A farpofák között meggyújtott tűzijáték káros az egészségre, viszont az eurovíziós punk-rock ellenállóbbá teheti a szervezetünket. Oké, de miért énekli akkor az egykor a petárdákkal és a heroinnal is meghitt viszonyt ápoló, mára már teljesen tiszta ex-Turbonegro-énekes, Hank von Hell a második, Dead című szólólemezén, hogy I’m Already Dead…

A metál Village People-jét, a hedonista dead-punk Turbognegrót senkinek sem kell bemutatni, a Szigeten is felléptek, a Facebook szerint már egy ideje, hogy megalakult a Turbojugend Buda nevű nem hivatalos fanclubjuk is Budapesten, szóval, minden magyar előtt szabad a vásár.

Persze, a rajongóknak sem könnyű, hiszen a dead-punk fiúzenekar (minden tag más karakter, van, aki meleg tengerész, más black metál viking stb…) énekese, Hank von Helvete 2010-ben végleg otthagyta a Turbonegrót, és azóta saját útját járja, azaz idézőjelbe teszi a rock and rollt, ami részéről nem más, mint a paródia paródiája. Új lemeze, a Dead, olyan, mintha hangrobbanás közben felszippantottál volna egy zacskó robbanós cukorkát. 

Hank számára az volt a legfontosabb, hogyan tud a lehető legtotálisabb hatást elérni, és ihletért nem a heroikus metál felé fordult, hanem többek között a körzővel és vonalzóval szerkesztett diszkó felé. Van itt nyolcvanas évek eleji europop (lásd a Disco című stílusgyakorlatot), de beköszön a Sweet és a Status Quo világa, ahogy a karcos OI-punk és az áramvonalas, nyolcvanas évek végi glamrock is.

Hank fejében, mint valami démon, egy rockdiszkó vegyes kazetta is visszhangzott, így aztán nem csoda, hogy a Dead műsora az egyik legjobb ajánlat lesz 2021-ben a fesztiválok repertoárjában, a nagyszínpadon, közvetlenül a fő műsorszám előtti sávban. 

Nagy kérdés, hogy ha Turbonegro fénykorát idéző dalokra vágyunk, akkor a már Hank nélküli anyazenekar 2012-es Sexual Harassment vagy a két éve megjelent Rock N Roll Machine című albumát ajánljuk, vagy éppen Hank 2020-as Dead című korongját?

hogy festett arcú hősük kb. ugyanazt a programot hajtja végre, de Hank szólóprodukciója összeszedettebb, erőteljesebb, őt hallgatva érezzük azt, hogy egy hatalmas zuhanóbombázóban ülünk, amelyben berendezték az 1974-es Eurovíziós dalfesztivál VIP-váróját is.

A lemezen egymást váltják a perfekt és az elég jó dalok, nincs feloldozás, csak a szándék, hogy minden perccel újabb és újabb magaslati pontra jussunk, és ebből az ajánlatból még a Disco című helyi érzéstelenítés is rendben van. És persze felmerül fel a hallgatóban, hogy a lemezt valójában egy skandináv slágercéh készítette, akik ha kell, bármikor felmondják a vintage-rock leckekönyvét, de Britney Spearsnek éppúgy készítenek dalokat, mint a Bon Jovinak és a Scorpionsnak.

Szóval, az album annyira profi, hogy azt várjuk, mikor jönnek olyan street-punk OI! hatású dalok, amelyeket valójában a KISS I Was Made For Lovin' You-ja és a Europe Final Countdownja ihletett. Na jó, az album Rammsteinnel és az Opethtel is dolgozó  Tom Dalgety producerrel  készült, aki az anyag több dalának is a társszerzője volt. 

A Dead a 2018-as Egomania folytatása, ugyanabban a hangfekvésben, de izgalmasabban hangszerelt hiperaktív punkdiszkóval. A címadó Deadnek – csak hogy emeljük a tétet – van némi muse-os húzása is, ugyanakkor a lemez hallgatása közben inkább az 1987-es Csillagfény diszkó Sigue Sigue Sputnik blokkja jut eszünkbe, mint mondjuk a süttői Total ’87 punkfesztivál. És ez így van rendjén.

Hank azt nyilatkozta a lemezről, hogy az albumnak a koncepcióját már vagy 10-15 éve megírta, és hogy lényegében az élete minden egyes sötét periódusát zenévé formálta. Igen, az a különös, hogy a Dead bizonyos fénytörésben milyen életigenlő tud lenni. A punk nem halott, csak éppen másképp hívják. Most éppen Hank von Hellnek. 

Hank von Hell

Dead

Music For Nations/Sony Music 

13 szám 42 perc