 41-ra, Fall Out Boyra vagy a My Chemical Romance-re), azonban mire zenélni kezdett, már belenőtt abba a korszakba, hogy dobosok meg gitáros keresés helyett minden sarkon van egy szobaproducer, aki Youtube-oktatóvideókból tanult meg rapzenei alapokat csinálni.

Így történhetett, hogy Lil Peepnek szinte elsőként sikerült hol infantilis, hol érzelmes poppunk és emo szövegvilágot, illetve éneklési stílust adaptálnia a kortárs trapzenébe úgy, hogy az semmire se hasonlítson.

Persze könnyű legyinteni, hogy hát ez is pont olyan, mint az összes többi, de Amerikában (majd világszerte) olyan hatást váltott ki a fiatalokból ez a zene, ami tényleg korosztályi élmény: a kamaszkor poppunkos, kicsit rajzfilmes, kicsit maníros éneklése szétfolyó, nem arcbamászó, de a a mai trendi zenékhez valamennyire kapcsolódó alapokkal. És mindezt egy jóképű, festett hajú, arctetkós fiatal sráctól, szóval tényleg minden megvolt ahhoz, hogy egyszer sokra vigye. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a halála után magyar fiatalok tucatjai jelentek meg a Margitszigeten, hogy egy-egy gyertya meggyújtásával emlékezzenek rá. Egy olyan srácra, akinek a zenéje nem szólt a rádióban, aki mögött nem állt profi szórakoztatóipari gépezet, aki egy kontinenssel arrébb Soundcloudon, Youtube-on és Instagramon keresztül tudott hatni a fiatalokra, ahogy csak a legnagyobbak képesek.

Madarat tolláról

Lil Peep zenéjét hamar felkapták online, ő pedig belekerült egy Schemaposse nevű társaságba, ahol hozzá hasonló arcokkal ihatott, szívhatott, bulizhatott és zenélhetett, amennyit csak akart. A filmben rengeteg zenész barátja és közreműködő megszólal, de a kevés józan hang egyike is éppen ebben a korszakban ismerkedett meg vele. Ő mesél arról először, ami végül a rapper vesztét is okozta:

Szinte minden második hozzá közel álló megszólaló erről beszélt. Lil Peep imádta a társaságot, ő pedig minden társaságban a jó kedvű, szórakoztató, állandóan diliző figura volt, akivel jól lehetett lógni, akinek mindenki piát meg drogokat akart az orra alá tolni, hogy egy picit haverkodjon vele. Lil Peep pedig nem csak élvezte ezt, hanem valamiért mindenki másnál durvábban próbált bulizni, ezért a hamar jött siker, a rengeteg kétes hátterű és motivációjú érdekbarát és a lelki békétlenség állandó tivornyázásba hajtotta.

Olyan széteséstörténet ez, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Már a legelső interjúinál látni, hogy folyamatosan purple dranket (Sprite-ba kevert kodeines köptető) iszik és füvet szív, majd egészen hamar rátalál a folyamatos vedelésre, az extasyra és a kokainra. És ha valami biztos nem segített abban, hogy ez a folyamat lelassuljon, az a saját társasága volt. Long Islandről átköltözött Los Angelesbe, hogy beindítsa a karrierjét, és ott folytatódott ugyanez, csak már egy GothBoiClique nevű kollektíva részeként. Rengeteg videó van arról a filmben, ahogy Lil Peep egy tucat másik emberrel nyomorog valami szakadt kanapén valami szakadt szobában, és hol öntudatlanul fekszik, hol éppen szív/bevesz/megiszik valamit, hol éppen állatira élvezi, hogy ennyi emberrel szórakozhat együtt. Az valahol egészen elképesztő, hogy a korai ismerőseitől egy-két zenészen át a menedzsmentjéig mindenki arról beszélt, hogy Lil Peep mindenhova egy kisebb sereggel járt, mindenki folyamatosan akart tőle valamit, és ez, kombinálva az állandó szerhasználattal és egyre súlyosabb mentális zavarokkal végül halálba sodorta.

Ugyan a dokumentumfilm többször kitér arra, hogy Lil Peep depresszióval küzdött, sokszor sírt, mégsem helyez elég hangsúlyt arra, hogy a rapper saját bevallása szerint bipoláris zavarban szenvedett, ráadásul mániás depressziós volt szuicid hajlamokkal. Ezen kívül elismerte, hogy Xanax-, kokain- és extasyfüggő, bár egy korábbi barátnője szerint egyszerűen csak arról volt szó, hogy szerette a drogokat, és ha olyanja volt, akkor simán elvolt bármilyen szer nélkül egy hétig. Csak úgy nehéz, ha a körülötted levők folyamatosan piával, pénzzel és kábszerrel tömnek. Szintén furcsa, hogy teljesen kimaradt a filmből az is, hogy Lil Peep biszexuálisként coming outolt halála előtt pár hónappal, ami abban a tekintetben tényleg óriási dolog volt, hogy a bi- vagy homoszexualitás csak az elmúlt pár évben kezdett el kevésbé tabu lenni a hiphopon belül, de egy-két esettől eltekintve (Frank Ocean vagy a filmben is felbukkanó ILoveMakonnen) még mindig csak kevés rapper mer ezzel kiállni a világ elé.

Szomorú film ez, mert egy kifejezetten kedves, tehetséges, sokra hivatott, de láthatóan komoly problémákkal küzdő fiatal nagyon rövid karrierjét kíséri végig, ami pont azon az úton halad, amelyen haladva tucatjával haltak meg a '60-as, '70-es évek rock- és punkzenészei. Egyszerűen lehangoló végignézni, ahogy ott van egy srác, akit folyamatosan fél tucat haver vesz körbe, de senki nem szól, hogy talán nem kéne alapból vérző orral kokaint szippantani, hogy talán nem kéne fellépés előtt beverni egy ekit, hogy talán nem kéne annyira taccsra tennie magát, hogy öntudatlan állapotba kerül a turnébuszban, a kanapén, a színpadon.

Viszont a sok kimaradó részlet miatt háttértudás nélkül nem minden érthető. Például, hogy az apja és az anyja is a Harvardon oktatnak, de előbbiről szinte semmi nem derül ki, utóbbi pedig egy pillanatig nem beszél arról, hogy miért hagyta, hogy a fia 16 évesen hajléktalanná váljon, egyszerűen úgy beszélt róla, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne. Hasonló módon azt sem fejtik ki – csak utalnak rá –, hogy a halála milyen összeesküvés-elméleteket szült, hogy lassan három éve azon pörögnek a rajongók, hogy melyik haverja adott neki rossz cuccot, melyik ismerőse vitte bele a rosszba, melyik embernek nem tűnt fel, hogy nem teljesen oké, ha a 21 éves rapsztár nyitott szájjal, csukott szemekkel ül négy órán keresztül a turnébuszban, mire rájönnek, hogy túladagolta magát.

Nyilván nem dolga egy filmnek ítéletet mondania, mégis inkább olyan érzése lesz az embernek, hogy ez inkább csak egy emlékezés, egy tiszteletadás, ami nem igazán akar mélyre menni a témában, beéri annak bemutatásával, hogy milyen jó és komplikált ember volt Lil Peep. Pedig az is megérne egy misét, ahogy a sokadik arctetkós, festett hajú, talpig feketébe öltözött ZS-listás rapperhaver mosolyogva, nevetgélve emlékezik vissza azokra a durva időkre, amikor Lil Peeppel folyamatosan szétcsapták magukat, de szinte soha, egyik sem mondd mondjuk olyat, hogy hát igen, talán nem így kellett volna, vagy oda is figyelhettünk volna jobban. Egyszerűen csak nosztalgiáznak a vad nappalokról és éjszakákról, mintha nem épp ezek okozták volna barátjuk és zenésztársuk halálát. 

(Borítókép: Edward Berthelot /Getty Images)

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!